Az Oscar-díjátadó közeledtével minden évben felerősödnek azok a hangok, amelyek megkérdőjelezik az Akadémia elismeréseinek művészi tartalmát. Rendszeresen felmerülő kritika, hogy az Oscar a filmipar inkább kereskedelmi, ha úgy tetszik, reklám-eseménye, mintsem valódi művészeti fokmérője. A streaming szolgáltatók megállíthatatlan előretörésével ez a kijelentés most újabb megvilágításba kerül.
A küzdelem, hogy a mozi vagy a streaming dominálja a filmfogyasztási szokásainkat, már eldőlt ez utóbbi javára. A Netflix az idei Akadémiai díjátadón is a legtöbb jelölést mondhatja magáénak – amiről részletesen itt írtam –, a királykategóriák mindegyikében érintett. Ez az egymást követő harmadik év, hogy több mint 10 jelölést gyűjt be. A gyártásra áldozott dollár-milliárdok hozzák az eredményeket – bár jelenleg még csak a jelölés szintjén, a Legjobb film Oscar-díját a Netflix ezidáig nem vihette még haza. A Legjobb film kategóriában első alkalommal kapott jelölést az Apple a CODA című filmje révén – további öt jelölés mellett –, így a tíz jelölt közül három film egyértelműen streaming szolgáltató által finanszírozott produkció. Az Amazon most lemaradt a legfontosabb kategóriáról, de Az élet Ricardóéknál filmjükkel képviseltetik magukat három színészi kategóriában is. Mondhatnánk, hogy a klasszikus értelemben vett mozifilmek még mindig fölényben vannak, de ne legyen illúzióink, ez már csak pillanatnyi állapot.
Ami a streaming szolgáltatók jelöléseinek dominanciájában megtévesztő, az a hozzájuk köthető valós nézőszámok hiánya. Ki emlékszik arra, amikor 2005-ben a YouTube még büszkén hirdette, hogy Ronaldinho Nike reklámja átlépte az akkor álomnak tűnő 1 milliós megtekintést? (2005-ben Ronaldinho a csúcson volt a Brazil válogatottal és az FC Barcelonával is, a sportszergyártó ezt kihasználva reklámfilmjében az Aranylabdát nyert játékost új cipőkkel ajándékozta meg, abban dekázgat és a tizenhatoson kívülről négyszer is eltalálja a felső kapufát úgy, hogy a labda visszapattan hozzá és nem esik le a földre. A videó letarolta világot, bár a Nike évek múltán eltávolította, hogy majd a tízéves jubileum alkalmából újra elérhetővé tegye. Szerintem ma is zseniális.)
Napjainkban ugyanakkor a szolgáltatók gyakorlatilag semmilyen használható információt nem adnak a filmjeik, sorozataik valós nézettségi adatairól. Előfizetői számokkal és egyéb hangzatos jelzőkkel dekorálva népszerűsítik a műsoraikat. A szolgáltatók előtti időkből a világ legtöbb részén pontosan dokumentált mozis bevételi adatok világosan megmutatták egy film nézőkre gyakorolt hatását, függetlenül attól, hogy a stúdió, a kritika mennyire sztárolta és/vagy bírálta azt. Az idei Oscar-jelölt filmek többségét tekintve ilyen viszonyítási alap nem áll rendelkezésünkre. Adatok vannak, de hogy ezeket mennyire nem lehet mértékadónak nevezni, arról keretesben írok alant.
Jimmy Kimmel, aki kétszer is az Oscar ceremónia házigazdája volt, a jelöltek bejelentését követően a következőket mondta: „A kutya karmai közt 12 jelölést kapott. Minden ember után egyet, aki végignézte.” Majd ezt követően azon lamentált, hogy a Pókember: Nincs hazaút nem kapott jelölést, amivel persze nem arra célzott, hogy jobb film lenne, mint pl. a Ne nézz fel! „Egészen biztosan nem volt az – jelentette ki, majd azt kérdezte – Miért szükségszerű, hogy a Legjobb filmre jelölt mű feltétlenül komoly legyen? Mióta lett a komolyság az Oscar-díjra való jelölés előfeltétele?" Akárhogy is a Ne nézz fel! és A kutya karmai közt is a Netflix filmje, így ha az Akadémiai tagok esetleg úgy gondolnák, hogy Jane Campion filmje túl komoly hangvételű, és ezért a Ne nézz fel!-re szavaznak inkább, azzal is csak a Netflix Oscar esélyeit növelik. Bár ott lehet a versenyben a West Side Story is, de kacagtató vígjátéknak aligha lehet nevezni Maria és Tony szerelmi történetét.
De mit ér a hangzatos Oscar-jelölések okozta kereskedelmi vonzerő, ha a közönség a mozikban a forgalmazási politika miatt, az online-térben pedig a kiépítetlenségük miatt nem férhet hozzá a filmjükhöz?
