Sokak szerint elindult Székelyföld végzetes elrománosodása, és már az utolsó előtti pillanatban vagyunk – szakértőket kérdeztünk!

Megkongatták a vészharangot az erdélyi Krónikánál: nemcsak a Partiumban és Közép-Erdély nagyobb városaiban fordul a népességi arányszám, de Székely­földön is sok helyen. A cikk következtetésével nehéz nem egyetérteni, Székelyföld megléte, a magyar többség megtartása esszenciális feltétele a kisebbségi jogok érvényesülésének, ezért küzdeni kell érte s végső soron az ennek megőrzését elősegítő autonómiáért. Azonban az általunk megkérdezett szakértők cáfoltak vagy legalábbis árnyaltak két olyan közhiedelmet vagy közfélelmet, amit a cikk is megfogalmaz. Egyrészt azt, hogy „kimondott kedvezményekben részesülő új lakók érkeznek a székely falvakba és városokba is”, másrészt azt, hogy az utolsó előtti pillanatban vagyunk, mert maholnap elrománosodik Erdély utolsó tömbmagyar szeglete is.

„Székelyföld még most is relatíve jól áll, ami többek közt annak köszönhető, hogy a nacionál­kommunista román betelepítésnek hadműveleti jellege is volt: a határ menti településeket akarták gyorsan elrománosítani, illetve el akarták szigetelni a történelmi Erdélyt Magyarországtól” – mutat rá lapunk kérdésére Pászkán Zsolt politológus, a Külügyi és Külgazdasági Intézet szakértője. Így esett áldozatul előbb Temesvár, Arad és Szatmárnémeti, majd Nagyvárad és az erdélyi „főváros” Kolozsvár magyar többsége; a hatalom egyrészt tiltotta a környékbeli falvak magyarjainak betelepedését, másrészt a bürokrácia ellátására és a helybeli nagy gyárakba munkaerőnek jelentős létszámban románokat toborzott, akik aztán hozták magukkal a családjukat is, megbillentve a természetes etnikai arányokat. Ezt javarészt nem írásba adott utasításokkal, hanem szóban rendelték el, így ritkán lelni egyértelmű adminisztratív nyomát, „de nem is nagyon kellett utasítani, a hatalom számíthatott mindenben a román társadalom szolidaritására ebben az etnocídiumban, amely az emberi életet, a munkaerőt megkíméli, csak az identitását akarja elvenni”.

Székelyföldnek abból a szempontból szerencséje volt, hogy nem voltak nagy üzemek, amelyeknek az állományát fel lehetett volna duzzasztani románokkal, és a sor végén szerepelt az elrománosítandó területek listáján. „Itt is hasonló ütemben indult meg a betelepítés, mint a többi térségben, ám csak a hetvenes évek végén. De tíz év alatt is 20-30 százalékos románságot szívott fel a régió” – mutat rá Pászkán. Hozzáteszi: ha a Ceaușescu-féle nacionálkommunizmus még kitart pár évtizedig, vagy több pénz jut tömbházak építtetésére, a falufelszámolás elősegítésére, könnyen lehet, hogy itt is 50 százalék alá süllyed a magyarság aránya. Így viszont a rendszerváltozás után a románság egy része „elpárolgott”, sokan visszatértek szülőföldjükre, így eshetett meg, hogy a magyarság számaránya sok településen még növekedett is 1989 óta.

„Semmiféle adat nem támasztja alá, hogy bomlana a székely tömb” – mondja lapunknak Kiss Tamás, a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet munkatársa. Úgy véli, hogy a vészharangkongatás a Brassó közelsége miatt aggódó sepsiszentgyörgyiek részéről inkább emberi tényezőkkel magyarázható, mint számadatokkal. Vagy történelmiekkel – tehetjük hozzá. Nincs ugyanis aránycsökkenés. Ez általánosan igaz Székelyföldre Marosvásárhely és környéke kivételével, de ott is lelassult a népességcsere, elsősorban a szuburbanizáció miatt – sokan kiköltöztek a város agglomerációjába, jobb életkörülmények közé, a románok a magyaroknál nagyobb arányban. A kiköltözők általában a saját közösségük lakta településeket preferálják, s ez a környező falvakban magyar arányvesztést jelentett Marosban. Erős nyomásnak volt kitéve észak-­keleti irányból Hargita megye északi részén Maros­hévíz. Délen Brassó fenyegető közelsége, a vaskos pénztárcájú városiak kiköltözése például Négyfalu kapcsán érezteti hatását. Mint Kiss Tamás hangsúlyozza: a négy barcasági csángó faluból alakult municípiumban már 2011-ben is alig 23,1 százalék volt a magyarok aránya, és most 20 százalék alá csökkent. A szakértő felhívja a figyelmet: azt is érdemes figyelni, hol és hogyan változik a romák aránya: Erdélyben mintegy 110 ezer magyar ajkú cigány él, aki zömmel magyarnak vallja magát, „asszimilációs igyekezete van” irányunkban. Ozsdola községben például 800 cigány „tűnt el”, és került át a magyar rubrikába; van ellenpélda is, a zágoni romák inkább a románokhoz húznak.

Vajon továbbra is támogatásokkal ösztönzik a román betelepedést a magyar többségű vagy jelentős magyar kisebbségű településekre? A válasz erre nem olyan egyszerű, mint a nyílt elnyomás évtizedeiben, a zárt városok és az értelmiségiek Kárpátokon túlra helyezése idején. Efféle nyilvános programról egyik szakértő sem tud, legalábbis bizonyítékot nem látott rá.

Tény azonban, hogy számos nem hivatalos ösztönző lehet. Az erőszakszervezetekben és a nem helyi jellegű közigazgatásban a magyarok aránya igen alacsony, például a rendőrképzésre jelentkező magyar fiatalok még a kisebbségi kvótahelyeket sem töltik fel. Mint Pászkán Zsolt mondja: „Kering olyan hír, hogy a székelyföldre vezényelt csendőrök veszélyességi pótlékot kapnak. Kérdés, hogy ez csak a magyar területekre vonatkozik-e. Márpedig ha a csendőr jön, hozza a családját, a gyerekeknek román iskolát nyitnak, és zajlik a terjeszkedés.” Az új jövevényeknek hely is kell, s – mit ad Isten – a csendőrség épp Csíkszeredán akarja mindenáron felépíteni a feltehetőleg túlméretezett laktanyát, ami ugyancsak segíthet a románságnak megvetnie a lábát a magyar dominanciájú városban.

Egyelőre viszonylagos biztonságban van a székelyföldi magyar tömb, azonban az ördög nem alszik – summáz a politológus.

Nyitóképen: A magyar kormány támogatásával megújult marosvásárhelyi Kistemplom a megújulásért tartott hálaadó istentisztelet napján, 2023. március 26-án. Fotó: MTI / Kiss Gábor