Ritkán születik ilyen részletes elemzés külföldi szerzőtől Magyarországról és az orbáni politikáról

Chris Rufo, a neves amerikai konzervatív aktivista és kommentátor hosszú, riportot, elemzést írt a nyugati jobboldaliak Magyarország-felfedezéséről és hazánkban szerzett saját tapasztalatairól a Compact magazinban.

Vajont mit látnak Magyarországban a konzervatívok? – teszi fel kérdését cikke címében Chris Rufo. Az amerikai konzervatív véleményvezér, aki a woke tendenciák elleni fellépésével szerzett hírnevet, a nemzetközi konzervatív körök és a magyar jobboldali kormány egymásra találásáról fejti ki nézeteit a cikkben.

Míg a nemzetközi sajtó riadóztat a demokrácia haláláról, az európai illiberalizmus felemelkedéséről és az autoriter jövő felvillanásáról beszélve, Orbánt pedig egy xenofób, fasiszta szörnyként festve le; addig a jobboldali értelmiség egy része pajzsra emeli Magyarországot, a jobboldali kormány politikáit, a szuverenitás, a családok, a civil társadalom és a nemzeti identitás védelmét méltatva.

Rufo úgy látja: 

Az emberek napközben dolgoznak, a politikai pártok vitáznak, mindenki az infláció miatt aggódik. Bármi is Orbán nemzetközi hírneve, a legtöbb magyar támogatja őt és a Fideszt, más magyarok meg nem – de nem akkora elszántsággal, mint az amerikai újságírók vagy a nemzetközi nem-kormányzati NGO szervezetek.

A Compact szerzője Budapesttől Miskolcig járt sokfelé az országban, beszélt diplomatákkal, újságírókkal, tudósokkal, hivatalnokokkal, diákokkal és hétköznapi polgárokkal egyaránt, hogy komplexebb képet kaphasson hazánk politikájáról.

Rufót leginkább az érdekelte, hogy három évtizeddel a szovjet kommunizmus összeomlása után Magyarország miként próbálja újraépíteni kultúráját és intézményeit, az iskoláktól az egyetemeken át a médiáig. Ebben nem a maximális laissez-faire elvét követik, hanem az erőteljes állami politikáét, ami konzervatív célok elérését célozza.

Az amerikai szerző szerint mindezen törekvések közepén Orbán Viktor áll, akinek szívósságát és alkalmasságát az ellenségei is elismerik. 

Rufo leszögezi: Magyarország egy kicsi és homogén nemzet, aminek a politikáit nem lehet közvetlenül átemelni egy olyan nagy és multikulturális társadalomba, mint az amerikai. Mégis vannak leckék itt az amerikai konzervatívok számára. A magyar vezetők Rufo szernt komoly emberek, akik ugyanazokkal az erőkkel harcolnak, mint a nyugati konzervatívok: a nemzeti kultúra elkopásával, a baloldali intézményekkel, a szexuális másság elutasításával. „Lehet, hogy nem nyerik meg a harcot, de a történetüket érdemes elmesélni.”

A szerző először Csák János kulturális miniszterrel találkozik, aki kifejti neki: a Nyugat egy precedens nélküli válsággal küzd, neki miniszterként pedig az a feladata, hogy a magyar nemzeti identitást megerősítse, átvezetve a nemzetet a szétesés korán, hogy a magyarok kétszáz év múlva is itt éljenek a Kárpát-medencében. Csák szerint míg az amerikaiak a folyamatos progresszió eszméje alapján gondolkodnak, addig a magyarok hálózatokban, valamint a történelem ciklikusságában. A hódítókkal szemben a magyarok tartós identitást építettek maguknak, miközben a mongoloktól a törökökön, osztrákokon, németeken keresztül az oroszokig számos hatalom igázta le őket. Csák János leszögezi: a feladat az, hogy olyan intézmények épüljenek, amik egészséges kapcsolódást teremtenek a családhoz, a nemzethez és Istenhez.

Rufo felidézi, Orbánék 1989 óta vannak a politikában. Fiatal politikusként látta a rendszerváltás után, 

Megvették a budai villáikat, megszervezték a civil társadalmat és eladták a gyárakat, a médiumokat a németeknek, akik helyükön hagyták a volt kommunista vezetőket. A magyarok ekkor Rufo szerint demokráciában éltek, de nem a szabadságban. A régi rezsim emberei még mindig kontrollálták a társadalmat. Amikor Orbán 1998-ban először hatalomra került, még nem volt képes megtörni a régi rend hálózatait, és elvesztette a következő választást. „Rájött arra, hogy hivatalban volt, de nem a hatalomban. A fiatal, naiv szónok átlátott a felszínen, és megfogadta, soha nem fogja többé a hülyét játszani.”

