Tükrös: A legszebb magyar népdalkincset mutatjuk be

 

Amikor mi elkezdtünk népzenével foglalkozni, akkor már több mint tíz éve működött a Táncházmozgalom. Kezdetben mi is mindannyian klasszikus zenét tanultunk, hiszen akkoriban még alig lehetett népzenét iskolai keretek közt tanulni. Szerettük az igényesebb popzenét is, de mindannyian belekerültünk valamiképp abba a szűk táncházas körbe, amely az élő népzenével szorosabb viszonyban volt. Mi is hallgattunk pl. Rolling Stones-t, én évekig jazz-zongoráztam is, de amikor megismertük ezt a zenei világot, beleszerettünk, és nem is volt kérdés, hogy ezt akarjuk játszani. A Tükröst Halmos Attilával alapítottuk, akinek édesapja, Halmos István népzenekutató. Ő már az 1950-es évektől gyűjtött a Zenetudományi Intézet munkatársaként falvakban, Martin Györgyékkel együtt. Én Óbudára jártam az Árpád Gimnáziumba, ahol volt egy népi fakultációs osztály, ahol népzenét vagy néptáncot tanultunk – én így kerültem az Óbudai Népzenei Iskolába. Mindegyikünknél más-más volt az út, Liber Bandi például a martonvásári Százszorszép Néptáncegyüttesben táncolt. Abban az időben péntekenként az Almássy téri Téka-táncház volt a legnépszerűbb, mi ott ismerkedtünk össze. Ráadásul erdélyi falvakban hamar megszereztük az egész életre meghatározó élményeinket.

 

 

Az iskolarendszeren belül sokan azért nem szerették a népdalokat vagy a néptáncot, mert semmi kötődésük, személyes élményük nem volt ezzel kapcsolatban, csupán kötelező tananyagnak tekintették. A táncházakba viszont mindenki saját akaratából járt és egy remek közösség tagja lett. Sajnos a mai napig is vannak ilyen száraz iskolai énekórák szerte az országban, de emellett ugyanúgy jön újra és újra egy fiatal generáció, ami a táncházakban, folkkocsmákban őszintén, tiszta szívből énekli ezeket a népdalokat, járja a táncokat. A sajátjának érzi ezt a zene- és tánckultúrát, szemben egy kötelező tananyaggal.

 

 

Amikor elkezdtük felfedezni magunknak ezt a zenét, kezdetben olyanok segítettek, mint ifj. Csoóri Sándor vagy a Téka tagjai. Ők megmutatták, amit tudtak, ugyanakkor az elejétől biztattak minket, hogy ne csak másodkézből, tőlük tanuljunk, hanem menjünk el a falusi cigányzenészekhez, például Mezőségre, Kalotaszegre. Én magam 1986-ban voltam először Széken. Ezek azok az évek voltak, amikor a legjobban tombolt a Ceaușescu-diktatúra, úgyhogy féltettek minket a szüleink. Bár velünk komoly atrocitás nem történt, sokakat zaklattak, és a helyieknek is gondot okozhatott, ha külföldieket láttak vendégül. Az 1980-as években még szinte minden hétvégén volt valahol hagyományos lakodalom vagy más jeles alkalom. Voltunk juhmérésen Mérában, lakodalmakban Széken, Mezőkeszüben, Magyarszováton, „világításon”, amikor a temetőbe mennek a zenészek a sírokhoz, és még sorolhatnám. Az ilyen élmények szinte pótolhatatlanok egy népzenész számára.

