A szubjektív véleményzáporban néhány objektív tényt elöljáróban azonnal le kell szögeznünk a tajvani ügy megértéséhez: ahogy itt, az anyaországban nem lehetünk okosabbak az erdélyi székelyeknél, hogy mi jó nekik, és mi nem, ugyanúgy itt, Kelet-Európában nem mondhatjuk meg, mennyit ér geopolitikailag Tajvan, és van-e értelme tajvaniként identitás-izmozni Kínával. Ennek a súlyát ők tudják megítélni, és saját kockázataikról és mellékhatásaikról nekik kell dönteniük.
A másik tény: a tajvaniak nagy része tajvani identitású. Több mint hetven éves államiságuk van, a fiatalabb generációk többsége a szigetországi valóságban nőtt fel, s
bár kínaiak, a tajvani nemzettudat létező valóság, kulturális, politikai szövete van, emberek millióinak lelkében él.
Ezt lehet vitatni, ahogy a palesztinokat is lehet győzködni, hogy igazából csak arabok, és az arabok már alapíthattak a régióban államokat: Jordániát, Szíriát, Libanont, minek egy önálló palesztin állam? A nemzeti önrendelkezés fontos elv; a tajvaniak ezen joga gyenge lábakon áll, hiszen csak 14 állam ismeri el őket államként, de ennek oka nem abban áll, hogy az önrendelkezés feltételeit nem töltik be, inkább abban, hogy Kína hatalmas erőfölényével, gazdasági súlyával, ENSZ BT-beli állandó tagságával ezt ötven éve ellehetetleníti a nemzetközi közösségben.
Tajvan léte nem egy improvizáció, nem egy dafke szeparatista kaland, és nem egy Nyugat által kézivezérelt demokratikus kísérlet, hanem az egy történelmi eseménysor terméke, egy történeti adottság. 1949-ben a nemzeti erők elvesztették a kommunisták ellen a polgárháborút, és Formosa (Tajvan) szigetére menekülve ott építették ki a Kínai Köztársaság intézményrendszerét. A kommunista hatalomátvételt a létével zárójelbe tevő,