Nők, érzelmek, ilyen az új James Bond: Nincs idő meghalni (filmkritika)

A filmről a bemutatót követően egy héttel talán már lehet – bár nem nagyon sikerül – elfogultság nélkül véleményt mondani, de az aprólékos méltatás helyett álljanak itt inkább impressziók, elkerülendő a spoilereket, amúgy sem hiszem, hogy bárki ezen sorok olvasásától teszi függővé a film megtekintését. Aki meg akarja nézni, az minden körülmények között úgyis „ott lesz az Operában”, aki meg csak legyint a Bond-jelenségre, az vélhetően nem fog változtatni a hozzáállásán.

Mindenekelőtt két adalék.

Először; a 007-es ügynök filmjei, az 1962. október 5-én bemutatott Dr.No óta, azon túl, hogy a világ legrégebben létező filmes sorozata, összességében több mint 7 milliárd $ – hétmilliárd dollár! – bevétellel a világ harmadik legjövedelmezőbbje is. A dobogón, mindössze a Marvel és a Star Wars univerzumok előzik meg úgy, hogy az előbbi legalább 7.000, az utóbbi meg több mint 21.000 karakterre épít; külön tekintélyt parancsoló, hogy egyetlen főhős köré épülve sikerült fellépnie a dobogó harmadik fokára. A kezdetekben a filmek inflációval számolt átlagbevétele mintegy 275 millió dollár, míg a ’90-es évektől már cirka 540 millió. A Skyfall világviszonylatban átlépte az 1 milliárd dolláros bevételt, így nem nehéz megjósolni, a jövőben is bőven lesz még olyan „ügy”, amelyet csak Őfelsége legtitkosabb ügynöke(i) képes(ek) majd megoldani.

A fentieket támasztja alá, hogy Daniel Craig utolsó 007-es filmjét szeptember 29-től

mint bármely korábbi film a James Bond franchise történetében, és nem mellesleg az idei év legjobb nyitó hétvégi eredményét is produkálta. Mindezt úgy, hogy a világ két legnagyobb filmes piacán, az Egyesült Államokban és Kínában a film ezidáig még nem volt látható. Az USA-ban tegnap volt, Kínában pedig október 29-én lesz a bemutató. Sokan azt várjuk, hogy a Nincs idő meghalni a Skyfall rekordját is megdöntheti, de vannak, akik szerint nem így lesz, mivel a járvány miatt világszerte minden ötödik mozi még mindig zárva van.

Másodszor: mindenkinek, aki a sekélyes szappanoperáknál és a – nem minősítem, milyen – influenszer-videóknál beljebb merészkedik az audiovizuális tartalmak sokszínű világába, kell hogy legyen valamilyen viszonya James Bond karakteréhez. Számomra a 007-es minden körülmények között az elegancia, a gentlemanség, a klasszikus értékek megtestesülése, védelmezője és pozitív példája. Örömteli látni, hogy ebből az évek múlásával sem engedett. A Bond-filmek magától értetődő természetességgel ábrázolják az alá-fölérendelt, a női-férfi viszonyokat, valamint a jó és a gonosz egymással való szembenállását – úgy, hogy a társadalmi normák átformálását megcélzó „divathullámok” sem képesek fogást találni rajtuk. (Ettől még sokan megpróbálkoznak ezzel.)

A 25. történelmi Nincs idő meghalni a Bond karaktert leghosszabb ideig alakító Daniel Craig búcsúfilmje (is).

és a 007-estől végleg búcsút vehetünk. Ehhez a sejtéshez az is hozzájárult, hogy az aktuális filmben Bond már nyugdíjas, és csak erre az utolsó akcióra tér vissza, miközben a korábbi kódjelét egy női ügynök, Nomi (Lashana Lynch) viseli. A Bond-filmek jogait birtokló Eon Productions feje, Barbara Broccoli producer többször kijelentette: Bond karaktere csakis férfi lehet, ezen nem hajlandóak változtatni, szerinte ez Fleming örökségének alapja. A találgatások ettől még napirenden vannak a várható folytatásokról, annak ellenére, hogy az új főszereplő kereséséhez 2022 tavaszáig hozzá sem kezdenek. „Szeretnénk Daniel Craignek időt adni a siker kiélvezéséhez” – tette hozzá Broccoli. Lássuk meg – teszem hozzá én. Ettől függetlenül valóban fura/szokatlan/meglepő, hogy a filmben egy férfi és egy női 007-es ügynököt is láthatunk, akik között a rivalizálás külön izgalmakat és persze poénokat is eredményez.

A Nincs idő meghalni kiváló szórakozás annak ellenére is, hogy két óra negyvenhárom perc hosszúságával a leghosszabb Bond film, de ezt a moziszékben ülve nem érzékeltem. A Craig éra – szerintem – legjobbjához, a Skyfallhoz sem drámaiságában, sem a színészi alakítások összességét nézve nem ér fel, és annyira újszerűnek sem mondanám, mint amilyen a Casino Royale volt, ám ettől még ízig-vérig Bond film.

