Kötter: Örüljünk, hogy politikailag inkorrektek vagyunk!

Biztos unja már a kérdést, de miért kezd el egy ügyvéd írni, és miért ír álnéven?

Csak azért, hogy ha rákeresnek a nevemre, akkor az ügyvédi iroda meg a könyv ne keveredjen. De egyáltalán nem titok a kilétem: mindig arra vágytam, hogy megismerjenek az utcán. Minden író narcisztikus, talán csak a költők narcisztikusabbak. Azért kezdtem írni, mert nagy mennyiségű olvasmányélményt halmoztam fel az évek során, és aki szeret olvasni és sokat olvas, abban előbb-utóbb megfogalmazódik a gondolat, hogy formába önti az élményeit. A kedvenc íróim Raymond Carver, Bret Easton Ellis és Michel Houellebecq. Houellebecq nem is annyira a formalizmusáért – bár ő rendkívül egyszerű nyelven írt és én is megpróbáltam ezen az egyszerű nyelven írni –, hanem azért, mert ő politikailag inkorrekt módon ír. Szerintem ő a 21. század legfontosabb irodalmi alakja, egy próféta, akinek érdemes odafigyelni a szavaira. Hiszek benne, hogy az irodalom mindig megelőzi a korát, sok társadalmi változásnak a csírái, irányai felbukkanhatnak nagy jelentőségű irodalmi alkotásokban is.

A magyar irodalomban viszont kicsit nehezebben fekszik ez a téma. Itt mindig a nyomorról írnak, mert az olyan borzasztó. A jólétről írni nálunk kicsit szokatlan.

Én úgy látom, hogy a magyar irodalom a hagyományaiból adódóan konokul ragaszkodik a szegénység témájához. Egyszerűen valamilyen számomra megmagyarázhatatlan ok miatt nem fedezték fel maguknak a balzaci középosztályt vagy a fitzgeraldi felső-középosztályt, vagy a Michel Houellebecq-féle abszolút nyugati középosztályt, ami megjelent a magyar történelemben is a rendszerváltást követően. Az állam irányítását, a gazdaság életben tartását gyakorlatilag ez az osztály vette a kezébe. Ez a kétmillió ember az, aki dolgozik, adót fizet, betartja a jogszabályokat, gyerekei lesznek. Újratermeli Magyarország humán erőforrásait, ráadásul jó minőségben, hiszen megpróbálja átadni a gyerekeinek a hagyományait. Ebből az okból kifolyólag szerintem az ő létük megkerülhetetlen, ugyanakkor viszont őket nyomorgatja a progresszív adózást rendkívül kedvelő baloldali elit. Pedig ők viszik a hátukon az egész magyar társadalmat, ennek ellenére nem csak, hogy figyelmet nem kapnak, hanem leginkább gúnnyal és megvetéssel illetik őket.

A magyar társadalomban van egy fajta gyanakvás: ha valakinek sok pénze van, az biztos lopta.

Igen, de ez a könyv nem a felső tízezerről szól, hanem a felsőközéposztály-beli top-menedzserekről és az alattuk elhelyezkedő technikus rétegről, akik működtetik a mechanizmust.

Ezek szerint akkor egyáltalán nem apolitikus ez a közeg, csak úgy néz ki?

Én úgy látom, hogy nagyon sokáig a felsőmenedzser réteg elhitte a nagy szocialista mesét a szakértőkről. Ez engem mindig nagyon bántott és borzasztóan frusztrált. Volt egy legenda, amit a rendszerváltást „előkészítő” vagy legalábbis magáról ezt terjesztő „rendszerváltó” elit-technokrata réteg – itt most a top-kategóriáról beszélek – keltett. Hogy ők úgy jutottak vagyonhoz, vagy azért kerültek pozícióba, mert ők már akkor a szaktudást képviselték Magyarországon, és ők voltak a szaktudás egyedüli letéteményesei. Ezt Horn Gyuláék nagyszerűen átváltották egy politikai üzenetté. Ők a szakértők, és rajtuk kívül mindenki csak egy amatőr pancser vagy álmodozó. Valóban volt egy ilyen nagyon erős vonulat ebben a technokrata rétegben, ami aztán szerintem az idők folyamán megkopott. De ez a mítosz egyébként a mai napig tartja magát bizonyos rétegekben – bosszantó módon, mivel ezeknek az embereknek egy része rendkívül felületes.

Mennyire zárványszerű ez a közeg? Ön is egy „vidéki gyerek”, nem?

Igen, de én csak egy technokrata vagyok, egy technikus, egy végrehajtó. Nem tartozom se a budapesti nagy családokba, se a rendszerváltás nagy nyertesei közé.

