Emlékeznünk kell, hogy választhassunk jó és rossz között

„Emlékezni jöttünk. Az emlékezés kútja a múlt. Iránya azonban lehet a jövő is. Ha a kommunizmus bűneiről beszélünk, akkor az emlékezés kútja mély: a kommunista diktatúra titkokkal és elhallgatással övezett bűneinek világa valójában a megtöretett és megnyomorított emberi sorsoké. A nemzedékeké, amelyeket megfosztottak mindenüktől: nem csupán a szabadságtól; attól a lehetőségtől, hogy döntsenek személyes és közösségi sorsukról, hanem sokszor az élettől is. Emlékezzünk azokra a generációkra, amelyekből rendkívül sokan hiányoznak: azok, akiket meggyilkoltak, azok, akiket elüldöztek, s azok akiket kényszermunkatáborokba hurcoltak. Emlékezzünk azokra a nemzedékekre, amelyeknek megmérgezték az életét: büntették hitüket, szétverték közösségeiket, szétszakították családjaikat. A nemzedékekre, akik előtt lezárták a határt és bezárták az eget – az Illyés-i egy mondatba foglalt zsarnokság világába kényszerítve őket, amelyen tehetségük és munkájuk alig változtathatott.

A kommunizmus áldozatainak a száma mértékadó becslések szerint világszerte 100 millió halott. Ez a szám emberi ésszel nehezen felmérhető, az emberi szívnek felfoghatatlan. Az emberi szíven sokszor egy lélek elvesztése is soha be nem gyógyuló sebet ejt. Ha az egyszeres fájdalom is végtelen, akkor százmilliószorosának átérzéséhez kevés az emberi szó, szív és elme.

Máraival mondhatjuk:
»Mert ő sem szól már, nem is vádol,
Néz, mint Krisztus a keresztfáról«

Nézzük a magyar áldozatok rideg számadatait. A szovjet levéltárakban 526 000 gulágra hurcolt magyar embernek van nyoma – de jól tudjuk, az adminisztráció sosem volt a bolsevik rendszer legerősebb oldala, ha emberéletekről volt szó. Mértékadó becslések szerint Magyarországról nagyjából 700 000 embert raboltak el a »málenkij robot«-ra hivatkozva – közülük 300 000-en sosem tértek vissza. Arról már nem készült statisztika, hogy a hazatérők milyen testüket és lelküket megnyomorító sérüléseket szenvedtek – hányan rokkantak meg, hányan vesztették el az esélyét annak örökre, hogy teljes életet élhessenek.

1945-56 között mintegy 700 embert végeztek ki politikai okokból, és 70 000 ember vándorolt ki Magyarországról. 1956. után 228 honfitársunkat végezték ki hivatalosan, bár mértékadó becslések szerint a köztörvényes ítéletek között elrejtve ez a szám akár a 700-at is elérheti, s ott van az a 200 000 ember, aki a forradalom után kényszerült elhagyni az országot vagy vágott neki a világnak.

Recsk és Hortobágy, Budadél és Kisfogház, Gyorskocsi utca és Kistarcsa – a kommunizmus kiépülő börtönvilága tízezreket tört meg. Melyek voltak a büntetőtábort érő bűnök? Részvétel a korábbi évtizedek politikai, gazdasági, katonai, kulturális elitjének életében. Részvétel a nem kommunista közösségek életében: egyházi közösségekben – bibliakörökben, cserkészetben, karitászban – egyesületekben, érdekvédelmi munkában. De büntetőtáborba kerülhetett valaki külföldi ismeretsége vagy rokonsága miatt is. Elég lehetett egy feketevágás, néhány rosszul megválasztott szó az időjárásjelentésben, vagy egy rosszkor rossz helyen mondott jó vicc a rendszerről. Sőt: Fazekas Gyula paksi állatorvost három hétig kínzozta az ÁVH, hogy egy állítólagos barátjáról tudjanak meg többet, majd mikor kiderült, hogy tévedésről van szó, a kihallgató tiszt a kínzókamrában csak annyit mondott neki, hogy sajnálatos módon összetévesztették egy másik Fazekas Gyulával, de be kell látnia, hogy ilyen állapotban nem engedhetik ki az utcára, így elküldték Recskre.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Három évtizeddel vagyunk a rendszer összeomlása és az alkotmányos forradalom, a békés rendszerváltoztatás után. Egy emberöltő a legközelebbi pont, amely már történelmi távlatnak tekinthető. Fontos eredmény az emlékezésért vívott küzdelemben, hogy Magyarország 2000-ben elsőként hozta létre a kommunizmus áldozatainak emléknapját, hogy a magyar nemzet minden közössége egyszerre emlékezzen több mint négy évtized szocialista zsarnokságának áldozataira.

