Maroknyi magyar a tenger partján

Nyitókép: Osztrák-magyar hadihajók Fiume kikötőjében 1913-ban
Fotó: Fortepan/Hanser Mária

Egykor a Magyar Királyság kapuja volt a tenger felé, a horvát és az olasz lakosság mellett a magyarok is jelen voltak benne és nyomot hagytak rajta. „Trieszt mellett Fiume jelentősége az Osztrák Kelet-indiai Társaság felszámolása után, III. Károly királysága idején nőtt meg; a város szabadkikötői státuszt kapott, ami az ipar fellendülését is magával hozta” – avat be a kezdetekbe röviden Pelles Márton közgazdász, gazdaságtörténész, a térség kutatója. 1764-ben megépült az út Magyarországról Fiuméba, és elkezdett özönleni a magyar áru. 1779-ben lett Magyarország része, de később még többször változott a hovatartozása. Az 1868-as horvát–magyar kiegyezéstől datálják a város félszázados aranykorát, hiszen „Magyarországnak volt érdeke fejleszteni” – magyarázza Pelles. Fiume a reformkorban és az Osztrák–Magyar Monarchia idején épült meg olyannak, amilyennek most ismerjük: hatalmas léptékű iparfejlesztés és beruházás zajlott, amiben a hazai politikai elit többsége egyetértett. Fiume az első városok között volt, ahol Budapest után villamosvonal létesült, itt működött a Monarchia első kőolaj-finomítója, itt fejlesztették ki a ma is használatos torpedót, volt hadihajógyár, papírgyár, óriási gazdasági fejlődés jellemezte a települést – ugyanakkor százezrek indultak innen az Újvilágba, emléküket a Kivándorló szálloda őrzi.

A lakosság alapvetően olasz volt, és magyarbarát. 1848-ban ellenállást szerveztek Josip Jelačić horvát bán ellen, 1868-ban pedig a magyar uralmat hívták segítségül a horvátosítás réme ellen. Azután viszont fokozatosan szembefordultak Budapesttel, hogy egy 1897-es kormánydöntés csökkentette a város autonómiáját.

Az első világháború végén a horvátok vonultak be, ám az olaszok is szemet vetettek rá. 1920-ban megalakult a Fiumei Szabadállam, 1924-ben pedig Olaszország be is kebelezte a területet. Mint Pelles rámutat, a fiumeiek elsősorban fiumeiek voltak, másodsorban olaszok. Az itteni magyar olajipar alapjain jött létre az olasz Agip, majd később a horvát Ina. A második világháborút követően Jugoszláviához kerülő városból elüldözték az olaszokat.

A csúcsponton is csak 13 százalékot kitevő magyarságnak rövid fénykor adatott: néhány család kivételével a zömük a dualizmus alatt érkezett, főként a vasútnál, az adminisztrációban vagy a kereskedelemben dolgoztak. Az első két csoport tagjai – a 6500 ember négyötöde – 1918 környékén otthagyta a várost, a maradék magyar főleg zsidó volt, aki a második világháború alatt tűnt el vagy utána menekült el. Később az ipari munkalehetőségek miatt Jugoszlávia más részeiről települtek be. Már alig van nyoma a magyar lakosságnak – mint Pelles Márton fogalmaz: „a hétköznapokban szinte láthatatlanok”.

„Aktívan csak 20-30 fő jár rendszeresen a magyar közösségbe, és egyetlenegy régi időkből itt maradt magyar családról tudok” – meséli lapunknak Tamaskó Eszter, aki a magyar külügy szervezésében a vendégoktatói hálózat tagjaként 2020 óta a Fiumei Egyetem bölcsészettudományi karának magyar lektora, és számos rendezvény szervezésében is részt vesz. A mostani közösség zöme a Vajdaságból települt át, gyakori a vegyes házasság, erős a természetes asszimiláció, de sokan jöttek újonnan Magyarországról az üzleti lehetőségek vagy a kedvező klíma miatt, akár távmunká­ban hazadolgozva, ők kevésbé vegyülnek a helyiekkel.

Szó, ami szó, a programkínálat színes, a kulturális élet pezsgő, ahhoz képest különösen, hogy a bő százezer lakosból mindössze 211 személy vallotta magát magyarnak a legutóbbi, 2021-es horvát népszámlálás alkalmával. A magyar egyesület és a lektorátus közösen rendezi a Fiumei őszt november közepéig, tartanak hungarikumfesztivált, évente Fiumei magyar napokat, előkerül a magyar költészet, irodalom, és van magyar bál, sőt üzletember-találkozó is. Fontos megemlíteni a város egyszemélyes magyar intézményeként a 91 éves pszichológiaprofesszor Ágoston Gergelyt, egyben az ország legidősebb aktív idegenvezetőjét, akinek számos magyar emléktábla és emlék megőrzése köszönhető Fiuméban – sorolja Tamaskó. És ott van a lángosozó, valamint a rigojanči, ami sehol máshol nem kapható Horvátországban.

Az ELTE-n horvát szakot végzett, dusnoki származású Tamaskó Eszter Zágrábból került a magyar lektorátus élére, ami izgalmas feladat volt, hiszen Fiuméban a huszadik század eleje óta nem volt magyar oktatás. Magyar nyelvet és kultúrát oktat elsősorban a helyi érdeklődőknek, akik egyre többen vannak. „Az első évben a koronavírus-­járvány miatt csak online működtünk, alig tíz hallgatóval” – idézi fel. Most az ötödik évre a magyar nyelvet négy évfolyamnak tanítja, félévente negyven hallgatóval. Nagyon kedveli a magyar kultúra és civilizáció szemináriumot is. Az érdeklődők zöme egyébként pszichológushallgató. „Azt vártam, hogy olyanok jönnek, akiknek van valamilyen magyar családi kötődésük, de nem, inkább a nehéz nyelv kihívása és különlegessége vonzza őket, illetve ha turistaként megtetszett nekik Magyarország” – meséli a lektor. Tamaskó büszke rá, hogy egy volt hallgatója már Magyarországon van, másik kettő pedig úgy döntött, magyar témájú szakdolgozatot ír.

Tamaskó Eszter a rendezvények kapcsán is nyitottságot tapasztalt a horvátok részéről, például a legnépszerűbb gasztro- és tánceseményeknél. Szabó Magda egyik horvátra fordított regényének bemutatása után pedig akkora volt az érdeklődés, hogy a könyvtárban várólistás lett a kötet. Hasonlót remélnek a Zsigmond Gábor – a Magyar Nemzeti Múzeum új főigazgatója – könyvbemutatójával egybekötött, a 125 éves fiumei villamos történetét feldolgozó kiállítástól is. A lektornak köszönhetően sokakban csillan fel­ismerés az egyébként itt született Csíkszentmihályi Mihály nevére is. Tamaskó Eszter úgy véli, 

vagy hogy a dédmamája még beszélt magyarul. Egyszóval a helyén kezelik a dolgot”.