Ne engedjük, hogy megroppanjon a gerincünk! – Udvardy György érsek a Mandinernek

„Ahogyan mi ismerjük Istent, úgy egyetlen más nép sem” – mondta Csíksomlyón, a fogadalmi búcsú szentmiséjének homíliájában. Utána szemére vetették, hogy keresztényként nacionalista. Mi volt a mondat igazi üzenete?

Én nem hallottam ilyen megjegyzéseket, de az ott elhangzó mondatok összefüggéséből nehéz is ezt kiolvasni. A létezésem, az, hogy férfinak vagy nőnek születek, hogy milyen családba, melyik nemzet tagjaként, nem rajtam múlik. A létemet ajándékként kapom. Ahogy az is ajándék, hogy az önmagamra ismerés, a világ megismerése azokkal az emberekkel együtt történik, akik körülvesznek. Ajándékba kapunk egy kultúrát, nyelvet, hagyományokat, amelyek segítenek ebben a tájékozódásban. Ezek az élmények aztán tovább vezetnek oda, hogy Istent is ki ki a saját népe imáiban, nyelvében, hagyományaiban, küzdelmeiben, gondolkodásában ismeri fel. Ez pedig igaz minden nép szülöttére. A Szentléleken keresztül pedig ez a jelenség az egyházban értékké válik. Ettől fogva más népek tagjai nem ellenfeleink, hanem a testvéreink. Az pedig, hogy valaki büszke egy nemzethez tartozására, az csak abban az összefüggésben értelmezhető, hogy egy másik néphez tartozó ember ugyanúgy büszke lehet saját gyökereire. Ez egyben a pünkösd élménye is: az lehetek, akinek az Isten megteremtett és ez érték. 

Óvakodjunk a szélsőségektől?

Az sem jó, ha a saját nemzetemhez tartozásomat olyan értéknek tekintem, ami minden más értéket elfed, mert az nacionalizmushoz vezet. De azt is látjuk, hogy a saját kultúrához való tartozás megtagadása könnyen az alapértékek megfogalmazásának hiányához vezet, önismeret nélküli társadalmat szül. Amikor ma Európában arról beszélünk, hogy emberi krízis van, akkor erre gondolunk.

Abban a történelmi korban, ami nekünk adatott, már nem az a kérdés, hogy vannak-e olyan népek, amelyek még nem ismerhetik Istent, hanem az, vannak-e népek, amelyek már nem ismerik őt. Fordulhat még ez a tendencia Európában?

Ha a társadalmi jelenségek erejét veszem alapul, azt mondom, ez az irány nem fog megváltozni. De sok esetben egy-egy pont, ami az élet realitásával szembesít egyént és társadalmat, képes kibillenteni nihilizmusából úgy a személyt, mint a közösséget. Vagyis arra számítok, hogy bekövetkezik a fordulat, akár egy prófétai esemény, akár egy karizmatikus személy által. Küszöbön állnak azok a változások is, amelyek visszahúznak bennünket az élet realitásába, gondoljunk akár a teremtett világ védelmének problémájára, az élelmiszerhiányra, vagy az energiaválságra. Ezek súlyos tényezők, amelyek rákényszerítenek bennünket arra, hogy másként rendezzük be az életünket és változtassunk az értékrendünkön – visszatérjünk Istenhez.  

Megjelenik ez egy érsek szintjén is?

Az elmúlt hetekben sokat töprengtem azon, hogy

Adott esetben nem tud majd egy plébános sem hetente többször körbelátogatni 8-10 falut. Pedig Isten népéről akkor is gondoskodni kell majd – fel kell tehát készülnünk egy sokkal reálisabb léptékű pasztorális tevékenységre. 

És mi jelenik meg a hívek szempontjából?

Mindannyiunk számára, így a híveknek is fontos kell, hogy legyen a kérdés: a hitem alapján akarok-e élni, ünnepelni? Hitünk ünnepléséhez szükséges a reális jelenlét, szükségesek a reális cselekedetek. Újra előtérbe kerülhet a rászorulókkal való törődés, a segítés, a javaink megosztása, a prioritások mentén egy új személyes organizáció – azért is természetesen, mert ezeken keresztül az evangélium tárul fel előttünk.

