A bodobács, a szűr és a tiszta forrás – a magyar létezés öröksége Korniss festményeiben

Amikor a magyar népi kultúrával találkozik az egyszeri kultúrarajongó, akkor sokszor találkozhat azzal a mentális fallal, azokkal a kifejezésekkel, hogy „de ez nem elég modern”, „ez nem elég trendi”, és hogy „egyébként is egy letűnt világ emlékei”.

Ezekben a megállapításokban is van némi igazság, azonban a magyar festészet 20. századi modernitása és korszerűsége nem csak Huszár, Bortnyik és Moholy-Nagy, Czóbel, Modok vagy Szőnyi munkáiban érhető tetten, hanem a szentendrei szürrealista-szimbolikus Korniss Dezső népi motívumokból eredő munkásságában is.

Ami igazán trendivé teheti a Magyar Nemzeti Galéria Tiszta forrásból nevet viselő Korniss-tárlatát, az az, hogy nem egy önmagába zárkózó művészetet mutat be elő- és utózöngék nélkül, hanem egy kerek, szerves egységet nem csak arról, hogy ki volt Korniss Dezső, hanem arról is, hogy halála után művészete hogyan oldódott el, él tovább a magyar képzőművészetben.

Ezért örök hála Rieger Johannának, a MNG-Szépművészeti fő-intermultimédiásának, hogy sikerült közelebb hoznia a látogatóknak Korniss közvetett kiteljesedését.

Korniss Dezső a mai Románia területén lévő Besztercén született, ahol egy 1910-es cenzus szerint csak minden ötödik ember vallotta magát magyar nemzetiségűnek, így Korniss már fiatalon a közép-európai multikulturalizmus levegőjét szívta magába.

Ezért nem is lehet meglepetés, hogy számára a '20-as évek végi, '30-as évek eleji Szentendre inspiráló táptalajt biztosított ahhoz, hogy megvalósítsa dédelgetett tervét: a kor egyik fő irányzatába, az avantgárdba belesimuló, mégis az évszázadok alatt létrejött, a környező és együtt élő népek kultúrájával kölcsönhatásban létrejött magyar motívumokból kivirágzó művészet létrehozását.

Vagy legalábbis megpróbálja. A látott tárlat alapján ugyanis számomra nem volt teljesen egyértelmű, hogy ezt sikerült-e neki elérnie. Ugyanis ahogy haladtam előre a kiállítótérben, a szűr ihlette képeken túl már azt éreztem, hogy a konstruktivizmusa hiába volt piros, fehér és zöld, ettől még nem éreztem annyira megvalósultnak az eredeti elképzelést.

Ami a korábbi korszakait illeti – hiszen mint minden festőnek, neki is voltak korszakai, ezek pedig az idő által inspirált pozitív és főleg negatív társadalmi-politikai változások miatt éles váltásokkal különültek el egymástól –, ezekben azért több magyar motívum fedezhető fel, sőt a szűr-korszaka az már mindenképpen azt a fajta örökséget hivatott megjeleníteni modern formában, ami szőttes anyagok motívumaiban évszázadok népi esszenciáját sűrítette. 

De a lepedőhímzésekből táplálkozó kalligráfiái is teljesen hűen megmutatják, miként lehet a népi motívumokból táplálkozva újat alkotni. Bár ezek számomra kevésbé voltak izgalmasak, a több mint százéves vászonlepedők a hímzett végükkel sokkal nagyobb hatást tettek rám. És nem azért, mert ezek a mai textíliákkal ellentétben eonok múlva is megmaradhatnak matériának, kézzel fogható anyagnak.

Voltak természetesen kitekintések más kultúrákra is, így érdekes volt megfigyelni a bodobácsmotívumok és az afrikai törzsi álarcok közötti összefüggésről szóló magyarázatot, de például feltűnt az is, hogy egy-egy festményéről mintha a maja romtemplomokon lévő misztikus, rituális alakok köszönnének vissza. Ezzel együtt jól szemléltette a kiállított Picasso-kép is azt, hogy Korniss művészetének hol lehet az európai jelentősége és helye – a spanyol-andalúz festőből csak egy volt a világ és Európa festészetében, de Kornissból is ugyanígy csak egy Európa és a magyar festészetben.

Persze, nem minden jó, ami régi, ugyanis a helyzet az, hogy Korniss korai korszaka – hiába viselte magán a kubizmus utórezgését –  inkább jelentett egyet a mindenhonnan ránk zúduló naiv stílussal, mint a későbbi cél eléréshez vezető út első állomásával – ezt leginkább a szentendrei fehér házakról készült művein láttam viszont.

Hozzáteszem: a maga egyszerűségében zseniálisan visszaadta azt az időtlen szentendrei hangulatot, amit a maga ritka pillanatában akkor érzek, amikor egy forró nyári napon, kabócák muzsikája kísér a településen, rajtam kívül senki sincs az utcán és nem látok egy cégért sem.

Korniss Dezső azonban nem elégedett meg a szentendrei környezet szürrealista ábrázolásával, hanem újraértelmezte a látott tárgyakat és élőlényeket, így vált lehetségessá az, hogy a szűr és a bodobács ihlette lények népesítették be a képeit azokban a korokban, amikor egy-egy röpke pillanat erejéig a művészet nem került a kommunista nagypolitika befolyásolása alá.

Ezekben az időkben Korniss az Európa Iskola nevű szerveződés tagjaként azon munkálkodott, hogy a magyar festészetben rejlő, abban szunnyadó potenciált összekösse az európai élvonalat jelentő műhelyekkel és festőkkel. Azonban életében ez nem sikerült. 

Talán most, ezzel a kiállítással révbe ért, és az európai festészet 20. századi pantheonjában elfoglalja méltó helyét vele együtt az a festészet, amit a Kárpát-medence több mint ezeréves történelmének szellemi lenyomatából táplálkozva ad át az utókornak.