Biennálé és világkiállítás: milyen építészetet mutat be Magyarország?

Móré Levente írása

Két fontos nemzetközi kiállításon mutatkozunk be idén: a dubaji világkiállítást október elsejétől jövő év márciusának végéig, míg a Velencei Építészeti Biennále nemrég megnyílt tárlatát november 21-ig tekinthetik meg a szerencsések. E kényszerből született együttállás

Nemzeti pavilonjaink minden világkiállításon az aktuális szellemi vezéráramlatok idealizált elképzelését tükrözik arról, mit láthat egy külföldi Magyarországból; mit érdemes neki megmutatni vagy épp mi az, amit – szerintünk – látnia kellene. A nemzeti reprezentáció a múlthoz való kapcsolódás mellett minden esetben egy ország fejlettségét, erejét demonstrálja, ami néha kiváló, másszor igen megosztó eredményekkel jár (gondoljuk csak a legutóbbi, milánói expó felnagyított sámándobok közé zárt halcsontvázára (Ertsey Attila és Sárkány Sándor), vagy a brüsszeli világkiállítás magyar pavilonjára (Gádoros Lajos), amelyet az egész világ komoly építészeti teljesítményként tart számon).

A londoni Hyde Parkban nyílt meg 1851-ben az első „minden nemzet iparának alkotásaiból rendezett nagy kiállítás (Great Exhibition of the Works of Industry of All Nations)”, amelyet elvileg ötévente, a valóságban igen rendszertelenül tartanak meg; mindig más-más helyszínen. Bár a nemzeti pavilonok építése csak a 20. század első felére tehető, a magyar részvétel rendszerint kiemelten pozitív visszahangot kapott az expókon. Már az első, még Albert herceg (Viktória királynő férje) ötletéből született kiállítás is (bár alapvetően a technológiai fejlődést igyekezett demonstrálni) számos művészeti, kereskedelemi és turisztikai eredményt hozott. Az első idők lendülete után a kiállítások megritkultak (igazi, ún. „A” kategóriás világkiállítást második világháborút követően csak hat alkalommal rendeztek – 1958 Brüsszel, 1967 Montreal, 1970 Osaka, 1992 Sevilla, 2000 Hannover, 2015 Milánó) és alapvetően átalakultak.

míg az ipari-technológiai jelleg jelentősen háttérbe szorult.

Az 1992-es sevillai Makovecz-pavilon

Pavilontörténelem

Persze nem csak „A” kategóriás, de számos kisebb, tematikus kiállítást tartunk számon, amelyeket szintén az 1928 óta működő Nemzetközi Kiállítási Iroda (Bureau International des Expositions, BIE) szervez, a magyar pavilonok megismerésénél mégis érdemes az „A” kategóriás világkiállításokra szorítkozni, itt ugyanis általános, hogy résztvevő országok saját költségükön, saját tervezésű nemzeti pavilonokat emelnek, míg a szakkiállításokon rendszerint csak a dekoráció és a berendezési tárgyak hordoznak nemzeti jelleget (Gál Vilmos: Világkiállító magyarok. Holnap kiadó, Budapest, 2008.; Gádoros Lajos: A brüsszeli Világkiállítás magyar pavilonjáról. In: Magyar Építőművészet 1988/3.).

Közelmúltunk nemzeti pavilonjai közül érdemes kiemelni az 1958-as brüsszeli épület könnyed kubusát, amely elnyerte a nemzetközi zsűri első díját, az Arany Csillagot, tervezőjét, Gádoros Lajost pedig munkájáért a belga Koronarend Lovagi fokozatával jutalmazták. A pavilont a hivatalos elismerés mellett a látogatók is kedvelték, amit az is jelez, hogy az épületet az expo után teljes berendezésével együtt megvásárolták.

a kiállítás bezárása után az épületet a sevillai építészeti egyetem vette meg egy állandó kiállítás számára. Faszerkezetű épülete az ekkorra már beérett makoveczi jegyeket (antropomorf építészeti elemek, színezett zsindely, stb.) hordozza, szokatlan alaprajzú épületének markáns bejárata fölé hét torony magasodik, amelyek a magyar történelem egy-egy sorsfordító eseményére emlékeznek. Az épület jelentőségét jól tükrözi, hogy pár évvel ezelőtt műemlékké nyilvánították (bár állapota sajnos gyorsan romlik).

