Ahány korszak, ahány gondolkodó, annyi demokráciafelfogás. Platón például arról elmélkedett, hogy a demokrácia szükségszerűen átmegy despotizmusba, vagyis az önkényuralomba. Charles Bukowski szerint „a különbség a demokrácia és a diktatúra között az, hogy a demokráciában előbb szavaznak, aztán parancsolnak; a diktatúrában pedig nem vesztegetik az idejüket szavazással”. „A legjobb érv a demokrácia ellen egy ötperces beszélgetés egy átlagos szavazóval” – mondta Winston Churchill. Amerikai kollégája, Franklin D. Roosevelt pedig úgy érvelt: a demokrácia csak akkor lehet sikeres, ha azok, akik kifejezhetik véleményüket, bizony készek bölcsen választani. Nincs ez másképp a jogállamiság, a joguralom esetében sem, ezen fogalmaknak szintén nincsenek kőbe vésett definíciói.
Annak ellenére tehát,
hogy nincs tudományos (és egyébiránt politikai) konszenzus,
miben is állnak a demokráciák, jogállamok, rendre nagy publicitást kapnak az egyes országok politikai, közjogi teljesítményét mérő nemzetközi indexek.
Ezek a felmérések bizonyos szempontból és nézőpontból igen jól mutatnak. A magyarországi ellenzék perspektívája bizonyosan ide sorolható. Pár napja egy washingtoni székhelyű NGO, a World Justice Project Kazahsztán és Koszovó mögé sorolta a magyar jogállamiságot. Száznegyven ország közül a hetvenharmadik helyre esett vissza Magyarország idén, amely csupán 3 hellyel előzi a háborús jogrendben működő Ukrajnát. E szerint hazánk politikai berendezkedése, közjogi helyzete posztszovjet közép-ázsiai, balkáni színvonalat súrol.