 

 

Mi olyan durva helyzetbe nem kerültünk. A határon persze nem volt egyszerű átjutni, gyakran félreállítottak minket, kiforgatták az autót, a hangszereinket is mindig fel kellett íratni, vagy lepecsételtetni, hogy haza is tudjuk hozni őket. Megesett, hogy egy-egy faluba a helyiek védelme érdekében nem mentünk be autóval, hanem leálltunk a falu határában. Az út mentén egy nagy szénakazal mögé letettük az autót, hogy ne látszódjon, hiszen a szekus azonnal kiszúrta volna a magyar rendszámot. Amikor megkérdezték, hogy honnan jöttünk, azt feleltük, kolozsvári diákok vagyunk. Voltak zenészkollégák, akiket bevittek, megvertek; és a helyiek is mesélték később, hogy miután mi elmentünk, néha rájuk szállt a Securitate. De a helyiek bátrak voltak, és szegénység ide vagy oda, mindig vendégszeretetben volt részünk. Itallal mindig kínáltak, de előfordult, hogy Mérában érkezésünkre levágtak egy állatot. Bár tudták, hogy kellemetlenségük lehet belőle, de azt is felajánlották, hogy aludjunk náluk.

 

 

 

 

Amikor elkezdtünk zenélni, és javasolták nekünk, hogy menjünk Erdélybe, én is ezt kérdeztem vissza: de hát hova menjek, állítsak be vadidegenként egy kis faluba? Úgyhogy első alkalommal a Téka bőgőse, Havasréti Pál vitt ki Mérába, és bemutatott mindenkinek, így később már ismerősként tértem vissza. A másik lehetőség az volt, hogy elmentünk Kolozsvárra, Kallós Zoli bácsihoz. Ő mindig naprakész volt, pontosan tudta, hogy ezen a hétvégén itt, azon a hétvégén ott lesz lakodalom, hova érdemes menni. Akkoriban vajat, kenyeret, ilyesmiket csak korlátozott számban lehetett jegyre kapni, de külföldi útlevélre tudtunk többet venni. Így elmentünk Kallós Zoli bácsihoz, bevásároltunk a szemközti boltban és odaadtuk az élelmiszereket. Ő felsorolta, hogy azon a hétvégén hol lesz esküvő, hol lesz keresztelő, melyik prímáshoz lenne érdemes elmenni. 17 évesen egy hétig voltam kint, az teljesen átformálta az addigi világképemet. Telefon persze nem volt, úgyhogy általában váratlanul érkeztünk mindenhova. Előfordult, hogy szombat esti lakodalomba tartottunk Vajdakamarásra, de mivel előtte Magyarbecén gyűjtöttünk, csak éjfél után érkeztünk oda. Közvilágítás alig volt, mentünk lassan az autóval, és füleltünk, hogy meghalljuk a zenét, a bőgő hangját. De hiába. Az egyik háznál láttunk valami fényt, bementünk oda, mondtuk, hogy a lakodalmat keressük. Igen ám, de kiderült, hogy ugyan a menyasszony vajdakamarási, a vőlegény viszont kapusi, és 60 kilométerre, Nagykapuson van a lakodalom. Annak ellenére, hogy idegenként betoppantunk oda, megvacsoráztattak minket. Közben az idős néni a kemence mellett szebbnél-szebb dalokat énekelt… Végül hajnali négyre értünk át a lagziba, ahol a legkiválóbb palatkai zenészek: Kodoba Márton, Béla, Moldován Emerik, Radák Mihály és Kodoba Károly „Ica bácsi” muzsikáltak.

 

 

A Tükrösnek kezdettől fogva a mezőségi zene volt a legkedvesebb. Az első időben hónapokig szinte csak székit és palatkait muzsikáltunk Attilával, és oda jártunk legtöbbet gyűjteni. Dallamról dallamra tanultuk el tőlük és a felvételekről ezt a zenét. Széken Icsán Pityu kontrás és Icsán Sanyi bőgős mellett megismerkedtünk Púpos Pista és Ilka Gyuri prímásokkal, vagy az akkor még fiatal Pali Marcival is. Sokat jártunk Magyarpalatkára és Magyarszovátra is, vagy Kalotaszegre. Gyakran elhatároztuk, hogy továbbmegyünk keletre, Székelyföldre vagy Gyimesbe, csak gyorsan köszönjünk be az ismerősöknek, vigyünk cigit, gyantát meg húrokat a zenészeknek. Ám legtöbbször leragadtunk náluk. Vagy volt valami zenés esemény, vagy csak ők is megörültek nekünk, és nehéz továbbmenni, amikor Kodoba Béla házában hozzák a hangszereket a banda tagjai, hogy zenéljünk egyet. Úgyhogy vettünk bort, pálinkát, muzsikáltunk együtt, másnapra meg elment az idő. A Mezőségtől délre, a Kis-Küküllő mentén is többször jártunk gyűjteni, vagy a Felső-Maros menti falvakban. Erdély mellett Szabolcs-Szatmárban: pl. Nyírmadán, Tarpán, Zsarolyánban volt még több gyűjtőutunk, de a Tükrös másik prímása, Koncz Gergely például a felvidéki falvakat is keresztül-kasul bejárta. A gömöri vagy magyarbődi dallamok így kerültek a Tükrös repertoárjába.

