Hosszú Katinka szuperhőssé avanzsált – Iron Lady: Arcanum

Magyarországon valamiért nem pörög annyira a képregény, mint máshol. Vannak persze magyar címek, ott az EpicLine, illetve jelennek meg fordítások is, de nem igazán domináns a műfaj. Ezért is tűnt kifejezetten érdekes lépésnek, hogy Hosszú Katinka, többszörös bajnok úszó képregényt ad ki, amelyben ő maga lesz a főszereplő. Az Iron Lady: Arcanum sorozatot nyitó duplaszáma pénteken jelent meg, mi pedig Kiss Brigi kolléganőnk jóvoltából rögtön át is futhattuk a két füzetet.

Én első sorban a telefonomon és a laptomon olvasok képregényt, ami egyrészt nyilván nem adja meg az élményt, másrészt hajlamossá tesz elfelejteni a tényt, hogy egy-egy havonta megjelenő füzet milyen vékonyka. Pedig tényleg az, mikor pár éve Amerikából kaptam pár füzetnyi DC- és Marvel-címet, akkor is meglepődtem ezen. Az Iron Lady ebben az irányban indul el: havonta fog megjelenni és terjedelme is ennek megfelelően alakul. Hamar a végére értem. Az írásért Benczur Anita (Tinetta N), a rajzolásért szintén ő, illetve Huszár Márton, a színezésért Szabó Tamás felelt.

A képregény marketingfogásnak nem rossz, szépen is van rajzolva, történetként azonban egyelőre elég zavaros – mi sem árulkodik erről jobban, mint hogy egy külön lapon, illetve a képregények végén magyarázzák nekünk az alkotók, hogy mi is ez az egész világ. Nem jó, ha ennek nagy része nem derül ki már magából a történetből. Amit kihámoztunk ezekből: van a mi világunk, és van Norion, ami a mi világunk tükörképe, cselekményeink viszont az ott élőkre is hatással vannak. Norion ártatlan polgárait egy fertőzés fenyegeti, amely révén Árnyakká válnak. És vannak a fenomének, akik megpróbálják megvédeni Norion polgárait.

A párbeszédekkel vagy más szövegekkel nem igazán terhelt történetből két dolog világos: vannak ezek az ijesztő norioni lények; van Hosszú Katinka, avagy az Iron Lady, akinek van ugye egy norioni meg egy itteni verziója is; illetve vannak gonosz, (nyilván) fekete öltönyös emberek, akik bizonyára valami gonoszat akarnak csinálni (és egyikük sem hasonlít Gyárfás Tamásra). Hogy ezen felül mi történik, azt egyelőre nem igazán tudtuk megállapítani. A rajzok maguk – mint említettük – rendben vannak, a világok és idősíkok között ide-oda váltogató cselekmény viszont teljesen követhetetlen.

Szóval egyrészt nagyon hiányoznak a rendes párbeszédek és interakciók, másrészt meg a fókusz és a követhető ritmus. Az olvasó nem érti ki kicsoda, mikor vagyunk éppen, ki mit miért csinál, arról nem is beszélve, hogy mi forog kockán valójában. Az Iron Lady: Arcanum tehát amerikaiskodó reklámanyagnak nem rossz, de egyelőre önálló alkotásként nehezen értelmezhető. Ez a kép viszont elég jó lett, kár, hogy minden kontextus nélkül szerepelt a második lapszám végén: