Amikor a kacsalábon forgó palota lakói karácsonyra a Földre jöttek

Sül a pecsenye a kacsalábon forgó palotában. Ha kimerészkedünk a belénk csípő, így porhüvely – csont, hús és bőr – valónkra emlékeztető hidegre, és épp nem hófelhők borítják az egeket, a bolygók szférái pedig egészen a hetedik mennyországig engedik, ráhunyoroghatunk a nyolcadik szférában tanyázó Kisgöncölre.

Merthogy a régiek szerint a csillagok az ég hét szférája felett élték életüket. S hát a krónikák szerint a Kisgöncöl csillagai rejtik a kacsalábon forgó palotát, melynek utolsó, legmagasabb tornya az alfa Ursae Minoris, avagy arabusul az Alrukaba, tehát a Polaris, szóval a Sarkcsillag, az Ég Köldöke közelében magasodik. A Sarkcsillag pediglen a Kisgöncöl rúdjának legvége. Ha pedig a palota forog, akkor akörül a torony körül forog az egész égbolt. S hát az égig érő világfa utolsó ágacskája is épp ott, a közelben rügyezik; télen is, hisz örökzöld. Más krónikák úgy tartják, hogy az nem fa, hanem az a kacsaláb, ami forgatja a palotát.

-    Puhára. A róka meg a farkas bírná, de öreganyánk, akit szerencse, hogy imigyen szólítottunk, már alig tudná megrágni a három fogával. Nem is beszélve a nővéreiről.
-    Békanyál és rozmaring?
-    Hagyd a felesleges hókuszpókuszt! Elég lesz a rozmaring. Önts le jóféle vörösborral, és tégy hozzá némi vajat. 
-    Legalább egy kis macskafarok, cickányfog, patkánynyelv!
-    Ne szórakozz, hagyjuk az illegális szereket! Majd a szakácsversenyen! Ez nem mese! 
-    Közben kész a kőleves, kissé íztelen lett.

A pecsenye persze nem ott sül, fenn a toronyban, hanem lenn, a konyhában – milyen vár az, amelyiknek a legmagasabb tornya tetejében van a konyhája? Minden tisztességes várkonyha az alsóbb szinteken, hogyne mondjam, a földszinten üzemel, ha más nem, azért, hogy ne a levegőégbe, ne is az éterbe, hanem a vár lakóinak orra lyukába eregesse a szakácsmester az ínyenc illatokat. 

Meg hát a Kis Göncöl meglehetősen rozoga járgány, rúdja megvetemedett, kerekei megöregedtek; és a szomszéd vár mégiscsak a Draco, tehát a sárkányé, és

Ugyan csak egy feje van, de a szaglása igen jó.  Elég, ha a mesékben hadakozik a legkisebb királyfi vagy a szegénylegény ellen, és fejét veszik, nem kell, hogy a karácsonyozó népek furcsa égi háborúnak legyenek szemtanúi, s odalenne az évvégi béke egy égi tűzijáték miatt, aminek végeztél eltűnik az égről A Sarkcsillag, a hajósok egykori segítsége, ráadásul kisgöncölöstül. S még azt hinnék a bámészkodók, hogy cickányfogat rágcsáltak…

-    Asszony, ne szorgoskodj annyit, gyere, ezt nézd, ilyet nem látsz többet! 
-    Hozd gyorsan a távcsövet!
-    Már karácsonykor is van tűzijáték?
-    Összevesztek a csillagok, itt a világvége, jön a végítélet!

No, hát ne legyen itt a világvége! De nem csak azért készül ám a pecsenye a kacsalábon forgó palotában, hogy tisztességgel megünnepeljék Urunk születését annak lakói, elvégre mióta megszülettek, a viszony Urunkkal és földi helytartóival egyfajta se veled, se nélküled viszony. Urunk papjai és prédikátorai igencsak utána küldték a fényes kardú angyalokat és kemény szavú inkvizítoraikat a hiedelemlényeknek. De mégsem az angyalok és inkvizítorok okozták vesztüket, hisz az emberek, a falvak parasztjai szerették mindkét társaságot. Ám mióta száműzték őket a gőzhajók, mozdonyok, autók, lámpák és laptopok, ritkán hívják őket komédiázni. Talán Erdélyi János, Benedek Elek, Kriza János és Illyés Gyula. De hát ott is betűkbe merevedtek játékos történeteik. 

