Ezt lépheti a magyar kormány a svéd NATO-csatlakozás kapcsán

A vilniusi NATO-csúcs legfontosabb eseménye – Ukrajna rendkívül elegáns lepattintásán túl – Recep Tayyip Erdoğan török elnök bejelentése volt arról, hogy „a lehető leghamarabb” a Nagy Nemzetgyűlés elé küldi ratifikálásra Svédország NATO-csatlakozását.

Nagyon még nem örülhet Svédország

Azóta persze kiderült, hogy a kását nem eszik olyan forrón – a magyarhoz hasonlóan ugyanis a török parlament is nyári pihenőre vonul július 15-ével, az addig fennmaradó pár napban pedig aligha megy át a török törvényhozáson az ügy. Ráadásul a török elnök arról is hírt adott, hogy a kisebbik kormánypárt, az erdogani Igazság és Fejlődés Pártjától (AKP) jobbra álló Nemzeti Akciópárt (MHP) nincs teljesen meggyőződve arról, hogy Svédország teljesítette a kurd szervezetek támogatásának leállítására vonatkozó ígéreteit, márpedig nélkülük nincs meg a parlamentben a ratifikációhoz szükséges többség –

A török kormánypárti sajtó az ügy kapcsán „tesztidőszakról” ír, melyben a törökök a Nyugat őszinteségét teszik majd próbára: a török kormányhoz közel álló lap szerint a július 15-e és október 1-je közötti 2,5 hónapban kiderül majd, hogy tartja-e a Nyugat az ígéreteit, s a török parlament majd ennek függvényében határoz. A valószínűleg leginkább belpolitikailag fontos, a választás után már kisebb jelentőségű kurdügyi elvárások az elmúlt napokban a török közbeszédében háttérbe szorultak, a Yeni Şafak is inkább arról ír, hogy az F-16-os és F-35-ös amerikai repülőgépek megvásárlásának engedélyezése, a török állampolgárok EU-s vízumszerzésének megkönnyítése (amely egyébként Erdoğan elnökválasztási ellenfele, Kemal Kılıçdaroğlu egyik fő választási ígérete volt), valamint a Nyugat Törökország elleni „hallgatólagos szankciói”, gazdasági korlátozó intézkedései képezhették a vilniusi csúcs idején megszületett török-nyugati politikai megállapodás tárgyát.

Törökország részéről nem új stratégia, hogy

A török gazdaságot Erdoğannak egyszer már sikerült stabilizálnia azáltal, hogy rendszeresen, hosszan és sajtónyilvánosan tárgyalt a Nemzetközi Valutaalappal a megegyezés vagy az IMF-hitel felvételének legcsekélyebb látszata nélkül – a Törökország iránti befektetői bizalmat ugyanis önmagában a nyugati pénzügyi intézményekkel való megegyezés perspektívája, a mentőcsomag lehetősége is helyreállította. Törökország most hasonló helyzetben van: a masszív külkereskedelmi deficit miatt zuhanórepülésben van a török líra, az ország pedig igen magas kamattal jut csak a gazdasági növekedésének sarokkövét jelentő devizahitelhez. A fizetési mérleg egyensúlyának megteremtéséhez – ezáltal a líra stabilizálásához és az infláció letöréséhez – Törökországnak devizabeáramlásra van szüksége úgy az államkötvényeibe, mind a reálgazdaságába. Miután Erdoğan elnök elmúlt hónapokban lebonyolított közel-keleti körútja során világossá vált, hogy az öbölbéli olajmonarchiák pénze ehhez önmagában nem lesz elég, a Nyugattal való kiegyezés magától értetődően logikus lépés. Nem zárható ki tehát, hogy Erdoganék a NATO kapcsán az IMF-cselt ismétlik majd meg. 

