Társadalmi újratermelés és feminista harc az új nemzetközi munkamegosztásban

„Érdemes sorra venni az 1980-as és 90-es évek társadalmi jelenségeit, amikor az anyaországok javára átcsoportosítják a harmadik világ asszonyainak a munkaerő újratermelő tevékenységét. A korszak legjellemzőbb jelenségei pontokba szedve az alábbiak:

1.    A fejlett országokban és a kőolajtermelő államokban – a legtöbb esetben Ázsiából, Afrikából, Karib-szigetekről vagy Dél-Amerikából – bevándorlókat dolgoztatnak háztartási alkalmazottként. A Valutaalap által alkalmazott gazdaságpolitikák lehetővé tették az európai országok, az USA és Kanada kormányainak, hogy megoldják a feminista mozgalmat létrehozó egyik problémát, azaz a háztartási munka válságát: nők ezreit »szabadíttották fel«, lehetővé téve ezáltal számukra, hogy a háztartáson kívül dolgozzanak. A Fülöp-Szigetekről, vagy Mexikóból bevándorló nők ezrei jelentéktelen bérért takarították mások lakásait, nevelték a gyerekeiket, főztek és törődtek az idősekkel. Vagyis lehetővé vált, hogy a fejlett államok középosztálybeli asszonyai megszabaduljanak egy olyan munkától, melyet nem akarnak, vagy nem képesek többé elvégezni anélkül, hogy jelentősen ne romoljon az életük minősége. Eközben Cynthia Enloe, a téma amerikai kutatója szerint a fejlett államok középosztálybeli asszonyai azzal az illúzióval nyugtatják meg a lelkiismeretüket, hogy aki háztartási alkalmazottat foglalkoztat, az hozzájárul a szegénység megoldásához a világban. Pedig a feminista mozgalom szempontjából ez egy óriási visszalépés, mert a nők közötti szolidaritás kerül ezzel megkérdőjelezésre, hiszen ebben a viszonylatban a nők úgy kerülnek egymással kapcsolatba, mint »szolga és úrnő«. Mindezt átszövi a háztartási munkáról a társadalomban kialakult előítélet, miszerint ez nem is igazi munka, éppen ezért nem kell rendesen megfizetni. Miközben a háztartási alkalmazott munkaideje alig körülhatárolható, azaz se vége se hossza, még azt is elvárják, hogy szeresse is azokat, akiket kiszolgál. Ráadásul egy háztartási alkalmazott foglalkoztatása még ráerősít arra, hogy inkább maguk a nők (nem az állam) a felelősek ezekért a háztartási munkákért és gyengíti a családon belüli munkamegosztást is. A fejlett országok asszonyait ugyanis felmenti az alól, hogy megküzdjenek férfi partnerükkel a háztartási munka megosztását illetően. Ami pedig a háztartási alkalmazottként dolgozó bevándorló nőket illeti, fájdalmas sors jut nekik: munkájuk igen rosszul fizetett, ezért a  minimális fizetségért mások családjával törődnek, miközben a sajátjukat hátrahagyva sok éven át magányra ítéltetnek, szociális és jogi helyzetük több mint sebezhetővé teszi őket. Nem véletlen, hogy Flor Contemplaciónnak, egy Szingapúrban élő filippin háztartási alkalmazott alakja, akit alakalmzói hamis vádaskodásai öngyilkosságba keregettek, a harmadik világból érkező háztartási alkalmazottak harcának szimbólumává vált.