Az utolsó földi roráte után – amikor még pitymallatkor, a maradék csillagok pislákolása idején az ég felé emeli a pap a kelyhet – azonban összekészülnek, s pecsenye ide vagy oda – mely már bendőjükben hűl vagy épp rájuk vár, hacsaknem tarisznyájukban pihen a pogácsa mellett –, lecsusszannak a kacsalábon; azaz a kissé kiszáradt, az alsóbb szférákban eljegesedett világfán, a kozmosz tengelyén, mely körül forognak a csillagok, s melyen már senki nem akar felmászni, csak ők sepregetnek rajta néhanapján. (Ilyenkor inkább jeget törnek, de oda se neki.) Lejjebb már megteszik a rozzant sílécek is, melyeket egykori próbálkozók hagytak itt – próbálkozók, királyfiak és szegénylegények, de főleg polgárfiak,

Annyi baj legyen.

-    Megteszi Erzsók is. Nem kell érte lehozni a csillagokat. Csak épp dolgozni tisztességgel. Legyen a királyleány a szegénylegényé. 

Végülis: respektálható, realista álláspont. (Úgy is lett.) Viszont  a világfa tövénél megszűnt a sokadalom, elhagyatott az információs pult, a pénztár és a büfé. Úgy süvít a szél, mintha két szférával, három mennyországgal feljebb hasítana, csapkodja az ajtót, a pult poros, az asztal lapja kopott, a székek kárpitja felhasítva. A csempe közeit felveri a gaz. 

-    Télen gaz? Télen inkább felfagy! Mesélj már rendesen! – mordul rám a róka. A farkas lenézően hunyorog felém (reménytelen eset vagyok – sugallja). A beszélő kút elnémul. Na tessék. Mondtam én. 

Régente itt éljenzés, forralt bor, sültek fogadták az érkezőket, indultak akár lentről, és sikerrel visszaérkeztek, jöttek avagy fentről: a farkas, a róka (a beszélő kút fentről kiabál, vagy dohog magában, akárcsak az aranyhal), varjak és hollók, a kígyó (szájában az élő-haló fűvel, mely életet hoz), a hétsinges szakállú törpe (alias Hétszűnyű Koponyányi Monyók), tündérek, lidércek, az óriás, az útra már nem kelő három öregasszony (szerencsénk, ha öreganyánknak szólítjuk őket), a rozzant gebének álcázott táltosló – no és az Öreg Mesemondó. 

-    Senki nem kíváncsi már ránk. Mehetünk vissza – mondja rekedt hangon. – Kár volt elindulni is, maradtunk volna nyugton. Ha nem kellünk, nem kellünk. Ne kellessük magunkat – s már fordulna is vissza, bár lábai nem bírnák az azonnali visszautat. Csak a bajsza mozog bőszen a szája felett.  

Aztán csak felgyullad pár lámpa, kimerészkedik a házikójából pár fáradt apuka, s mesélni hívják a szedett-vedett, kissé kedveszegett, tanácstalan társaságot ide-oda. Addig is jó lesz pihenni.

szenteste még a lidércek is meghatódnak, próbálnak emberbarát módra szelíd arcot vágni, bár nehéz kiesni a szerepükből, de mégis aranyosak, ahogy szemük és szájuk körül elmosolyodnak arcuk mély barázdái; és kezdődik a varázslat. 