Mondhatnánk, hogy a streaming platformok elsősorban arra törekszenek, hogy a filmjeikkel minél több előfizetőt és újabb piacokat szerezzenek, de a területi terjeszkedések nem minden szolgáltató esetében haladnak dinamikusan. Egy filmnek a közönséghez való leghatékonyabb eljuttatási módja világviszonylatban még mindig a helyi moziforgalmazókon keresztül oldható meg.
Jimmy Kimmelt a fent idézett kijelentése miatt sokan támadták, mondván lenézi az olyan művészi történetmesélési módot, amit Jane Campion is képvisel filmjével. Szerintem Kimmel nem a filmet és a művészi megközelítést kritizálta – bár picit nyilván azt is –, hanem a szolgáltatókat. Azáltal, hogy a filmjeiket csak a saját platformjaikon keresztül teszik elérhetővé, megfosztják a nézőket a sikerfilmeket övező közösségi élménytől. Attól a semmi mással össze nem hasonlítható élménytől, amikor a közönség együtt várja a moziteremben a film kezdését, amikor egyszerre csordulnak ki a könnyek, vagy egyszerre harsan fel a nevetés, és a több száz ismeretlen egy sajátos érzelmi közösséget alkot a mozi végére. A blockbuster-hatástól, amely a kijárat felé haladók között megszüli az „Együtt láttuk, de jó volt” tekinteteket, vagy ezek ellenkezőjét. A szolgáltatók ezt a lehetőséget kikerülve/átugorva, saját eszközeikkel, marketing gépezetük hatékonyságában bízva próbálják meg a sikereiket igazoló állításokat tudatosítani a fogyasztókban.
A streaming platformok – annak ellenére, hogy többnek is előfizetője vagyok – számomra még mindig csak olyanok, mint egy stúdió, amely a filmjeit csak a saját vetítőjében vetíti le, ahol az „öltönyösöknek” is szokták. Miközben a stúdiókat az önző és előjogaikat védő hozzáállásukért kritizálják – azt most hagyjuk, hogy mennyire jogosan –, addig ők még önzőbb és még merkantilistább eszközökkel kötik magukhoz és korlátozzák a közönségüket. A stúdiók célja továbbra is az elkészült produktum minél nagyobb közönséghez való eljuttatása, miközben a nézőszámok transzparens módon igazolják vissza törekvéseiket. A kábelszolgáltatók valós adatokat nélkülöző sikert hangoztató kijelentései nyomán viszont felmerülhet a kérdés: mennyire alkalmas ez a stratégia a gyártók által középpontba helyezett témákban való érzékenyítésre? Vajon mennyire releváns A Bridgerton család vagy a Nyerd meg az életed sorozatok sikere, vagy A kutya karmai között művészi értéke egy olyan gyártótól, amely valós nézettségi adatokat nem közöl, viszont 2018 óta masszívan 2 milliárd dollár felett költ saját maga és tartalmai népszerűsítésére?
Az Oscar egy szakmai díj, amelyre a stúdiók hosszas házon belüli egyeztetések nyomán, a saját filmjeiket gyengítő kockázatokat mérlegelve jelölnek alkotásokat. Az idei esélyeseket látva egyikről sem lehet kijelenteni, hogy ne lehetne méltó az Oscar-díjra, de az is tény, hogy mindegyik sokkal többnek akar látszani, mint amit valójában képvisel. A közönség túlnyomó többsége által kedvelt „szórakoztató” faktor a Ne nézz fel!, a CODA és a Licorice Pizza filmekben van jelen, miközben a többi sokkal elvontabb eszközökkel próbálja közlendőjét a széles tömegek felé tolmácsolni.
És ez így volt tavaly és azt megelőzően is. A kábelszolgáltatók előretörése óta megfigyelhető, hogy az Oscar-közvetítések nézettsége folyamatosan esik. A közvetítési jogokat birtokló ABC TV-társaság nyomására az idén az Akadémia a Twitterrel közösen a filmvilág rajongóit két kategóriában is szavazásra buzdítja, azt remélve ettől, hogy a tavalyi rekord alacsony nézettséget sikerül egy picit feljebb tornásznia. Kérdés, mekkora sikerrel. (Sajnálatos, de jelen állás szerint a magyar nézők is Oscar-díj közvetítés nélkül maradnak az idén.) Az Akadémia évek óta szenved a kasszasikerek hiányától, így van ez az idén is. Az idei jelöltek között sem találni egy olyan filmet sem, amely egyszerűen csak önmagáért lenne szórakoztató, amely nem akar „valami sokkal fontosabb dologról is meggyőzni”. Gyakorta idézem magam is Bergman filmrendezőknek szóló alapigazságát, miszerint „Egy rendező akkor végzi jól a feladatát, ha a közönség érdeklődését fel tudja kelteni az adott téma iránt.” De a témák fontossága és társadalom felől érkező érdeklődés között hatalmas különbségek mutatkoznak. Legalábbis a nyilvánosan elérhető nézőszámok alapján.