 

 

 

Diákok voltunk mindannyian. Én akkoriban az ELTE-re jártam ének-zene–karvezetés szakra, Liber Bandi bölcsész volt, így csak a hétvégéket tölthettük Erdélyben. Alig vártam, hogy jöjjön a péntek, kocsiba üljünk és ott legyek Erdélyben valamelyik cigánysoron vagy egy lagziban. Hétfő reggelre jöttünk vissza, hullafáradtan ültem be az órákra. Nyáron persze hosszabb időre is mentünk.

 

 

A nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején évekig mi kísértük a Bartók Táncegyüttest és a Szűcs Béla vezette tordasi tánccsoportot, ami heti két próbát és rendszeres fellépést jelentett. 1987-től már táncházakban és nyári táborokban (pl. nagykállói Téka tábor, Jászberényi Néptánctábor) is zenéltünk. Amennyit költöttünk magunkra, annyit bőven meg tudtunk keresni a zenéléssel. De ahogy teltek az évek, a dolog úgy alakult, hogy a zenekar tagjai a Tükrös mellett alapvetően másból élnek. Halmos Attila zeneiskolában tanít népi hegedűt Piliscsabán; Koncz Gergő a pozsonyi Ifjú Szivek Táncegyüttes hivatásos zenésze; Liber Endre és Lelkes Andris FolkEurópa néven lemezkiadót alapítottak, majd a Hangvető Zenei Terjesztő Társulást. A több tucat kiadott népzenei lemez mellett számtalan koncertet szerveztek, zenekarokat menedzseltek, de ők szervezik az idén ősszel Budapesten megrendezésre kerülő legnagyobb világzenei vásárt, a WOMEX-et is. Én a Hagyományok Háza Folklórdokumentációs Könyvtár és Archívumában dolgozom, a Zeneakadémián kinevezett adjunktusként tanítok, gyűjtök, rendezvényeket szervezek, kiadványokat készítek. Emiatt kicsit szétszabdalódik a társaság, de mindig örömmel zenélünk együtt. Itthon más felkapott formációkhoz képest mi viszonylag ritkán lépünk fel, de az elmúlt 15 évben pl. Észak-Amerikában és Ausztráliában több sikeres turnénk is volt, és már körvonalazódik a folytatás.

 

 

Igen, pedig a csapatszellem helyett ma inkább individuumok vannak. A fiatal népzenészeket jól ismerem, sokukat a Zeneakadémián tanítom. Közülük van, aki négy-öt zenekarban is játszik. Az egy dolog, hogy miként egyezteti össze a programokat, de vajon hova teszi igazán a szívét? Erre a kérdésre épp a napokban azt válaszolta nekem valamelyikük: az egyik az ő zenekara, a többiben csak vendégzenész. Jó-jó, de abban a zenekarban is van egy, aki azt mondja, az az ő zenekara, és ha te csak vendégzenész vagy ott, az neki vajon hogy esik? Mennyire vagytok egy csapat, ha egy zenekar négy vendégzenészből áll? És akkor még nem beszéltem arról, mennyire fontos az összeszokottság. Sokkal jobban együtt tud muzsikálni egy évek, évtizedek folyamán összeszokott csapat, akik már érzik egymás rezdülését, mint egy remek muzsikusokból álló alkalmi formáció.