Orbán 2002 és 2010 között türelmesen felépítette a Fideszt a kormányzó szocialisták alkalmas ellenzékének. 

ami szembe tudott szállni a volt kommunisták erőivel.

Politikusként közben Orbán tovább ért, nyolc évnyi „vadon” után visszatért a hatalomba, és készen állt megbüntetni ellenfeleit s megjutalmazni barátait – írja Rufo. A második Orbán-kormány azonnal felhasználta a hatalmát a szocialisták puha hatalmi hegemóniájának feltörésére. A fideszes kétharmad elfogadta az új alkotmányt, amely keresztény nemzetként deklarálta Magyarországot, megreformálták a választási rendszert és csökkentették a parlamenti székek számát úgy, hogy az kedvező volt a pártjuk számára. Emellett bevezették az egykulcsost jövedelemadót, valamint egy szigorú migrációs politikát.

A szerző szerint ugyanakkor Orbánék legjelentősebb tette az volt, amit nem ismernek fel annyira külföldön: újraformálta a köz- és a magánintézményeket, hogy azzal konzervatív ellen-hegemónia jöjjön létre. Ez kiterjedt az iskolákra, egyetemekre, civil szervezetekre, a médiára és a kormányzatra egyaránt. A cél az, hogy Magyarország kulturális talapzatát, a családi életet, a keresztény hitet és a történelmi emlékezetet erősítsék – 

Christopher Rufo ezután bemutatja Orbán Balázst mint e stratégia megvalósítóját, aki egyfajta udvari politikát épített fel Budapesten, vacsorák, előadások, szalonok és gálák sűrű eseménysorozatával, ami a konzervatív mozgalmat élteti.

A szerzőnek Orbán Balázs arról beszélt: a kezdő lépés az oktatás. Orbán Balázs szerint az iskolák és az egyetemek évtizedekig hirdették a balos ideológiát, és előnyben is részesítették az ezt valló oktatókat. E kulturális monopólium aláásása érdekében a kormány gyorsan decentralizálta a közoktatást, számos iskolát az egyházak kezébe adva. Ezzel a családok a balos és szekuláris helyett vallásos oktatást biztosíthatnak gyermekeiknek. A kormányzat aztán magánalapítványokká alakított 11 állami egyetemet, egyúttal komoly finanszírozást adott nekik, az egyetemek vezetésébe pedig konzervatív személyiségek kerültek, akiknek a feladata az oktatásban a nemzeti megközelítés elterjesztése lett.

Rufo arról is ír: beszélgetésük során Orbán Balázs megkérdezte tőle, tud-e eladó amerikai egyetemekről, ugyanis a magyar kormány szeretne egy ilyet.

Az oktatási reform harmadik elemeként mutatja be Christopher Rufo az MCC-t, amely a meglévő oktatási rendszerben folytatandó pozícióharcok helyett új programmal karolja fel az ország legjobb diákjait: a cél a tízezer legtehetségesebb diák elérése.

– írja riportjában Rufo, akire mély benyomást tettek az MCC általa megismert diákjai.

Orbánék másik fontos kormányzati stratégiája a média felé irányul: a rendszerváltás után a sajtó 80 százaléka liberális-internacionalista nézeteket képviselt, a Fidesz pedig nehezen talált utat a nyilvánossághoz. A változás érdekében Orbánék realista, kemény kezű stratégiát valósították meg: baráti oligarchákkal megvették és átalakították az újságokat konzervatív bástyákká, feléjük irányították a kormányzati hirdetéseket, miközben az állami médiát is a kormánnyal barátságosabb hírszolgáltatás felé nyomták – írja Rufo.

A szerző szerint független elemzések arra jutottak, hogy a 88 legbefolyásosabb magyar médiatermék közül 44 kapcsolódik a jobboldalhoz, miközben például a legnagyobb tévécsatorna, az RTL kemény kritikusa a Fidesz-kormánynak. A szerző úgy látja: a kritikák ellenére a magyar média legalább annyira versengő, mint a nyugati országoké.

Az Orbán-kormány utolsó pillére a kultúrharcban a kultúra finanszírozása. Christopher Rufo szerint ez meglepő lehet az évtizedek óta kultúrharcoló, ámde kultúrát nem produkáló amerikai konzervatívok számára, ahol a kultúra a baloldal teljes uralma alatt áll mind a magán-, mind a közszférában. 

ami most pezseg Budapesten. Ezen belül fontos terület az építészeti megújulás, a régi épületek, kastélyok újbóli felépítése, és a munka most is zajlik például a budai Várban.