Vadász György 2000-ben épült hannoveri magyar pavilonját már az Expo megnyitása előtt a tíz legérdekesebb épület közé sorolták. Eredeti alkotás és kimagasló mérnöki teljesítmény volt ez, amely 2001-ben elnyerte a Figyelő építészeti díját is. A szintén faszerkezetű épület háromszor annyi látogatót vonzott, mint amennyit eredetileg ide vártak, ez pedig leginkább az épület nyitottságának (és az Expo egyik legsikeresebb, Szent Istvánról keresztelt éttermének) volt köszönhető. A szabadon átjárható épület egymás felé fordított, nyitott tenyérként, parafrazeált hajótestként fogadta be a látogatókat; a múlt megidézése helyett határozott kortárs gesztusokkal friss és barátságos légkört teremtett. (Az épületet nagyjából tíz éve megvásárolták és a Közel-Keletre szállították.)

Velencei út

Más fejlődési ívet mutat a Velencei Művészeti Kiállítások magyar pavilonja. A Velencei Biennálé (La Biennale di Venezia) a világ egyik legrangosabb kulturális eseménye. Az 1895-óta rendszerint megrendezett, a modern képzőművészet elismertetésének céljával létrehozott művészeti és társadalmi seregszemlén hetven ország vesz részt. A Biennále az eltelt évtizedekben számos alkalommal bővült, alapítványa (Fondazione della Biennale) szervezi a Velencei Nemzetközi Művészeti Kiállítást (Esposizione Internazionale d'Arte), a Velencei Építészeti Biennálét (Mostra Internazionale di Achitettura) és a Velencei Nemzetközi Filmfesztivált (Mostra Internazionale d'Arte Cinematografica), de többször volt már példa a Zenei Fesztivál (Festival della Musica), a Táncfesztivál (Festival della Danza) és a Színházfesztivál (Festival del Teatro) megrendezésére is.

emellett fontos archívumot tart fenn a jelenkori művészetek történetének, áramlatainak feldolgozására, ez a Kortárs Művészetek Történeti Archívuma (ASAC – l'Archivio Storico delle Arti Contemporanee).

Eddig 17 építészeti biennálét rendeztek, amely minden páros év nyarán nyit és ősszel zár. A kiállítás helyszíne – csakúgy, mint a páratlan években megrendezett művészeti kiállításoké – a Castrello-negyedben lévő, ún. Biennále-kertekben (Giardini della Biennale) álló magyar pavilon, illetve az Arzenál épületkomplexuma.

A magyar állandó pavilon 1909-ben, az olasz és a holland után harmadikként épült fel Maróti Géza tervei szerint. A szecessziós elemeket felvonultató, a Gesamtkunstwerk gondolatvilágát tükröző épület ikonográfiai programja a hun-magyar közös múltat felidéző történeti szimbolika jegyében született. Gazdag díszítése, nemzeti jelképei nem illeszkedtek azonban a szocialista ideológia kereteibe, így a világháborúban megsérült épületet – számos értékének eltűntetése mellett – 1957-ben Benkhard Ágost tervei szerint átalakították. Ennek során üvegablakait befalazták, magastetejét elbontották, és bár a kapu kerámiadíszítése megmaradt, minden egyéb sallang levágásával egyszerű, dísztelen épületté változtatták át. A rendszerváltás után szinte első lépésként, még 1991-ben korszerűsítették, valamint részben rekonstruálták az épületet Csete György tervei alapján, ekkor nyerte el mai formáját (több mozaikot, díszítőfestést megtaláltak a vakolat alatt), amely rugalmasan használható kiállítótérként a magyar művészet expanziójának kiemelt helyszíne.

A dubaji világkiállítás magyar pavilonja

Organikus elemek

A magyar sajtót „Makovecz-stílusban” tervezett pavilonként járta körül Csernyus Lőrinc, a 2020-as dubaji világkiállítás pavilon-pályázatán nyertes terve. A fából készült, mintegy 2000 m2-es objektum azonban ennél sokkal többet ígér. Bár a részletes tervrajzok nem kerültek nyilvánosság elé, annyi a fellelhető anyagokból is világosan látszik, egykori tanítványa a Makovecz-féle emberalakokat idéző, de legalábbis animatikus, az épület alapegységeként kezelt szimbólumokat alkalmazó építésmódjától lényegében eltérő épületet alkotott. Csernyus Lórinc az organikus elemeket a kortárs építészet eszköztárába emelve egy homlokzati kontúrjában

amelynek bástyáira helyezett, vesszőfonásra emlékeztető faburkolata finoman idézi meg a hagyományos magyar mesterségek sorát (kosárfonástól az ötvösségig, az általuk közrefogott, kör alaprajzú épülettömb markáns párkányzattal zárt, vertikális hangsúlyú, sűrűn osztott homlokzata a belső tér fényeit is láttatni engedi. A vékony fagerenda-hevederek közé feszített, könnyűszerkezetű burkolat fedi a kupolát, amelyet körbeölel a kerek épület; a két héj közé pedig kiszolgáló- és kiállítási helyiségek sora került. 