Pünkösdkor arra hívott, hogy „legyünk békességszerző, jóakaratú emberek, hogy a világnak legyen jövője és reménye”. Ennyire nagy a baj? 

Igen, több ok miatt is. Egyrészt látjuk az önpusztító ideológiai folyamatokat, az éghajlatváltozást, az élelmiszerhiányt, a migrációt és most már a háborút is. Magas beosztásban szolgáló emberek beszélnek atomháború, vagy épp a harmadik világháború veszélyéről. Holott az egymásnak feszüléssel biztosan nem a jövőt építjük. Jézus a megbocsátásra tanít minket, de nem pusztán egy kellemes békére utal, hanem annak radikalitását érzékelteti velünk, hogy ha békességre törekedsz, béketeremtő vagy, élsz te magad és élteted a másikat is. Elemi érdekünk a kiengesztelődés, a békességteremtés – és ki munkálja ezt, ha nem mi?  

Konfliktusok nem csak nemzetek között, de még egyházon belül is léteznek, olykor hívek és pásztoruk között is. Amíg Ön Csíksomlyón beszélt, zarándokok egy csoportja olyan zászlót emelt a magasba, amely a veszprémi székesegyház rózsaablakainak mintáját viselte. A céljuk az volt, hogy így tiltakozzanak a felújítás ellen, aminek során állítólag több építészeti érték is elvész és félő, hogy a nyugaton egyre divatosabb IKEA-templom válik a katedrálisból. Jogos az aggodalmuk? 

Több rétegű, de minden elemében fájdalmas a helyzet. Fájdalmas azért is, mert a magyarság egy kiemelkedő ünnepén valakik úgy gondolták, hogy saját véleményüket kell megjeleníteniük, olyanokat is felhasználva, akik egyébként imádkozni, ünnepelni, búcsút nyerni gyűltek össze. Ez tisztességtelen volt – azt pedig, hogy ez keresztény közösségben történt meg, nehéz is minősíteni. Hívek egy szűk csoportjáról van szó, akik közül néhányan a felújításhoz kapcsolódóan, arra hivatkozva valójában az egyházat támadják, mégpedig annak belső jogrendjét. Ez márpedig nem engedhető meg.

Mindaz, amit állítanak, tényszerűen nem igaz, valótlan rágalmakat fogalmaznak meg. 

Ezek szerint azok az értékvesztések, amiket említenek, nem következnek be? Nagy félelmek vannak a székesegyházablakaival és belső falainak festésével kapcsolatban is. 

Az, hogy itt értékrombolás történne, teljesen hamis. Néhány kérdéssel próbálnak hangulatot kelteni, részint olyanokkal, amelyekről a szakmának kell döntést hoznia, részint pedig olyanokkal, amelyekben a liturgia szabályainak kell megfelelni – ez utóbbi pedig szintén nem olyan, ami vita tárgya lehet, hiszen a felelősséget mindig az adott egyházmegye főpásztora viseli. Méltatlan, hogy a megnyilatkozás minden formájában teljesen mellőzik az alapvető tiszteletet, a bizalmat, az egyház szeretetet, a jóindulatot, a szakmaiságot. Több száz szakember álláspontjának, kutatási eredményének ismerete nélkül nyilvánítanak pusztán érzelmi véleményt.

Az egyházmegye papsága a napokban közös nyilatkozatban támogatásáról biztosította. Ön kérte tőlük? 

Nem, az atyák maguk gondolták így. Ha nem egységben gondolkoznánk, ha nem egymás támogatásában gondolkoznánk, nagyon nehéz lenne a napi ügyek ellátása is. Elektronikus felületeken zavarkeltésre alkalmas üzenetek jelentek meg, a papszentelést pedig olyan alkalomnak látták, amikor összegyűlve ennek az értelmetlen helyzetnek gátat szabhatnak. Nagyon szép gesztus volt ez részükről. 