Christopher Rufo szerint egyik fenti törekvés sem mondható autoriternek: mindegyiket támogatja a törvényhozás, valamint a kormányzott nép is. És hasonló működik Nyugaton is, csak ott a balos közeg részesül ilyen támogatásokban, fejti ki a szerző.

„Orbán nem kér bocsánatot: ha van egy állam, akkor a konzervatívoknak tudniuk kell kormányozni azt, és még inkább a saját értékeik felé orientálni. Máskülönben az ellenségük intézményeinek ügyintézői lesznek” – írja Rufo.

A szerző felidézi, hogy a nemzetközi média és az NGO-k autoriternek, autokratikusnak, diktatórikusnak és fasisztának írják le. Rufo szerint ezek a jelzők túlzások, de bele kell menni a részletekbe.

A vádra, hogy az új alkotmányos és választási rendszer tartósan és illegitimen előnyt biztosít Orbánnak, Rufo azt mondja: ez nem állja meg a helyét. A magyar választási térképen látszik, hogy nincs olyan szintű torzítás (gerrymandering), mint ami az amerikai választókörzetek térképein látható. A szomszédos országok magyarjainak szavazójoga elméletben nem hoz előnybe egy pártot sem, a pártlistás rendszer pedig pont olyan, mint sok más európai országban.

– szögezi le Rufo. A 2022-es választáson a Fidesz a szavazatok 54 százalékát szerezte meg, 70 százalékos részvétel mellett.

És ott az antiszemitizmus vádja: a szerző azt írja, beszélt egy magyar zsidó újságíróval, aki elmondta, hogy ugyan vannak még antiszemita attitűdök Magyarországon, főleg vidéken, de a magyar zsidók jobbára biztonságban érzik magukat a lakóhelyeiken és nem félnek az erőszaktól. A szerző egy hónapig lakott a budapesti zsidó negyedben, és soha nem látott fegyveres biztonsági őröket az üzleteik előtt, nem úgy, mint sok hasonló helyen Franciaországban vagy Németországban. A magyar kormány betiltotta a holokauszttagadást, támogatja a zsinagógákat és a zsidó szervezeteket, és szoros kereskedelmi és diplomáciai kapcsolatokat ápol Izraellel.

A korrupcióval kapcsolatban Rufo azt írja: a kritikusok szerint Orbán segítette gazdaggá válni szövetségeseit, köztük gyerekkori barátját, Mészáros Lőrincet. Rufo azt írja, amikor erről kérdezte meg magyar jobboldali beszélgetőpartnereit, többen feltették a kezüket vagy kínosnak találták a témát. Rufo szerint szinte minden magyarországi ismerőse kifejezte privátban a korrupció miatti aggodalmait, de egyesek a reálpolitikával magyarázták a jelenséget, mondván, miután a volt a kommunisták megalkották a saját oligarcháikat, a Fidesz sem tudott mást csinálni, megalkották a sajátjaikat.

Christopher Rufo szerint Magyarországnak vannak bizonyos kényszerűségei: ez egy relatíve szegény, geopolitikailag sérülékeny ország, ami függ az orosz gáztól és az EU bürokráciájának jóindulatától is. A szerző úgy látja: 

Győznek a választásokon, intézményeket építenek, jutalmazzák barátaikat, csakúgy, mint más, liberálisabb államok vezetői. Az ítéletet a választók hozzák meg, és a legtöbb magyar elégedett a kormányával, aminek legutóbb tavaly szavaztak bizalmat. A választók persze dönthetnek majd máshogy is, és Rufo szerint a fideszes vezetők aggódnak is amiatt, hogy ha az ellenzék visszatér a hatalomba, visszabontják a megvalósult munkásságukat.

S hogy a jövő mit hoz Magyarország számára? Rufo szerint a kormányzó elit bátor arccal lép fel, de a sok évnyi rossz sajtó rombolta az ország hírnevét. Az EU milliárdokat tart vissza, az Egyesült Államok az ellenzéket finanszírozza. A fideszesek a családpolitika nemzetközi bemutatásával szeretnék bemutatni a magyar politikát – Rufo itt részletezi aztán a hazai családpolitikai támogatásokat, amelyek kifejezetten az egyben lévő, hagyományos családokat támogatják.

Mint Rufónak egy megszólaló mondja: 

Rufo szerint Magyarország nem modell mindenben – a gazdaságban kevés az innováció, az állam túlságosan ellenőrzi a médiát, a korrupció tartós probléma –, de a Fidesz kulturális és családpolitikáját érdemes megfontolni. „Magyarország progresszív eszközöket használ konzervatív célok érdekében” – zárja végül hosszú riportját Christopher Rufo.

Nyitókép: Miniszterelnökség