Szerintem nagyon érdekes a könyvben az a francia szereplő, aki azt mondja, hogy nagyon érdekesek egy ideig a posztkommunista társadalmak, de aztán elveszik belőlük a varázs. Itt mikor veszett el? És mennyiben különbözünk még mindig a nyugati kapitalista társadalmaktól?

Igen, őt az egyik barátomról mintáztam. Nyilvánvaló hogy mivel nem volt szerves fejlődés, ezért '89-ben a nulláról kezdődött a kapitalizmus, és ez egy sajátos nemzeti jelleget kapott. Ennek megvoltak a maga árnyoldalai, a maga groteszk figurái meg az ironikus helyzetei is. Hogy mennyiben vagyunk mások még mindig? Azt hiszem abban, hogy nem igazán vagyunk „polkorrektek”.

Nem vagyunk?

Nem. Amikor Michel Houellebecq itt járt, volt szerencsém egy estét vele tölteni. Azt mondta, hogy itt lehet élni, mert itt vannak nők és nincsenek bevándorlók, szóval imádja ezt a közeget.

És meddig lesz ez így?

Szerintem minden társadalomnak megvannak a maga sajátosságai. Elképzelhető, hogy mi egyáltalán nem lépünk az abszolút etatista francia állam útjára, mivel Franciaország a nagyságánál, gazdasági súlyánál, szellemi teljesítményénél fogva ennek a polkorrekt nyugatnak a magja.

Akkor van remény? Mert úgy tűnik, hogy ha lassabban is, de mi is megyünk abba az irányba.

Én a politikai korrektséget most nem csak a politikai közbeszéden értem, hanem azon is, hogy a nevén nevezzük a dolgokat, például nő-férfi relációban is. Azért lett Magyarország „Európa Bangkokja”, mert a magyar nők habitusukban teljesen mások, mint a nyugatiak. Nem keményedtek meg, nem férfiasodtak meg, ők azért hajlandók megkötni a maguk „üzleteit” és kompromisszumait. Nőként viselkednek, a férfiaktól meg azt várják el, hogy férfiként viselkedjenek velük.

De ez az üresség, ami jellemző a szereplői életére, sok tekintetben a stabil családi élet hiánya miatt van. Egyszerűen kihasználják egymást: a nők is a férfiakat és a férfiak is a nőket, mert csak kiteszik őket a kirakatba. A feministák még nem reklamáltak?

Dehogynem reklamáltak, már kaptam is tőlük leveleket, sőt kritikát is. Annak ellenére, hogy a könyv (baloldalról is) elismerő kritikákat kapott, néhány napja egy feltételezhetően feminista – magát csak Bölcsésznek nevező – kritikus őrjöngve írt a könyvben megírt rétegről és jelenségekről. Azt tanácsolta minden olvasójának, hogy messzire kerüljék el a Rablóhalakban szereplő embertípusokat és ilyen témában ne olvassanak. Nos, én magam csak arra szeretném a Bölcsészt figyelmeztetni, hogy ebben az esetben a világirodalom jelentős részétől zárja el az olvasóit. Visszatérve a kérdésére, az itteni fiatalságkultusz teljesen hasonul a nyugatihoz. Csak itt azzal párosul, hogy a fiatalság elfogadja az öregséget. Míg Nyugat-Európában általában elképzelhetetlen – hacsak nem a topmodellek meg a Picasso-szerű top-értelmiségiek, sportolók, üzletemberek viszonyáról van szó –, hogy a fiatal nők elfogadják az idősebb férfiak közeledését. Ebből a szempontból gellert kapott a dolog: benne vagyunk a fiatalságkultuszban, mindenki fiatal akar lenni. Elterjedt egy ilyen mondás, hogy „annyi idős vagy, ahány éves a barátnőd”. Ugyanakkor nem éljük Michel Houellebecq-nek a világát, mert Franciaországban a fiatal testek ellökik az öregeket maguktól és kirekesztik. Magyarországon meg pont ezt üdvözölte Houellebecq: hogy azonnal szóba álltak vele, mindenki kedves volt, nem nézték, hogy idős vagy fiatal. Nálunk nagyon erősen patriarchális a társadalom, a jó értelemben. Ez egy férfias világ, a férfiak a vadászatra vannak programozva, arra, hogy harcoljanak, megvédjenek dolgokat, ezért szociálisan is erősek. A nők pedig ennek a hátterét adják – jó értelemben. Én ezt pártolom. Szerintem egy nő sokkal boldogabb így, mint ha küzdenie kell folyton. Aztán meglepődik, ha nem kap meg olyan dolgokat a férfiaktól – szeretetet, hűséget, ragaszkodást –, amit ő se tud megadni, és ezért boldogtalan. A női hőseim tudják az értéküket Budapesten. A férfiak pedig meg akarják szerezni őket. Olyanok, mint a szerencsejátékosok: felülígérnek. A nők nem követelik a pénzt, az utazásokat vagy a drága holmikat, hanem egyszerűen elfogadják. Ettől se nem jók, se nem rosszak. Egyszerűen élik az életüket. Ők a kínálati oldal, és a keresleti oldal határozza meg a kínálati oldal árait. Mivel irreálisak a keresleti oldal vágyai, ezért a kínálati oldal árai is irreális magasságokba szöknek. Más szempontból gondoljon bele minden okostojás feminista, hogy miért mennek a férfiak Thaiföldre. Mert ott hagyományos női-férfi szerep van – ami mondjuk már egy kicsit feudális jellegű –, de a nyugati férfiak erre vágynak. Az emancipáció a kultúra hanyatlásának az egyik – ha nem is okozója – de kísérőjelensége. 

