Úgy gondolom, hogy a beruházásvédelmi rendszer reformra szorul. Ezzel kapcsolatban szükséges megemlíteni, hogy néhány modern beruházásvédelmi egyezmény már nemcsak kiszélesíti az államok legitim szabályozási lehetőségeit, hanem egyúttal megköveteli a beruházó felelősségteljes magatartását is. Én ezeket nevezem harmadik generációs beruházásvédelmi egyezményeknek. Ilyennek tekinthető például a Nigéria és Marokkó vagy az Irán és Szlovákia között kötött egyezmény, valamint a Pánafrikai Beruházási Kódex (Pan-African Investment Code). Ezek az egyezmények nemzetközi standardokat szegeznek szembe az üzleti vállalkozásokkal, és ennek révén az olyan felelős beruházásokat ösztönzik, amelyek magukban foglalják a környezeti, szociális és irányítási (úgynevezett ESG) szempontokat. Azt hiszem, hogy a beruházásvédelmi jog fejlődésének ebbe az irányba kellene haladnia. Az UNCITRAL Working Group III. keretei között zajló tárgyalásokon egyes országok, mint például Dél-Afrika paradigmaváltásra szólítanak mondván, hogy beruházások megszerzése vagy népszerűsítése önmagában nem cél, hanem csupán egy eszköz a szélesebb értelemben vett fenntartható fejlődés (úgynevezett SDG) céljának szolgálatában. A harmadik generációs beruházásvédelmi egyezmények talán éppen ezt a paradigmaváltást jelzik. Egy másik, puhább megközelítés a társadalmi felelősségvállalások számára biztosít hivatkozási alapot a beruházásvédelmi egyezményekben. Viszonylag nagyszámú beruházásvédelmi egyezmény már magáévá tette ezt az elképzelést.
Hogyan lehet egy reformot a gyakorlatban érvényesíteni?
Az első generációs beruházásvédelmi egyezmények rendelkezéseinek reformja kézenfekvő megoldást jelentene, de figyelemmel arra, hogy több mint 3000 ilyen szerződés van hatályban világszerte, így ez egyszerűen lehetetlen feladat. Alternatívát a multilaterális vagy regionális megközelítés jelentene, amely közös erőfeszítéssel orvosolná az aszimmetriát és a felelős beruházási magatartásokat. A 2017-es Pánafrikai Beruházási Kódex tervezete számos rendelkezést tartalmaz, amely ilyen kötelezettségeket fogalmaz meg a beruházókkal szemben. Bár ez egy nem kötelező, orientáló jellegű dokumentum, a Kódex tulajdonképpen egy közös afrikai felfogást tükröz a jövőbeni beruházásvédelmi szerződésekről. A jövő zenéje, hogy egy ilyen paradigmaváltást magáévá tesz-e majd az ázsiai vagy az európai felfogás. Ugyanakkor a szükséges kapacitásbővítésekkel együtt ez a gyakorlatban is jobban megvalósítható megoldás, mint a több ezer beruházásvédelmi szerződés egyenként való újra tárgyalása.
Ha már a multilaterális és regionális reformfelfogásokat említette, akkor ehhez kapcsolódóan szeretném kérdezni, hogy vajon az uniformizált vagy olyan megközelítést tartja inkább helyesnek, amely a gazdasági, kulturális és más régiós felfogások között lévő különbségeket is figyelembe veszi?
Véleményem szerint egy uniformizált mechanizmust megalkotni egyszerűen lehetetlen. Vegyük például a helyi jogorvoslat kimerítésének kérdését. Az egyes régiók között nagyon nagy különbségek figyelhetők meg a bíróságok helyzete és működése terén. Ha a helyi jogorvoslat kimerítésének kötelezettségét a világon mindenütt megkívánnák, akkor ez sok helyütt a ténylegesen a bírósághoz fordulás jogától fosztaná meg a beruházó vállalatokat. A régiós szempontok figyelembevétele tűnik könnyebben megvalósíthatónak, de azt is szem előtt kell tartani, hogy még egyetlen régión belül is, mint például az ASEAN-országok vagy Latin-Amerika, nagyon nagy különbségek vannak. Vagyis a reformfolyamatnak elég rugalmasnak kell lennie ahhoz, hogy magába foglalhassa a különböző sajátosságokat és szükségleteket, például opt-in és opt-out klauzulákkal.