Tisztelt Megemlékezők! Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

»Ha majdnem minden elveszett s nincs örömed, se kenyered,
s a zsarnok állam megkötött: annyi hatalmad és jogod
mindig marad, hogy szabadon választhass jó és rossz között.« – írta Búcsú Recsktől című versében Faludy György.

Itt, Európa keleti felén, ahol a kommunizmus létező valóság volt, ezt az igazságot mindenképpen szem előtt kell tartanunk: emlékeznünk kell, hogy szabadon választhassunk jó és rossz között és tudjuk mi a döntésünk tétje. A kommunista diktatúra véget ért, de nemcsak kommunisták élnek velünk, hanem bűneik is. Ahogyan velünk él mindenekelőtt az áldozatok után maradt űr. Mansfeld Péter 80 évesen még ma is élhetne, de már több mint 60 éve halott, mert a kommunisták ártatlan tizenéveseket is örömmel gyilkoltak. A gyilkos eszme is feltűnik még időnként, újabban például itt a fővárosban, ahol a város új vezetése a szovjet megszállásra; nők százezreinek megbecstelenítésére, emberek ezreinek meggyilkolására, települések, majd egy ország teljes kifosztására »Budapest szabad« címmel rendezett kiállítás keretében emlékezik.

Azok, akik nem ítélik el, nem vetik meg a kommunizmus bűneit, akik mentegetni akarják a gyilkosokat, kisebbíteni a rémtetteket, azok hiába beszélnek demokráciáról, vagy éppen demokráciában diktatúráról, szavaik semmivel nem hitelesebbek annál a tolvajnál, aki a lopott holmi tetején állva hirdeti a magántulajdon szentségét. A kommunizmusnak sajnos nem volt nürnbergi pere – a büntető-igazságszolgáltatás a rendszerváltoztatás komoly morális adósságát felhalmozva elmaradt. Ahhoz is két évtized kellett, hogy egy új alkotmányban egyértelművé tegyük: a kommunisták emberiesség elleni bűntettei sem évülnek el.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Huszadik alkalommal emlékezünk nemzeti emléknapon a kommunizmus áldozataira. Az életáldozat mindig nehezen érthető, szinte felfoghatatlan, hiszen a földi élet minden, amit – a hit ajándéka nélkül – látni és felfogni vagyunk képesek. Ami azon túl van – meggyőződés szerint – a vég vagy a végtelenség. A tudatos életáldozathoz felfoghatatlan hűség és hősiesség szükséges. Hűség a hazához. Hősiesség, amely az esélylatolgatás nélküli feltétlen kiállásban ölt testet. A hősiességnek a hősöket évszázadokkal túlélő példája; a kommunizmus áldozatainak személyes tanúságtétele bizonyítja, hogy a küzdelem értelme nemcsak a győzelem lehet. Aki fizikai erejének legeslegvégéig kitartott a forradalom mellett, nem azért tartott ki, mert reménye volt, hanem mert igaza. Az emberek ugyanis nem az elért eredmény, hanem a véghezvitt tetteik által válnak hőssé.