 

 

Nem, szó sincs róla. A helyi közösség egy adott zenekart megfogadott, a zenészek pedig megengedték, hogy mi odaálljunk melléjük és végigzenéljük velük akár az egész éjszakát. Ez volt a legjobb iskola, és nagyon hasznos, hiszen tánczenéről lévén szó meg kell tanulni tánc alá muzsikálni. De persze később volt olyan eset, amikor pl. a székiek minket fogadtak meg zenekarnak Pali Marci, mint prímás mellé, akinek akkor nem volt zenekara. Olyankor viszont ugyanúgy bántak velünk, mint a helyi cigányokkal, irányítottak minket, mondták, hogy hol kell lenni, mit kell zenélni. Maximálisan ki kellett szolgálni az igényeket, ez kemény szellemi és fizikai munka. Ha valaki odajön, hogy húzzam el a nótáját, akkor fel kell találnom magam akkor is, ha épp azt a dalt nem ismerem, és el kell játszanunk.

 

 

Igen, ezért fogadtak meg minket, mivel jól ismerjük a széki repertoárt. Tudtuk, kik a jó táncosok, ki az, aki előbb-utóbb fel fog állni az asztaltól és kér egy verbunkot vagy egy tempót. A hagyományos széki táncdallamok és szokásdallamok mellett ismerni kell például a fiatalok között népszerű katonanótákat is, amelyek egy újabb zenei világot képviselnek. Felkészültnek kellett lenni, az egyszer biztos.

 

 

Mielőtt beindult a privát cédégyártás, csak a Hungarotonnál lehetett lemezt megjelentetni, és erre akkoriban csak keveseknek volt lehetőségük. A mi első lemezünk Magyar népzene címmel 1996-ban készült, akkor mondta a frissen megnyílt Fonó Budai Zeneház – ahol aztán éveken át szerdánként klubunk működött – hogy fiúk, tíz éve zenéltek, most már úgy muzsikáltok, hogy megérne egy lemezt. Mivel sosem volt kényszerítő erő, hogy határidőre adjunk ki egy lemezt, így akkor álltunk elő új anyaggal, amikor úgy éreztük, hogy megérett és már el tudjuk úgy játszani, ami megközelíti a falusi mesterek muzsikájának színvonalát. Az ezredfordulóra jelent meg a szatmári lemezünk, azzal a muzsikával akkor már szintén régóta foglalkoztunk. A 2002-es Tükrös tábor lemezre a simonpusztai, valamint az amerikai és ausztráliai Tükrös táborok zenei- és táncos anyagait muzsikáltuk fel. Közben családokat alapítottunk és megszülettek a „Tükrös gyerekek”. Ez indított minket két gyereklemez – a 2003-as Vígan legyünk! és a 2006-os Hegyen-völgyön – elkészítésére. Ezeken a táborainkban legnépszerűbb játékok, dalok hallhatók, és a gyermekeink is szerepelnek rajtuk. Egy jó lemezhez persze a sok személyes élmény és táncházi, színpadi muzsikálás mellett rengeteg ötletre, munkára, és próbákra van szükség. Mi a legapróbb ritmikai összjátékon, díszítményeken, harmóniai variánsokon is sokat dolgozunk, szinte nagyítóval vizsgáljuk a felvételeket. Ahogyan a 2008-as A mi Mezőségünk lemezen is leírtuk: „különös öröm, ha az évszázadok alatt kiművelt játékmód minden rezdülését képes közölni az előadó, kényelmetlen érzést okoz azonban, ha az előadásból mindösszesen a dallamok és ritmusok körülbelüli eljátszása marad. Mi az előbbit tűztük ki célul arra a pótolhatatlan élményforrásra alapozva, hogy zenész példaképeinktől sok esetben még személyesen ismerhettük meg a népzenélés lényegét.” Talán ennek is köszönhető, hogy ezzel az albummal 2010-ben Fonogram díjat kaptunk. 

