Nemzeti gárdák

„Ezek a seregszemlék mások, mint az egyszerűen­ csak jól összevásárolt játékosállományú klubcsapatok mérkőzései. A büszkeség keveredik történelmi traumák, üszkösödő sérelmek és emlékezetes dicsőségek lenyomatával, a szurkolók is másképp viszonyulnak ezekhez a találkozókhoz, különösen, ha ezt a két, a pályán ­összecsapó ország múltja is indukálja. Más mezőn zajlik a küzdelem, még ha a pálya ugyanaz is. Ezért azt sem lehet mondani, hogy csak a ­fiatal játékosoknak kihívás a válogatottbeli szereplés, kiugrási ­lehetőség és a számos földrészről összetoborzott, messze nem összeszokott világsztárokat hidegen hagyja a nemzet képviselete – ők tudnak úgy kozmopoliták lenni, hogy szülőföldjük iránt sem közömbösek. Látni csapattársak összecsapását, vitatkozását anélkül, hogy ez tönkretenne haverságot, klubhűséget, közös egyesületükben a nélkülözhetetlen szolidaritást. Ösztönösen vagy tudatosan, de külön tudnak választani téteket, külön­leges alkalmakat, képesek elfogultnak lenni hazájuk iránt, majd néhány hét múlva egy távoli ország sok más távoli országból verbuvált együttese iránt. Egyik sem rontja a másikat. Eszük ágában sincs tartósan beleragadni holmi nemzeti viszályba, bőrszín kínálta konfliktusba, ha lennének is, számukra kötelező mélyre elásni előítéleteiket, különben megélhetésüket kockáztatják, bármilyen jók. És hogy ezek a beidegződések mennyire álságosak, provinciálisak, azt jelzik a zökkenőmentes honosítások – egyre több játékos színesít olyan nemzeti válogatottat, ahová bevándorolt: hazájának érzi, hívei honfitársként számolnak vele.”