Akkor megvan még a társadalmunknak az a varázsa, amit a francia barátja szeretett?

Abszolút. Nem hogy megvan, de egyre többen költöznek ide, Párizsból főleg. Három ok miatt: Franciaország betelt, tehát az egzisztenciák annyira bekövesedtek, hogy nem lehet előre jutni. Másrészt a közbiztonság összeomlott, harmadrészt pedig a nők elzárkóznak a férfiak elől. Szerintem az a jó, hogy nagyon erős karakterisztikája van a magyar népnek, amit nem vesztett el, és él benne a tisztelet – a nők iránt is. Amíg létezik egy olyan erős osztály, ami ezt fenntartja, addig nem omlik össze az ország. Abban a pillanatban, amint ez megtörténik, Franciaország sorsára jutunk. Meg Belgiuméra, ahol gyerekeutanázia van már. Ami ebben a mesterségesen létrehozott kis országban folyik kicsiben, az előrevetíti egy hajdan nagy, erős, agresszív és produktív civilizáció szomorú végjátékát.

A Rablóhalak egy kiállításcím: a hatalommániáról és a brutalitásról szól ez a kiállítás. Viszont ez a könyv inkább a gyengeségről és a felszínességről, valami teljesen ellentétes dologról szól.

Az igaz, hogy a szereplők egy része rendkívül gyenge és sérülékeny. Habár Ellisnek a hagyományain próbáltam építkezni, de egyik figurám sem Ellis-es. Ellisnek robotjai vannak, terminátorai, akiket nem lehet kilőni, legfeljebb atombombával. Az én hőseim pedig állandóan megsérülnek: gyengék, elfáradnak, legyőzik őket, fölkelnek, vagy nem kelnek föl, tehát van egy ilyen része is.

A jogászság meg a sok pénz együtt üresít ki? Vagy mennyiben van része ebben a jogi munkának?

A jogi munka nagy része adminisztratív háttérmunka és aktatologatás. Jóval kisebb az a terület, ahol tudományos igényű jogalkalmazás folyik. Szóval, nem olyan, mint az amerikai filmekben, de legalább jól fizet.

Kinek írta ezt a könyvet? A technokratáknak, hogy magukra ismerjenek és öniróniára ébressze őket; vagy inkább azoknak, akik ezen a világon teljesen kívül vannak, hogy ne irigykedjenek?

Mindenki szeret magára ismerni a könyvekben, mindenki szeret magáról olvasni, a technokraták egy része is. De azért nem lehetnek illúzióink, az általam ismert technokraták 75 százaléka az a „Hitler szeretői”, „Sztálin hóhérai”, és „A nagy sivatagi tankcsaták” háromszögébe helyezi el az olvasmányélményeit. Sajnálom, de így van. Ma már nem ritkaság, hogy nincsenek könyvespolcok egy lakásban és ez nagyon szomorú.

Ezzel függ össze a szereplői médiafogyasztása is: a Való Világ a visszatérő motívum. Akkor Ön egyedül van azzal, hogy a Mandiner a kezdőlapja?

