Galambos István előadásában a kuláküldözés sajátosságait vázolta fel, amely a szó törvényileg is meghatározott jelentésével szemben korántsem csak a módosabb gazdákat érintette. Ismertette Molnár Sándor parasztgazda történetét, akit azért végeztek ki szándékos gyújtogatás bűntette miatt, mert egy véletlen baleset folytán lángra lobbant saját (!), még betakarítatlan gabonájának egy része. Molnár 1950. június 30-án mezőgazdasági munkát végzett saját földjén Füzesgyarmat határában. Ebédfőzés közben lángra kapott az alkalmi tűzhely melletti cigánybúza (gyomnövény, ürgefarok). A tüzet a közelben dolgozók segítségével sikerült eloltani, a szomszédos táblán kezdődő téesz dolgozói pedig körbeszántották saját földjüket, hogy ne terjedhessenek át a lángok. Molnár Sándor saját birtokának egy része égett le, a téesz táblájában nem keletkezett kár. Ennek ellenére Molnárt még aznap letartóztatták, két héttel később, július 15-én statáriális eljárásban halálra ítélték, és még aznap kivégezték.
Molnárt – annak ellenére, hogy a téeszparcella nem kapott lángra – azzal vádolták, hogy kulákként, politikai indíttatásból, szándékosan okozta a tüzet. Az ügyről a bírósági ítélet mellett számos korabeli sajtótudósítás maradt fenn, az ezek által közvetített egyoldalú képet azonban jelentősen árnyalják az Állambiztonsági Szolgálati Történeti Levéltárában az üggyel kapcsolatban fellelhető dokumentumok. Az eljárás koncepciós jellegét bizonyítja a vizsgálatot helyben felügyelő Busztin Gábor államvédelmi főhadnagy Károlyi Márton államvédelmi alezredesnek az ügyről 1950. július 14-én adott beszámolója. A jelentés végén Busztin megállapította, hogy „az államügyésszel való megbeszélés nyomán lehetségesnek látszik Molnár Sándor ügyét statáriális úton való elbírálása”. A főhadnagy másnap a következő – a jogrend több ponton való megcsúfolásáról árulkodó – jelentést küldte Budapestre: „1950. július 14-ről 15-re virradóra Molnár Sándor bírósági tárgyalása megszervezése ügyében felkerestük Gyulán dr. Sárkány Györgyöt, a megyei bíróság elnökét. Miután közöltük vele az Igazságügyminisztérium üzenetét, és tájékoztattuk az ügyről, azonnal kiválasztotta a megbízható párttag szakbírót és ülnököket. Ezekkel még az éjszaka folyamán érintkezett, s előkészítette őket a tárgyalásra. Miután ezt elintézte, értesített bennünket arról, hogy vállalja az általa irányított bíróság, [hogy] az ügyben halálos ítéletet hoz…”
Molnárnak a tűzeset napján segítségére volt a család egy kiskorú ismerőse, akinek a vallomása szerepet játszott a parasztgazda halálra ítélésében. Több jel is arra mutat azonban, hogy a fiatalembert kényszerrel bírták rá, hogy a bíróságon Molnárt kompromittáló vallomást tegyen. Amellett, hogy Molnárhoz hasonlóan két hétig semmit sem tudott róla a családja, erre utal egy akkoriban az ügyben eljáró ügyészségen dolgozó ügyész nyilatkozata is, aki a Molnár sorsát feldolgozó, közelmúltban készült dokumentumfilmben kijelentette: a kiskorúval nyilvánvalóan betaníttatták a szöveget.
Az ügy Molnár családjára nézve is tragikus következményekhez vezetett. Sógorát, Gyáni Károlyt a rendőrök – vélhetően azzal a szándékkal, hogy terhelő vallomást kikényszerítsenek ki belőle (persze az sem kizárt, hogy őt is a vádlottak padjára szánták) – azzal vádolták, hogy késve segített a tűzoltásban. Az államvédelem többször őrizetbe vette, majd elengedte Gyánit, akit a folyamatos zaklatások végül az öngyilkosságba kergettek.