2.    Az örökbefogadás mechanizmusát felhasználva kialakult egy széles nemzetközi csecsemő-piac. Az 1980-as évek végén úgy becsülték, hogy minden 48. percben örökbe fogadtak egy gyereket az USA-ban. Az 1990-es évek elején csak Dél-Koreából évi 5700 gyereket »exportáltak« az Egyesült Államokba. Ez a „nemzetközi gyerekkereskedelem” – ahogy a feministák nevezték – később kiterjedt a volt szocialista országokra is, főleg Lengyelországra és Oroszországra. Az orosz gyermekexport miatt országos botrány tört ki. Kiderült, hogy 1994-ben 1500 gyereket adtak el az USA-ba, és hogy irodák sora foglalkozik gyerekkereskedelemmel. Egész »gyerekfarmok« létesültek, ahol már eleve exportra szánt csecsemőket hoztak a világra. A harmadik világ országaiból származó nők körében foglalkozássá vált a béranyaság. A fejlett kapitalista országokban élő nőknek így nem kellett megszakítaniuk a karrierjüket, és egészségügyi kockázatot se vállaltak. De e sajátos bizniszben jól jártak a harmadik világ országainak kormányai is, hiszen devizához jutottak, mégpedig minden egyes eladott gyermek után. A Világbank és a Valutaalap pedig hallgatólagosan elfogadta a gyerekkereskedelem gyakorlatát, mivel így kiegyenlítődik a »demográfiai többlet«. Egyben gyakorlatra váltották az elvet, miszerint az eladósodott országoknak exportálniuk kell minden rendelkezésükre álló erőforrásukat.

3.    A szexipar és a szexuális turizmus egyes ázsiai országokra koncentrálódik, úgy mint Thaiföld, Dél-Korea, Fülöp-Szigetek. A klientúra alapvetően nemzetközi, kezdve az egyszerű turistáktól a japán vállalati alkalmazottakig, akiket még nem is olyan régen a cégük utaztatott »örömutakra« jutalomként. Ugyanezeket az országokat használja »nyugalmi és szórakozási« zónaként az Egyesült Államok hadserege, mégpedig a vietnámi háború kezdete óta. Egyes becslések szerint az 52 milliós Thaiföldön az 1980-as évek végén egy millió nő dolgozott a szexiparban. Ehhez vegyük hozzá a harmadik világ országaiból, illetve a volt szocialista országokból származó prostituáltakat, akiket Nyugat-Európában, az USA-ban, és Japánban gyakran rabszolga sorban tartanak. Ezeknek a nőknek nem egyszer megszervezik a beutazását, rendes munkahelyeket ígérnek nekik, ám végül valamely kuplerájban kötnek ki, ahol fogolyként tartják őket.

4.    A »távházasságok« szervezése szintén az 1980-as években vált nemzetközi mértékűvé. Csak az USA-ban évi 3500 férfi választja ki postán a házastársát. A menyasszony a legtöbb esetben Délkelet-Ázsia, vagy Latin-Amerika legszegényebb régióiból származó fiatal nő, de egyre több orosz és más volt-szocialsita országból származó nő választja a kivándorlás ezen módját. 1979-ben több mint 7700 fülöp-szigeti nő hagyta el az országát ún. távházasság-közvetítéssel. Ez a gyakorlat egyrészt a szegénység által reménytelenségbe taszított nők helyzetét használja ki, másrészt az európai és észak-amerikai férfiak szexizmusán és rasszizmusán alapul, akik olyan nőket keresnek, akik teljesen kiszolgáltatottak, akik fölött uralkodhatnak, és akik kényszerhelyzetükben végül a távközvetítés mellett döntenek.

5.    Végül és nem utolsósorban a turizmus tömegméretűvé válása óta önálló jelenségként írható le a szállodai női munka, hiszen a nagyhotelek személyzetének 80 százaléka nő. Köztudott hogy a szállodák »nagyüzemeiben« ők végzik a legnehezebb munkát, hiszen mosónők, takarítónők és szakácsnők.

Ha összességében nézzük, akkor ezek a jelenségek azt mutatják, hogy az új nemzetközi munkamegosztás egy ádázul nőellenes politikai projekt, mely messze nem a nők felszabadításának útja. A kapitalista viszonyok kiterjedése felerősítette a nők kizsákmányolását. Az új nemzetközi munkamegosztás felélesztette a rabszolgaság olyan formáit, amelyekről azt hittük, hogy a gyarmatbirodalmak felszámolásával már teljesen eltűntek. A nőket újra belekényszerítik a szülés-újratermelés feladatkörébe, és szexuális tárgyként kezelik őket. A munkavégzés erős specializációja kijelölt korlátok közé szorítja a nők életét, és ez új hierarchikus viszonyokat, valamint erős rétegződést teremt közöttük. Mind ez alapvetően veszélyezteti a feminista harc lehetőségét.”