Bár az épület jelképrendszere talán nehezen értelmezhető az átadni kívánt üzenet tükrében (Magyarország vízkincsére helyezik majd a hangsúlyt, az épületet is „Aqua Roots of Hungary” névre keresztelték), és a pszeudo-erődség sem hoz egyszerű konnotációt a témával, mégis azt gondolom, a Dubaji Expo 2020 „Mobilitás” kerületében helyet kapó, a Perzsa-öböl régiójának egyetlen faszerkezetű épülete sikeres lehet.

Az előző kiállítás ősmagyar mondavilágot mesekönyv-illusztrációként megidéző pavilonja helyett Csernyus alkotása mai elemeket vonultat fel és reális turisztikai potenciálra épít.

A világkiállítást követően balneológiai múzeumként kap állandó funkciót az épület, amelyben a szervezők szerint „a turisztikai desztinációk bemutatása mellett természeti kincsünk múltját, jelenét és jövőjét is feltárjuk a látogatók előtt modern digitális technika segítségével. A kiállítás csúcspontja a kupolaterem, ahol mindenki egyedülálló, természetfeletti audiovizuális élményben részesülhet”.

Változások

How will we live together? címmel nyílt meg (a pandémia miatt) 2021-ben a Velencei Építészeti Biennále. Hashim Sarkis, az idei Biennálé főkurátorának témafelvetése a világunkat érintő legégetőbb problémákra válaszul a térrel való kapcsolatunk újradefiniálását sürgeti.

Különösen érdekes a térhasználat és a múlthoz való kapcsolódás közös pontjainak kérdését körüljáró magyar pavilon aktuális kiállítása, ami a dubaji expo mintegy ellenpólusaként építészeti problémákra fókuszál. Othernity – Modern örökségünk újrakondicionálása című installációjuk tizenkét, a 20. század második felében született magyar épület átalakítási lehetőségeit keresi, amelyeket nagyméretű makettekkel reprezentál. A régió több fiatal építészirodájának bevonásával arra keresték a választ, hogy egy-egy kiemelkedő épület (újra)hasznosításával, lényegének megragadásával

A tudatosan választott épületek mind az érett és a későmodern időszakából származnak (kb. 1960-tól ’90-ig), amelyek négy mind megfelelnek fontos kritériumnak: minden épület az eredetit megközelítő állapotban áll, csaknem mindegyik közösségi célt szolgál, a választott épületek tükrözik a korra jellemző funkcionális típusokat és egyikük sem védett. Amint a kiállítás kurátori csapata fogalmaz: „a Magyar Pavilon együtt mutatja be az eredeti épületek értékeit, valamint a kollaboratív kutatási és designfolyamat kreatív és innovatív eredményeit, mindezzel új perspektívákat kínálva egy sokat vitatott kor örökségének újragondolásához”. E kiállítás tehát nem csupán reflektál a Biennále támájára, de diskurzust kezdeményez egy lényeges, művészeti és társadalmi kérdésről, a múlthoz való viszonyunkról.

Othernity - virtuális megnyitó

A modernizmus védelmében

Különös élt ad az összeállításnak, hogy a szakmai közösség egyöntetű tiltakozása ellenére a budavári, 1979-es Országos Villamos Teherelosztó Központ (Virág Csaba) épületét a kiállítás anyagának készítése alatt elbontották. Építészeti örökségünk egy a környezetére érzékenyen reagáló, kiváló arányú, lendületet sugárzó épülettel lett szegényebb, amely a szocreált követő időszak legjobb építészetének kimagasló reprezentánsa volt. A többi választott, ikonikus épületet (pl. Léstyán Ernő Dob utcai trafóházát vagy Reimholz Péter és Lázár Antal Domus Áruházát) hasonló veszély fenyegeti, fontos tehát tudatosítanunk ezek jelentőségét. 

A kiállítás talán legfontosabb üzenete, hogy a középületeknek és a nyilvánosságnak vissza kell kapnia a korábbi hangsúlyát az építészetben.

ezek társadalmi és technikai fejlettségünk, a kapcsolataink, sőt bátorságunk követei is a világban. A rendszerváltást követő politikai gondolkodás – különösen az elmúlt években – nem törekszik közelmúltunk építészeti emlékeinek megőrzésére, pedig ezek az épületek nem csupán a hazai építészet korlenyomatai, de előremutató technikájuk, gondosan tervezett formai megoldásaik a ma építészete számára is értékes eredményeket hordoznak. Közelmúltunk érdemeinek felismeréséhez, tiszteletéhez fejlődnie kell regionális gondolkodásunknak és értékőrző attitűdünknek egyaránt, amihez a probléma felismerése és megértése az első lépcsőfok.