 

 

A készülő új lemeznek már 2012-ben össze volt állítva a zenei anyaga, több muzsikát már évek óta játsszunk közülük. Sokat töprengtünk, hogy megint tematikus lemezt csináljunk-e csak egy tájegységre koncentrálva, vagy inkább több kistájról válogassunk. Mivel többször jártunk a Küküllő mentén és a Felső-Maros vidékén is, végül úgy döntöttünk, legyen ez is egy közép-erdélyi lemez. Ez más zenei világ, mint a tisztán vonós mezőségi zene: itt a cimbalomnak is kiemelten fontos szerepe van. Nagy gondot fordítottunk a dallamválogatásra, és igyekeztünk a magyarpéterlaki, a magyarói, az ádámosi vagy a magyarózdi zenekar repertoárjából a legszebb, régi dallamokat kiválogatni. Így egy olyan összeállítás született, amely több száz évre visszanyúló zenei világot mutat be. A cím arra utal, hogy hagyományos falusi településeken az emberek a természet közelségében, azzal összhangban éltek. A Közép-Erdélyben meghatározó Maros, a Nyárád, a Kis-Küküllő, vagy az őket körülvevő erdők ugyanúgy az ott élők életének szerves részét képezték, mint a lemezen hallható zenék. A Tükrös tagjai is imádják a természetet: Koncz Gergő a Balaton-felvidéken, Örvényesen alakított ki egy természetközeli életet magának, és a fővárosban felnőtt Halmos Attila is közel húsz éve kiköltözött Piliscsévre, a falu egyik utolsó házába. Ez is visszaköszön a címben. Az új lemez anyagát egyébként június 6-án mutattuk be a Zeneakadémián, július elején vesszük fel és a tervek szerint őszre jelenik meg. 

 

 

Nem, mi itt születtünk, ideköt a család és a munkánk. Gergő és Attila, akik falusi életet élnek, remekül érzik magukat a saját falujukban, ugyanolyan jól, mintha egy erdélyi faluban lennének; mi hárman, Endre, Andris és én pedig a fővárosban lakunk. Erdélybe a mai napig töltekezni járunk.

 

 

Akkor lenne ez hamis falusi romantika, ha nem látnánk bele az emberek mindennapjaiba, hanem csak a szép külsőségeket érzékelnénk. Mi láttuk a parasztok kemény, fáradságos munkával járó életét. Sokszor cigánysorokon laktunk, mire odaértünk a zenészek házába, már nyakig sárosak voltunk. Nem volt falusi romantika. Megtörtént, hogy konfliktusba kerültünk egy-egy falubelivel, aki már sokat ivott, és zavarta, hogy mit keresünk mi ott. Egyszer a szászcsávási cigányokhoz mentünk, ott a cigánytelepet egy kis erdő választja el a falutól. Ahogy közeledtünk a kis ösvényen, már jöttek is ki a markos legények kaszákkal és vasvillákkal, hogy mit akarunk mi ott. Akkor előjött Csángáló, a közösség elismert tagja, a banda brácsása, s szólt, hogy az ő barátai vagyunk.

 

 

 

 

Szó sincs mechanikus másolásról. Én a népzenét a nyelvhez szoktam hasonlítani. Nem lemásolok valamit, hanem megpróbálom megtanulni minél teljesebben az adott zenei nyelvet, és utána megpróbálok rajta megnyilatkozni. Egy szöveget szóról-szóra bemagolni teljesen felesleges, de a szavakat és a nyelvtant jól megtanulva, és helyesen használva saját mondatokat formálni hasznos, értelmes dolog. Egy igazán hiteles népzenész nem csupán másol, hanem úgy be tud állni egy falusi zenekarba, hogy nem lóg ki belőle, de mégis saját karaktere van. A falusi népzenészeknél is így öröklődött a tudás: beleszülettek egy zenei világba, megtanulták, azonban némileg a saját egyéniségükre formálták azt. És ahogy telt az életük, közben is változott a játékuk. De fel sem vetődött, hogy idegen stíluselemekkel megváltoztassák! Ezért javasoljuk azt, hogy nem szabad egyetlen felvétel alapján megtanulni valamit. Meg kell vizsgálni, hogyan játszott egy dallamot egy zenész ekkor, meg egy másik tíz évvel később. A stílusos játék elsajátítása mellett fontos az is, hogy milyen dallamokat tárunk a nagyközönség elé. Ha mechanikusan lemásolnék egy szatmári zenészt, akkor tíz dallamból kilenc magyar nóta lenne. De én a több száz éves, legszebb magyar népdalkincset, és a legkifinomultabb játékstílust szeretném megmutatni! „Válogatni kell a javából” – mondta Kodály Zoltán. A műfajok keveredésével megszülető feldolgozásnak természetesen megvan a létjogosultsága, és semmi baj nincs vele, ha jól, zenei igényességgel csinálják. Bartók is feldolgozott, csak ismerte a formatant, a hangszerelést, a szólamvezetést, és így magas művészi színvonalú műveket hozott létre. A rossz feldolgozás minderre nem figyel, csak ad hoc ötletek alapján párosít eltérő zenei világokat, egymást kioltó hangszíneket, kommersz zenei fordulatokkal és zenei formák ismerete nélkül. Ha én a palatkai zenében kicserélem a brácsát kobozra, és dobkísérettel látom el, attól az még nem lesz jobb, érdekesebb, csak rosszabb lesz.