Az angol színész, aki 2006-os színre lépésével a korábbiaktól eltérő, szikár, gépiesebb, terminátor-ügynököt hozott, aki az érzelmeit minden addiginál mélyebben elrejtette magában, az utolsó filmjében a legsokszínűbb. Azt már megszoktuk tőle, hogy a munkájában nem ismer kegyelmet, de most, hogy a nyugdíjból visszatérve lép akcióba, üdítően lazább, humorosabb, akár saját magát is kifigurázó, de ami igazán újszerű, sokkal érzelmesebb is. Cary Joji Fukunaga rendező – aki az első amerikai a székben – a két „veterán” író, Neal Purvis és Robert Wade társaságában egy olyan sztorit alkotott, amely

Nem igazán emlékszem olyan JB-filmre, amely ennyire el tudta volna némítani és csillogó szeművé varázsolni a közönséget. A korszellemet jelentő női vonalat és az ezzel együtt járó könnyedséget a forgatókönyv megírásába bevont Phoebe Waller-Bridge-nek tulajdoníthatjuk, aki a hatszoros Emmy-díjazott Bolhafészek sorozattal már bizonyított. A párbeszédek frappánsak és kellően dinamikusak, csupán egy helyen, a film végén, amikor Bond és Safin „tárgyalnak”, éreztem némi lendületvesztést.

Ami szintén újszerű a filmben, hogy három plusz egy női karakter is jelentős, a történet alakulását befolyásoló szerepet kapott. Nomi mellett az akciókban Paloma, Ana de Armas üdítően könnyed, mégis energikus megformálásában társul Bond mellé, míg az érzelmi katarzist Madeleine és kislánya Mathilde idézik elő. Madeleine és Bond viszonyával kapcsolatban már a kezdetektől voltak ellenérzéseim, amelyek a castingra vezethetőek vissza. Léa Seydoux karakteréből egyszer sem éreztem azt a kisugárzást, sejtelmességet és izgató kiszámíthatatlanságot, amit az Eva Green által megformált Vesper Lynd képviselt. Azt az energiát, amely képes levenni a lábáról egy ilyen elképesztő tapasztalatokkal rendelkező titkos ügynököt, mint Bond. Nem érzem működni köztük a kémiát. Mintha Madeleine folyamatosan leszegett fejjel, szemérmesen, a világra rácsodálkozva létezne Bond mellett. Miközben a sztori alapján ennél sokkal összetettebb karakter.

A Rami Malek által megformált Safin gonosz figuráját szintén sok találgatás előzte meg. Az, hogy milyen fegyverrel és miként próbál hatalmat gyakorolni a világ felett, valóban hátborzongató, ahogy az a szenvtelenség is, amivel a karaktert életre kelti. Ám nem különleges gonosz a JB-univerzumban, és az a fajta bizarrság, amit Madeleine irodájában felbukkanva látunk tőle, a film további részében szinte teljesen elvész. Kár érte.

A „bevonulása” ismét megadta az alaphangot, és a kalitkában ülve is olyan félelmetes és felsőbbrendű tudott lenni, hogy valósággal izzott körülötte a levegő. Ralph Fiennes és Ben Whishaw most kevésbé kerültek középpontba, bár a nyugdíjból visszatérő 007-s látogatása a központban és az M-mel folytatott irodai párbeszéde az íróasztal körül a film egyik legjobb jelenete.

A Nincs idő meghalni a korábbi Bond-filmek kedvelőinek számos képi és verbális utalást is rejt, amelyek felfedezése külön élvezettel töltheti el az ősrajongókat.  Fukunaga olyan kalandra viszi a nézőket, ahol a klasszikus Bond-értékek és a modern akciófilmek iránti elvárások találkoznak, miközben a szentimentalizmus is hatalmába tudja keríteni a nézőt. A 25. Bond egy komplex moziélmény, amely a korábbi filmek hagyományait ízlésesen modernizálva zárja le; egyelőre csak annyit mondjunk: Daniel Craig karaktermegformálását. Míg Pierce Brosnannak az utolsó Bond jelenetében a sziklaormon a naplementében gyémántok és Halle Berry jutott a hedonizmus megtestesüléseként, addig

Annak ellenére, hogy pénzben kifejezhető vagyontárgy(ak) nem voltak nála, magányosnak mégsem mondhatjuk, mivel a nadrágtartójába rejtve olyasvalami volt, ami anyagi javakkal ki nem fejezhető, de ami sokkal fontosabb dolgot szimbolizál. Meglepő lezárása ez egy magányos titkos ügynökről szóló történetnek, ám ahhoz, hogy egy új karakter vagy újabb történetfolyam vehesse kezdetét, sokszor ez kell. Egy jó titkos ügynök mindig tudja, mikor kell váratlant húzni, hogy a követőit és/vagy ellenségeit megtévessze, s hogy amikor újra felbukkan, ismét ő diktálhassa a feltételeket. Az újabb eljövetelre 2024-ig biztosan várni kell, de hogy a feltételeket diktálni fogja, afelől nem lehetnek kétségeink.

(A szerző Dudás Viktor filmszakértő, többek között a magyarországi Oscar-díj közvetítések szakkommentátora)