-    Melyik mesét szeretitek a legjobban? – kérdezi az óriás, megpróbálván elővenni a leggyerekbarátabb tónust. Az Öreg Mesemondó apukával beszélget. Anyuka az ebédlőben sürög-forog.
-    Tesz-vesz város – mondja apuka
-    Az másik társulat – válaszol hidegen  a farkas, teátrálisan mélyet szívva cigarettájából. 
-    De megpróbálhatjuk majd azt is – enyhül meg az Öreg Mesemondó szíve. 
-    Én a Holle anyót szerettem – mondja lágy, elvágyódó hangon anyuka. A róka a távolba tekint, szemei megkönnyesednek.
-    A névnapján az öné vagyunk – válaszol kissé szárazan az Öreg Mesemondó. 
-    Nagyapámnak még meséltek, éjhosszat, hajnalig – morog apuka.
-    Igaz – enyhül meg az Öreg. – De nem Tesz-Vesz Várost. Nem Tomy és Jerryt. És nem mi vagyunk az Égből Pottyant Mesék sem, az a rivális társulat, az Oktánsból – a földi halandók kérdően néznek.
-    Tudják, a déli félteke felett, átellenben a Kis Göncöllel – mondja a lehető legkedvesebben, bár kissé tudálékosra sikerülten az egyik lidérc. Sosem sikerült még ilyen kedvesnek lennie, kap egy elismerő biccentést a rókától. 

Aztán kezdődik a varázslat, kezdődik a mese. Kicsit berozsdált ugyan a társulat a nemhasználtságtól, elhanyagoltságtól, de a rutin, a szokások kisegítik őket. Holle anyó, szorgos és rest leányok; királyfiak, szegény legények és eltáncolt cipellők; öreganyók, sárkányok, hétsinges szakállú koponyányi monyók, jóakaratú kígyók élő-haló fűvel, mely feltámasztja a hősöket; és rozzant gebének álcázott táltoslovak, melyek elrepítik őket. Alászállás a pokolba, réz-, ezüst- ás aranyrengeteg, kőlevest evő óriások, rászedett ördögök, repülés az égbe; Kőmorzsoló, Fanyűvő, Nagyfávózós, Nagyevő, Messzelátó és Mindenthalló – kultúrhéroszok utódai, kikkel egy kompániában Borsószemecske, avagy Fehérlófia visszavívja az ellopott napot, holdat és csillagokat a sárkányoktól. Elvégre mikor lenne találó az utóbbi mese, ha nem a téli napfordulókor, amikor a rómaiak a Sol Invictust, a legyőzhetetlen napot ünnepelték, s mikor a leghosszabb éjszakák uralkodnak? 

Kelt is olyan híre megint a díszes társaságnak, mint régen, hogy maradtak a földön újévig, meséltek fiatalnak és öregnek, nőknek és férfiaknak; kimesélték talán magukat egy egész esztendőre. Volt miből utazni, mehettek mulatni Gyimesbe, megbékültek az angyalokkal is, hisz mikor meséltek, megújult a Gábrielékbe vetett hit is, az új papok és prédikátorok pedig valamiért csak megkedvelték a régi világ pogány színi társulatát. Elvégre nem sokkal azután, hogy az emberek már nem hittek a meséletlenség elől a kacsalábon forgó palotába menekülő szerzetekben, még az angyalokba, Urunkba és papjai, prédikátoraiba vetett hit is elkopott.

Ahogy pedig elmúltak a bolondos napok, az Öreg Mesemondó és társai a világ szélén, ott, ahol a Tatros folydogál, Gyimesben, valami elhagyott esztenán beugrottak egy forgószélbe, abban pedig felkaptak a világfa alsó ágaira, visszamásztak a madárlábon forgó palotába, s vitték magukkal a muníciót, mely a palotát, s alatta a világ tengelyét, s körülötte a kozmoszt forgatta. Az a muníció pedig a jókedv volt, mellyel mesélni hívták őket, s mellyel mesélni tudtak. 

Én is utánuk szöktem, hát láttam az egész földkerekséget a magasból, mindenestül, egyszerre a napot és a holdat, olyat, amilyen még Dante sem látott, majd megszédültem tőle! Olyan jól tartottak, hogy még most is érzem orromban az égi pecsenye illatát! De a kőlevest nem ajánlom.

Hívják meg őket mesélni néha önök is!