Magyarország számára is új helyzet van

Annak ellenére, hogy Törökország részéről nem a következő hetekben várható döntés a svéd NATO-csatlakozásról, Magyarország számára a helyzet így is megváltozott. A török NATO-vétó nyílt végű, hosszútávú adottságból zárt végű, középtávon megszűnő tényezővé vált, Magyarországot pedig köti az a rendszeresen megismételt ígérete, hogy nem akadályozza Finnország és Svédország belépését a szövetségbe – azaz török vétó nélkül nem tartunk magyar vétót sem. A legmagasabb szintről érkezett ezen túlmutató gesztus is: Novák Katalin köztársasági elnök – aki saját bevallása szerint kevésbé látja árnyaltan a háborút, mint a miniszterelnök – hónapokkal ezelőtt világossá tette már, hogy szerinte

Magyarország az ígéretét Finnország esetében be is tartotta, nem sokkal a török ratifikáció előtt a magyar parlament áldását is megkapta a finn belépés. Ebben az esetben ugyanakkor – akár sikerült rendezni a finn-magyar viszonyban fennálló nézeteltéréseket, akár nem – nem igazán sikerült elkerülni azt a látszatot, hogy Magyarország a maga számára semmit nem ért el, és kizárólag a török vétó feladásának nyomása alatt cselekedett. Svédország esetében ugyanakkor úgy tűnik, van két és fél hónapunk ezt a látszatot elkerülni, és megelőzni azt a – tényektől függetlenül is előállni képes – kommunikációs blamázst, hogy Magyarország látszólag kizárólag a török vétó feloldása miatt, a maga számára bármiféle haszon nélkül szavaz a svéd NATO-csatlakozás mellett.

A magyar forgatókönyvek

Hogy Magyarország számára a svéd NATO-csatlakozás késleltetése járt-e haszonnal, az nehezen eldönthető kérdés. Svédország részéről egyelőre nem érkeztek meg ugyan a kormány által várt „bizalomerősítő lépések”, de érdemes nem megfeledkezni arról, hogy 2023 első félévében Svédország adta az Európai Unió Tanácsának soros elnökségét,

Egyrészt a Tanács napirendjére tűzhette volna a hazánk szavazati jogának elvételéhez vezető hetes cikkelyes eljárást, amelynek a Tanácsban messze több „foga” lett volna, mint az Európai Parlamentben, amely részéről a hetes cikkely lényegében bohóckodásnak tekinthető. Másrészt tehetett volna lépéseket a magyar soros elnökség elvétele, elhalasztása, hatásköreinek megnyirbálása érdekében is.

Hazánk viszonylagos uniós elszigeteltségére való tekintettel az a meglepő, hogy Svédország ezeket a lépéseket nem tette meg. Amennyiben a NATO-val kapcsolatos magyar vétópozíciónak ehhez bármiféle köze volt, már megérte – ha viszont Svédország eleve nem készült ilyesmire, akkor NATO-csatlakozásuk késleltetésére Magyarország feleslegesen áldozott politikai tőkét.

Mindenesetre a svéd soros elnökség június végi lejártával a tanácsi szempontok kikerülhetnek a magyar számításból, ha az ottani ütések kivédése volt a vétó célja, akkor az célt ért, elengedhető. Ebben az esetben gesztusértékét tekintve

azt a látszatot keltve, hogy Magyarország az ügyben nem szuverén.

Sőt, most néhány hétnyi intenzív magyar-svéd tárgyalást, adott esetben magas szintű bilaterális találkozót és kölcsönös pozitív nyilatkozatokat követően akár korábban is megérheti összehívni egy rendkívüli parlamenti ülést a ratifikáció érdekében (bár a magyar külügyi bizottság elnöke, Németh Zsolt ezt nem tartotta szükségesnek, ki sem zárta azt teljesen egyértelműen, és azt is nyilvánvalóvá tette, hogy normál menetrend esetén szeptemberben elkezdik a munkát).

Feltehetőleg az amerikai kettős adóztatási egyezmény tekintetében is nyithat mozgásteret most egy intenzív tárgyalási folyamat. Míg egy, a törököt alig megelőző, kapkodó ratifikációval Magyarország magára húzhatja az „utolsó csatlósság” ellenzéki körökben nagy népszerűségnek örvendő vádját, egy, a törökökét érdemlegesen megelőző ratifikáció – pláne magas szintű magyar-svéd találkozók után – a nemzetközi kommunikációs térben épp ellenkezőleg hathat: olyan nagy, nyugatbarát gesztusként, amely a szövetségesek szemében megerősíti Magyarország elkötelezettségét a NATO iránt.