Megerősítette a hívek bizalmát, helyreállította a nyugalmat?

Bár minden nyilvános állásfoglalás hordozhat kockázatot is, azt remélem, hogy ez megnyugtatja a híveket, igen. 

Vannak, akik nagyobb transzparenciát követelnek a várnegyed felújításával kapcsolatban. Nem jogos ez az igény?

Egy ilyen jelentős beruházásnak nyilvánvalóan megvannak a szakmai kritériumai a tervezéstől az engedélyeztetésen át a kivitelezésen keresztül az elszámolásig. A szükséges kompetenciákkal rendelkező, felkészült szakemberek alkotják a szakmai grémiumot. Azt pedig tiszteletben kell tartani, hogy egy ekkora munka érzelmeket is kiválthat. A baj az, ha a tudatosan felfokozott érzelmeket egy csoport fel- és kihasználja a maga céljaira. Sok esetben egyébként köztes, nem végleges állapotokat és terveket kritizálnak és az egyházi törvénykönyv előírásaival ellentétes követeléseket fogalmaznak meg. Érdekes egyébként, hogy a másik 17 épülettel kapcsolatban egyetlen szó sem esett, pedig ott is nagyon fontos pasztorális szempontok jelennek meg, nagyon izgalmas fejlesztések lesznek, például a családpasztorációs területen, a hitoktatásban, a kommunikációban.

Az első pont, amikor szakmai szempontból lehetőség nyílt a kommunikációra, február volt.  Azóta többek között tartottunk nem régiben egy háttérbeszélgetést a sajtó számára, valamint rendszeres tájékoztatást biztosítunk a beruházás alakulásáról a fejlesztés hivatalos közösségi média felületén is március óta. Tavasszal több szakmai szervezettel egyeztettünk. Az eddig példa nélküli projekt-organizáció mellet is – párhuzamos előkészítés-kutatás-tervezés-kivitelezés – a meghatározó mérföldköveknél, ami a közönség számára átadható, azt a projekt szervezet továbbra is kommunikálni szándékozik. 

Ha már említette: milyen terveik vannak a családpasztorációs központtal kapcsolatban? 

A családpasztoráció hagyományosan prioritást élvez a Veszprémi Főegyházmegyében, ez így volt már Márfi Gyula érsek atya idejében is. Épp most zajlott a családok világtalálkozója Rómában, ehhez kapcsolódóan pedig a Szentatya szándékának megfelelően – mi is kísérőrendezvényeket tartottunk. Erősíteni szeretnénk a szervezeti formát és új, magas színvonalú helyszínt szeretnénk biztosítani a családpasztoráció számára. Új irodát kapnak, konzultációs és tanácsadó termekkel, valamint játszókertet létesítünk, amit a családok látogathatnak, sőt, felnőtt fiatalok is foglalkoznak majd a gyerekekkel addig, amíg a szülők a nekik szóló programokon részt vesznek. De kiterjesztjük a jegyeskurzusokat, a családi életre nevelés programjait, a párkapcsolati kurzusokat is. 

Beszélgetésünk végén visszatérnék a kiindulópontunk környékére: míg keleti határunkon háború dúl, nyugatról a woke-ideológia fejt ki nyomást. Merre vezet a magyar kereszténység útja ebben a szorításban? 

Óriási kincsünk, hogy a magyar kultúrában ismerhettük meg magunkat és Istent, de ez egyszerre nagy felelősséget is jelent. Erővonalak metszéspontjában vagyunk és történelmi tapasztalatunk, hogy nem mindig tudtuk mi magunk meghozni a jövőnkre vonatkozó döntéseket. De amikor feltett kézzel elengedtük a döntés lehetőségét, mindig bajba kerültünk, amikor pedig az igaz értékekért küzdöttünk – a békéért, az emberért, a megtermelt javak igazságos elosztásáért -, akkor, bár lehet, hogy voltak veszteségeink, de mindig emelt fővel tudtunk járni.

Nyitókép: Mandiner/Kováts Gábor