A kutya karmai közt a férfi ideál mítoszát dekonstruálja, de inkább csak dekonstruálja, mintsem új kontextusba helyezi – szerintem ordító dramaturgiai hibákkal. A Ne nézz fel! a klímaváltozás fontosságára hívja fel a figyelmet, de mivel a dráma és a vígjáték határán billeg, nem mindenki számára releváns az üzenete. A Belfast a vallási, a West Side Story a faji megosztottság – sajnos – mindig aktuális kérdésére világít rá, (a két film akár ugyanabban díszletben is készülhetett volna: téglafalak, külváros), míg a Vezess helyettem az újjászületés és a halál kérdését boncolgatja három órányi terjedelemben. A CODA a fogyatékos emberek világába vezet el minket A fém hangja nyomdokain, míg a Licorice Pizza a fiatalok személyiség keresését állítja középpontba. A mezőny egyetlen igazolt kasszasikere – értsd közönség kedvence – a Dűne, amely központi üzenete szintén komoly morális kérdéseket feszeget, amely üzenet bizonyíthatóan el is jutott a közönséghez. Denis Villeneuve filmje a 11. legnépszerűbb film volt 2021-ben.
Jelenleg már ott tartunk, hogy az Oscaron csak olyan filmek kerülhetnek középpontba, melyek nagyon elvont módon, a széles közönség által nehezen befogadhatóan mesélnek el történeteket. És ezt a tendenciát a közösségi média csak tovább erősíti. Jelenleg a filmvilág két szélsőséges irány felé halad. Az egyik oldalon a szimbólumok rengetegében elrejtett „deomostaztánnagyonmegmondom” üzeneteket megfogalmazók, míg a másik oldalon a Marvel-sémára épülő alkotások. A két zsáner közül kiveszni látszanak a szép / igaz / könnyen érthető / befogadható/elgondolkodtató történeteket elmesélő filmek. Az olyan alkotások, ahol egy vagy több ismert – de az se baj, ha nem – színész nevére építve egy olyan történetet mesélnek, amelyben nem elsősorban a látvánnyal, hanem a lélekkel és a szellemiséggel akarnak elkápráztatni. De nem túldimenzionált módon. Az apa vagy korábban a Joker, a Zöld könyv, Whiplash mintájára készülő filmek, amelyek üzenetei valóban el is jutnak a közönséghez, és nem csak a gyártójuk állítja róluk ezt.
Sajnálatos, hogy a filmszínházak háttérbe szorulásával a filmművészet is egyre kevesebb lehetőséget kap a kiteljesedésre. A kábelszolgáltatók a saját receptjeik alapján készítik és erőltetik ránk a filmjeiket, ebben változás aligha várható. Az a közösségi intellektust formáló erő, amely egy filmet az érdeklődés öngerjesztő folyamatán keresztül emel magasba, egyre kevésbé lesz tapasztalható. Ha szeretnénk ezt az élményt még megélni, akkor a fiatalokkal karöltve figyeljük, kövessük a szolgáltatókon és multiplexeken kívüli filmek világát. Ez az egyetlen lehetőség, hogy megtartsuk a szabad választás jogát, amelyben lehet, hogy benne van a csalódás lehetősége, de az újabb lehetőség is az éltető csodák megtalálására.
Az Idei Oscar-jelölt filmek hivatalos bevételi adatai dollárban
Film címe USA bevétel Nemzetközi bevétel Total mozibevétel
Belfast 8.460.865 21.948.795 30.409.660
CODA - 1.052.792 1.052.792
Dűne 108.055.700 292.343.959 400.399.659
A kutya karmai közt - 54.608 54.608
Licorice Pizza 15.764.535 10.892.000 26.656.535
Ne nézz fel! - 784.681 784.681
Rémálmok sikátora 11.145.806 24.556.029 35.701.835
Richard király 14.938.608 20.000.000 34.983.608
Vezess helyettem 1.689.491 2.914.070 4.603.561
West Side Story 37.902.604 32.634.638 70.537.242
A tíz Legjobb film jelölt február végéig világszinten elért bevételei 605 millió dollár tesznek ki. A tavalyi év legnépszerűbb filmje a Pókember: Nincs hazaút 1,8 milliárd dollárt termelt. Ha a Dűne bevételeit kivesszük a képletből, akkor még lehangolóbb a helyzet. A további kilenc film csak egy picivel termelt többet, mint a Sipos Zsuzsanna számára jelölést hozó sci-fi bevételeinek a fele!
Az adatok nem mutatnak teljes képet, mert a Ne nézz fel! több, mint 750 moziban nyitott a Észak-Amerikában, de a Neflix a bevételekről nem közölt adatokat. A Dűne bevételi dominanciáját is tovább erősíthette volna, ha Warner Bros. a bemutatót nem erőltette volna a HBO Max-on is, ahogy tette ezt a Richard király esetében is.