Pasaréti passió: Valami nagyobb erő dolgozik itt, mi csak segítőtársai vagyunk – Meskó Zsolt a Mandinernek

„A passiójátszás történetét nézve látszik, hogy minden kor embere  saját magát helyezte a passióba Jézus mellé” – mondja a Mandinernek Meskó Zsolt író-rendező, aki immáron ötödik éve szervezi-rendezi a híres Pasaréti passiót, amelynek ő írta a szövegkönyvét is. Ha megnézzük a már klasszikussá vált Csíksomlyói passiót, azt láthatjuk – meséli –, hogy a korabeli parasztemberek és polgárok hangulatai, gondolatai, érzései keverednek Jézus szenvedéstörténetével. 

Így van ez a pasaréti misztériumjátékkal is, mint rámutat, arra tettek kísérletet, hogy az eddigi változatokban egy fiatal férfi, az ideiben pedig egy tizenéves fiatal lány szemszögéből láttassák Jézus kínszenvedésének történetét. „Az evangéliumi történeten túl ez az, ami igazán vonzóvá teszi a passiójátékot, hiszen sokan tudnak azonosulni ezzel a fajta hitkereséssel, ami mindannyiunkat jellemez a 2020-as évek elején”. A nézők válaszokat találhatnak azokra a kérdésekre, hogy mi a feladata ma egy katolikus hívőnek, vagy hogyan váljunk vasárnapi keresztényekből igazi tanítványokká. Miként álljunk helyt ebben a „kavargó, impulzusokkal teli világban”. Ezekre keresi a választ a darab hőse is: miközben találkozik Jézus keresztútjával, vele együtt járva talál válaszokat saját életének kérdéseire. A rendező szerint

vagy egyszerűen csak örök megfigyelő, esetleg a kendőt nyújtó Veronika. Úgy véli, a darabban az a vonzó, hogy mindenki megérzi, Jézus kínszenvedésének története nemcsak egy evangéliumi olvasmány a messze a múltból, hanem egy időtlen, ma is élő és a lelkünkre ható történet.

A passió írója és rendezője nyolc évvel ezelőtt arra kereste a választ, hogyan tudja saját szakmai tudását egyháza szolgálatába állítani. Így jött a templomi színjátszás gondolata. „Amikor először megfogalmazódott bennem ez, nem is gondoltam, hogy milyen történelmi hagyomány folyamába állok bele” – meséli. Az első templomi színjáték Szent Ferenc nevéhez fűződik, ő volt az, aki 1223-ban élő szereplőkkel rendezte be Greccióban a betlehemi barlangot. Ez adott lendületet annak, hogy Európában elterjedjenek az élő szereplőkkel megjelenített evangéliumi történetek, először a betlehemes játékok, majd a passió. „Kevesen tudják, hogy több évszázados hagyománya van a templomi színjátszó csoportoknak Magyarországon is, szinte minden templomban voltak ilyen közösségek, sok helyütt a templomok mellé színpadokat is építettek. Mígnem 1948-ban a kommunista hatalom megszüntette a »klerikális reakció melegágyainak« tartott egyházi színjátszóközösségeket” – emlékeztet. Mint mondja, ezek a csoportok élő közösségek voltak, amik újabb közösségeket építettek, ezáltal meghatározták az egyház hétköznapjait. 1948-at követően azonban egyedül a pásztorjátékok maradhattak meg, azok is csak úgy, hogy gyermekek játszák – korábban azt is többnyire felnőttek adták elő. „A ma szent hagyományként tisztelt gyermeki pásztorjáték tulajdonképpen egy kommunista tiltás eredménye”.

Az író-rendező már évek óta szervezte a Pasaréti passiót, amikor kiderült számára, hogy Budapesten az ő templomuk az egyetlen, ahol ilyen formában eljátsszák a szenvedéstörténetet. Ekkor született meg a passiójáték szervezőképzés gondolata: „szerettük volna átadni másoknak is az évek alatt felhalmozott tudásunkat” – hangsúlyozza. Meghirdették az egynapos képzést, és meglepő módon már az első alkalomra 98-an jelentkeztek. A tanfolyamot végül kicsit későn, februárban tartották, de a foglalkozásnak köszönhetően így is az ország különböző pontjain, összesen 18 passiót játszanak majd el húsvétot megelőzően.

Mindezek mellett sokan jelezték, hogy idén már nincs rá lehetőségük, de jövőre mindenképpen csatlakoznának. Az eseményen mindenki részt vehetett: helyi közösségi vezetők, aktivisták, vagy olyanok is, akiket éppen csak megérintett a passió szervezésének gondolata. A jelentkezéshez nem volt szükség színészi gyakorlatra és tapasztalatra. A pasaréti szervezők összeállítottak egy képzési anyagot: tankönyv, kísérő anyagok, videók, prezentációk születtek, s a tudnivalókat élőszóban is átadták. A képzésre jelentkezők pedig vállalták, hogy az útmutatásaik alapján elkezdik szervezni saját közösségeikben a misztériumjátékot: a helyi hívekből szereplőket toborozva.