Az igazság nem mindig vezet azonnal sikerre. Azonban az idő múlása csak még inkább segítségünkre van abban, hogy tudjuk, ami történt nemcsak a pillanat fénytörésében tűnt valódinak, hanem távlatosan is igaz. És éppen, mert igaz, örök üzenetet hordoz. A kommunizmussal szembeni harc igaz küzdelem volt, ezért szovjet elnyomás alatt, Rákosi és Kádár rémuralma idején, az akasztófák árnyékában is elpusztíthatatlan maradt. Viszonyítási pont volt akkor is, amikor – »tollal és fegyverrel« – harcoltak emléke ellen és akkor is amikor a hazugságban békét keresve »sajnálatos októberi eseményekként« kezdték emlegetni. Örök tanulság, hogy az igazság mögött nem mindig áll többség, ezért van, hogy jobb egyedül maradni, mint hazugságban élni.

Földi világunk sokszor nem igazságos, ezért a nemzethez való hűség a nemzetet tartja meg és nem azt, aki hű hozzá. A kommunista diktatúrában a nemzethez való hűség harcban elesett hősöket, kivégzetteket, bebörtönzötteket és megnyomorítottakat szült. A nemzethez való hűségért a kommunista magyar állam állam fizikai megsemmisítéssel fizetett. Az állam azonban földi hatalom, a nemzet és haza viszont »a magasban van« – ahogyan Illyés Gyula találóan megfogalmazta. Ezért a magyarság közös emlékezetének örökké részesei maradnak mindazok, akiknek lelke a nemzet szabadságáért szállt az égbe. Példájukkal, áldozatukkal, keresztútjukkal ők jelenítik meg a mindazt, amely a föld egy – határokkal körbezárt – területét a hazánkká teszi és bennük testesül meg mindaz, amely határokra való tekintet nélkül nemzetté formálja a világban szétszóródott magyarságot.

Ahogyan magunkban sem temethetjük el örökre az igazságot, úgy a hősök földi maradványainak jeltelen sírokba zárása is hiábavaló volt. Mártíriumuk által emlékük önálló életre kelt. A nemzet iránt mindent feláldozni kész szeretetük minden jószándékú magyarban nem múló szeretet és tiszteletet ébreszt irántuk. Ahogyan a legőszintébb szeretet képes arra, hogy velünk legyenek azok is, akik már nincsenek mellettünk, úgy élnek ma is és úgy fognak örökké élni a kommunizmus ártatlan áldozatai a hazájukat szerető magyarok szívében. Így élnek ma is velünk határokra való tekintet nélkül a pesti srácok, a Széna tériek és a Corvin köziek, így él velünk Bartis Ferenc és Pongrácz Gergely, Sass Kálmán és Mansfeld Péter. Így Brusznyai Árpád és Szoboszlay Aladár.

Ma azok a szabadság és a demokrácia elkötelezett hívei, akik fejet hajtanak a kommunizmus áldozatainak emléke előtt, akik honfitársaink emlékezetébe idézik a hazájukért életáldozatot hozni kész magyarok példáját, akik ma sem feledik a két, nappal nélküli éjszaka nemzedékének a nemzetiszocialista és a kommunista rémuralmmal egyaránt szembe szálló hőseink velünk elő emlékét. Mindszenty Józsefét és Angyal Istvánét, Kovács Béláét és Kéthly Annáét, Kéri Kálmánét és Faludy Györgyét, Bibó Istvánét és Varga Béláét.

Az ő sokszor legyőzve is győzelmet arató, haláluk után is magyar nemzeti közösségünknek támaszt nyújtó példájukból tudjuk, hogy

»Magyarnak lenni: nagy s szent akarat,
Mely itt reszket a kárpátok alatt.
Ha küszködőn, ha szenvedőn, ha sírva:
Viselni sorsunk, ahogy meg van írva;
Lelkünkbe szíva magyar földünk lelkét,
Vérünkbe oltva ősök honszerelmét,
Féltőn borulni minden magyar rögre,
S hozzátapadni örökkön-örökre!...«”