A barátaimat két szempont szerint válogatom meg: az egyik, hogy legyenek kulturáltak. A másik pedig az önirónia. Nagyot téved, aki túl komolyan veszi a helyzetét, ami nyilvánvalóan komolytalan: hiszen általában a technokraták egy óriási gépezetben vannak benne és ez a gépezet úgy dübörög előre, mint egy hatalmas harckocsi. És a benne ülők nagy részének semmilyen ráhatása nincs arra, hogy merre megy ez a harckocsi, csak a parancsnoknak. Néha még neki sincs, hiszen ő is rádión (akár külföldről) kapja a parancsokat. Itt mindenki szereti túldimenzionálni önmagát, még az is, aki csak beteszi a lövedéket a csőbe. Pedig valójában egy automata is tölthetné, sok helyen tölti is. Nem is tudom, miért alkalmaznak még embereket – talán, hogy ha elromlik az automata, legyen, aki rángatja a kart vagy hívja a szerelőt.

A könyv vége felé egyetlen novella van, aminek a főhőse egy átlag „proli” – és a jogvédők. 

Ez rész a „korrektekről” szól, akikről kiderül, hogy náluk is ugyanarra megy ki a játék: a fiatal test megszerzésére, lehetőleg gyorsan. A fiatalságkultúra és a gyors kielégülés kultúrája: ez a 21. század. Utólag belegondolok, hogy talán ezt még jobban ki kellett volna fejteni, amikor a lány az ügyvéddel beszélget a menő étteremben a halálbüntetésről: mert ennek az ellenpontja a jogvédő, aki ugyanezt csinálja, csak még egy rohadt taxicsekket sem ad a végén a lánynak. Azt akartam még ezzel a novellával megmutatni, hogy ha valaki nem menő a reális javak konformista világában, akkor teremt egy nonkonformista világot és ott ő lesz a menő. Például a jogvédő fickó egy romkocsmában az új baloldalról szónokolva. De ettől még ugyanazok a vágyak hajtják őt is, csak az eszköz más. Szerintem nagyon erős üzenete van ennek a novellának, de senki nem veszi észre; sőt ha valaki kritikával illeti a Rablóhalakat, akkor ezt az egy novellát szokták kritizálni. Nyilván magukra ismernek.

Akkor gondolom, nem a romkocsmában merengő bölcsészek az elsődleges célközönsége...

Nincs velük semmi bajom, sőt sokan közülük nagyon érzékenyen viszonyulnak a kortárs problémákhoz, ami azt gondolom, hogy pozitív elmozdulás. A felemlegetett történettel csak arra akartam rámutatni, hogy mindannyian egy csónakban evezünk, legfeljebb a hajó a másik végében ülünk. Egyébként én is a bölcsészkarra akartam menni, történelem-magyar szakra, csak nem sikerült.

És megbánta, hogy jogász lett?

Nem. Mondtam az Indexnek is, hogy én a Porschémat választom.

Egyébként ennyiben merül ki a jogászság a külvilág számára? A halálbüntetésben és a harcos jogvédők lózungjaiban?

Ezek a média számára fogyasztható témák. A kemény háttérmunka és az összetett értekezések nehezen, vagy laikusok számára egyáltalán nem befogadhatóak.

Azt mondta egy interjúban, hogy elért a szakmája csúcsára negyvenévesen.

Saját ügyvédi irodám van, társtulajdonos vagyok, harminc embert foglalkoztatunk, és nem függünk egyetlen nemzetközi vonaltól sem. Ennek nagyon örülök.

Ezzel most megint csak egy anyagi minőséget mondott. Ha igazán tartalmilag közelítjük meg – amit az Ön szereplői nem csinálnak –, akkor mondjuk a jogi szakma csúcsa lehet egy egyetemi katedra vagy ilyesmi, nem?

Ha a nulláról felépít valaki egy ekkora irodát, az szerintem csúcs.

És most csúcsra tör az irodalomban is?

Igen. A következő könyv már kész is van Dögkeselyűk címen, amiben a jogvédők még jobban megkapják a magukét, és persze a multik is. Ironikus történet lesz, amiben a multik és a környezetvédők közül egyik se jobb a másiknál. Aztán készül a harmadik is; a Forrás márciusi számában pedig megjelenik majd egy novellám, meg egy esszé, amit Tandori írt rólam.

Tandori esszét írt erről a könyvről?

Igen. A Forrás eljuttatott hozzám egy kézzel írt levelét, amiben amerikai prózaírókhoz és Ottlikhoz hasonlított, szóval abszolút elégedett vagyok. Azt tervezem, hogy megírok három novelláskötetet és lesz egy regényem, ami a fiatalságkultuszról szól. A vége már egészen sci-fi szerű lesz, egy visszaemlékezés Európa végéről. De a tradicionális, ha másoknak úgy tetszik, akkor reakciós Közép-Európa és benne Magyarország megmenekül.

*

Fotók: Réti Bori; borifoto.hu.