„Rengeteg megható történetem van” – meséli a rendező. Az egyik, amikor megszólította az egyik templomba járót, hogy szeretné, ha ő játszaná Cirenei Simont. „Könnyek jöttek a negyvenéves férfi szemébe, és azt kérdezte, honnan tudtad, hogy gyerekkorom óta olyan próbálok lenni, mint ő?” – válaszolta a szereplőnek felkért.

„Ilyenkor azt gondolom, mindez nem véletlen, valami nagyobb erő dolgozik itt, mi csak segítőtársai vagyunk ezekben a történetekben”.

Emlékezetes volt az író-rendező számára az a hölgy is, aki még a képzés előtt odament hozzá, hogy leszögezze: csak érdeklődésből jött, tőle aztán senki ne várja, hogy passiót szervezzen, majd megkérdezte, maradhat-e. „Azt mondtam neki, hogy persze, csak hagyja, hogy dolgozzon magában a Szentlélek” – emlékezik vissza a képzés megálmodója. Ebből a hölgyből lett aztán idén az egyik legnagyobb passió megszervezője. 

Vicces történetek is vannak: a tekintélyes római arcéllel megáldott Pilátusnak kiszemelt férfi például így válaszolt az író-rendezőnek a megkeresésre: „Jaj, ne csináld már, a feleségem is mindig azt mondja, hogy olyan Pilátus-képem van”. 
De volt olyan is, ahol ökumenikussá duzzadt a történet: először csak az egyik falu a másikat fertőzte meg a passióval, majd a római katolikus egyházközösség a reformátust. „Elkezdték szervezni a szenvedéstörténetet Hernádkakon, de eleinte kevesen jelentkeztek, így a szomszédos Tiszalúc híveitől kértek segítséget” – kezdi a történetet. Nem sok kellett, hogy a hír elterjedjen, majd tiszalúciak feltegyék a jogos kérdést: „a szomszédban lesz passió, nálunk meg miért nem”. Ezután a legszebb dolog történt, nem megfúrták egymást, hanem a két település összedugta a fejét, és kitalálták, közösen valósítják meg. Egyik nap az egyik faluban, másik nap a másikban adják elő a passiót. Olyannyira lelkesek voltak, hogy közel ötven szereplős lett az előadásuk. Erre aztán már a község református lelkésze is felfigyelt, és meghívta a társulatot az ő közösségükbe is, sőt még szerepet is vállalt az előadásban. Az ökumenére másutt is akad példa: Győrben három gimnazista lány szervezi a református közösségnek a pasarétiek képzésén tanult passiót. 

Hogyan reagálnak a nézők? „Az előadás után hosszú percekig némán ülnek a sötétben, elmélkednek, vagy hangosan imádkoznak, megrendülnek, sokan sírnak is.

A művészet hasonlót tud, mint a hit: a hétköznapok világából felemel minket a transzcendens felé,

olyan szögből mutatva meg életünket, amelyben felismerhetjük igaz valónkat és kapcsolódásunkat az istenihez”. Mindezek mellett érezhető, hogy óriási az igény a helyi, értékeket létrehozó közösségekre. „Az elmúlt 70 év ezeket a közösségeket zilálta szét, de ezek a passiójátékok ismét megteremtik őket. Az 50-60 szereplő innentől kezdve egészen biztosan máshogy fog egymásra nézni”. Márpedig egy település vagy egy kis város megtartó erejét éppen ezek a teremtő erővel bíró helyi közösségek adják. „Egy ilyen passiónak az önmaga szakrális céljain túlmutató ereje is van azáltal, hogy közösséget teremt.” Úgy véli, ez az értékteremtés a hétköznapokban is segít a lényeg felé fordítani tekintetüket.

Ráébredhetünk arra, hogy az egyház mi is vagyunk, nem tehetünk minden terhet a papok vállára, nem elég elfogyasztani a papok vasárnapi miséken adott szolgáltatását, ha valami nem működik, őket okolni érte. „Az Isten ránk is bízta az egyházat, a mi felelősségünk is, hogy mivé lesz, és milyen arcát mutatja meg a világnak” – összegzi. Mint hozzáteszi, egy ilyen passiószervező akcióban mindenki megtapasztalhatja, hogy felelős a saját egyházáért, és el tud indulni ezen az úton. „El tudunk indulni a tanítvánnyá válás útján, és megtalálhatjuk a helyünket az egyházban. A közösségépítésnek rengeteg formája van, a színház csodálatos lehetőség erre.”

Fotók: Pasaréti Ferencesek