 

 

Zenélésből nagyon kevesen élnek meg. A romániai forradalom nem csak azzal járt, hogy kinyílt nekik a világ és azóta jobban élnek ott az emberek; hanem azzal is, hogy ami addig a hermetikusan elzárt világban konzerválódott, az hirtelen elkezdett felbomlani. Széken addig a központi téren volt Csorbának a kocsmája, ott találkoztak az emberek, nem volt játékgép és nem üvöltött a rádió. Jöttek a zenészek, élőzene volt, én is sokat mulattam ott. Pár évvel később már sok kis utcában volt több kis kocsma, ahol szólt a zenegép és játékgépek voltak. A székiek pedig, akik pár éve még közösen mulattak, énekeltek élőzenére, már dobálták be a félkarú rablóba az aprót. Mára Széken egy lakodalomban a zenekart csak az utcai menetbe fogadják meg, a lagziban már gépzene szól. Emiatt alig van tánc. Lecsökkent az igény a hagyományos zenére, így a zenészek már nem adják át a tudásukat a következő nemzedéknek; mert hát miért is adna át egy olyan szakmát a gyerekének, amiből nem fog tudni megélni? A fiatal is azt mondta, minek csináljam ezt a régit, amikor már a kutyának sem kell. Aki mégis zenész akar lenni, inkább a modern hangszereket – elektromos orgona, szaxofon – választja, beköltözik a városba, és nem a népzenét, hanem a városias zenét játssza. Vagy zenélés helyett más munkát választ, amiből jobban meg tud élni. Már nincs utánpótlás. Néhány kivétel akad, akik nem a helyi igényekből élnek meg, hanem a Táncházmozgalom karolta fel őket: ilyen Kodoba Florinnal az élén a Palatkai Banda, Kalotaszegről Varga István „Kiscsipás” és ifj. Fodor „Neti” Sanyi, vagy a szászcsávásiak. Florin és Kiscsipás felismerték, hogy amit az apjuk és nagyapjuk tudott, az egyrészt értékes, másrészt Magyarországon igény van rá. Ők már inkább a „külföldi piacból” élnek, ide járnak hetente-havonta. Többüket még a tengerentúlra is elhívják muzsikálni, de otthon már nem nagyon zenélnek. Aki meg otthon maradt és zenél, az egyéb munkát is kell vállaljon. Bár ez így volt már harminc éve is, a mestereinknek tartott régebbi zenészek sem csak zenélésből éltek, hanem volt egy kis földjük és gazdálkodtak, vagy főállásban dolgoztak valamelyik közeli nagyobb településen. Tóni Rudi, a kiváló mérai kontrás például az ecseri piacon árult éveken át, ott kereskedett. Mindez lehet, hogy szomorú, de változik a világ, ezt megállítani nem lehet. Persze nosztalgiázhatunk, hogy régen több igény volt a gyönyörű muzsikákra, de emellett olyan nyomor és nélkülözés volt, amit viszont senki nem kíván vissza. 

 

Fotók: Földházi Árpád.