Galambos István mellett Zinner Tibor is megemlítette előadásában a mellbevágó adatot: 1948 és 1951 között több mint 400 ezer parasztot ítéltek szabadságvesztésre különböző eljárások során. Az 1945. február 4. és 1988. július 14. közötti magyarországi kivégzésekről szóló előadásban nem ez volt az egyetlen, a laikus érdeklődők mellett talán még a történészek körében sem széles körben ismert számadat. Zinner Tibor kifejtette, a fenti, közel fél évszázados időszakból jelenleg 1221 kivégzésről van – az előadó szóhasználatát kölcsönvéve „biztonságos” –, elsősorban a büntetés-végrehajtás szervezetében keletkezett iratokon alapuló tudásunk, de ezenkívül még több mint tíz ügy „lóg a levegőben”, mivel ezek kapcsán a források nem egyértelműek. A kutatási nehézségeket jól példázza, hogy a két végrehajtott halálos ítélettel végződő Húsért-ügy peranyaga – némi csonkítással – kizárólag a Magyar Rádió Központi Irattárában található meg. A mai ismereteink szerinti, már önmagában komoly kutatások révén dokumentált 1221 kivégzett mintegy háromnegyedét, 971 személyt politikai okból fosztották meg az életétől, köztük 310 főt az 1945. évi VII. törvény alapján, háborús és népellenes bűncselekmények miatt. Hűtlenségi ügyekben 230 személyt végeztek ki, csak Farkas Mihály honvédelmi minisztersége idején, 1948 ősze és 1953 nyara között 140-et. A népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés vagy az abban való részvétel miatt 252 embert fosztottak meg az életétől. A halálra ítélteket számos esetben több vádpont alapján is elmarasztalták. A több mint 400 ezer paraszt elítéléséhez hasonlóan döbbenetes számadat, hogy az 1953-as enyhülés jegyében hozott rendeletek 762 ezer embert érintettek.
Zinner Tibor kitért arra, hogy a jogi és erkölcsi kárpótlás az ártatlanul kivégzettek esetében – leszármazottak vagy hozzátartozók hiányában – számos esetben elmaradt. A professzor a katolikus egyházi személyek mellett megemlítette a Nehézipari Minisztérium Standard-ügyben halálra ítélt és kivégzett főosztályvezetőjének, Radó Zoltán családjának történetét, amely tragikus példája annak, milyen hatással lehetett a leközelebbi rokonokra egy végrehajtott halálos ítélet: az ártatlan családfő kivégzését követően Radó felesége és gyermeke is öngyilkos lett.
Soós Viktor Attila korábban már említett előadásában a Grősz József és társai büntetőügyhöz kapcsolódó, húsznál is több eljárás feldolgozása érdekében megindult kutatás legfontosabb részleteit vázolta fel, míg Kiss Dávid és Rácz János a NEB-nek az 1945 és 1956 közötti politikai perek feltárására indított kutatási programja keretében, a Budapesti Népbíróság 1945-ben végrehajtott halálos ítéletei kapcsán végzett munkájuk eredményeiről, annak nehézségeiről és érdekességeiről számoltak be. Kutatásuk során többek között arra is választ kerestek, a népbíráskodásban részt vett személyek közül hányan vállaltak szerepet az 1956 utáni megtorló perekben is. Egyelőre húsz személyt sikerült beazonosítani, köztük Tutsek Gusztávot és Radó Ilonát. Mint a Perek ’56 adatbázisból megtudhatjuk, Tutsek tanácsvezetőként végrehajtott halálos ítéletekkel zárult megtorló perekben az elsőfokú eljárások során hatvankét vádlottat sújtott a legsúlyosabb büntetéssel, míg Radó Ilona a kivégzéssel zárult megtorló perekben másodfokon vagy törvényességi óvás utáni eljárásban legalább negyvenhárom esetben javasolta a legsúlyosabb büntetés kiszabását vagy annak helyben hagyását. A lista vélhetően a későbbiekben még bővülni fog.
Szekér Nóra a Magyarországon a második világháború után indított első kirakatper-sorozat, a Magyar Közösség-ügy sajátosságait ismertette. Rámutatott, az eljárások során két, egymással ellentétes tendencia volt megfigyelhető: a per előkészítői egyrészt igyekeztek az állítólagos összeesküvés jelentőségét felnagyítva a nagypolitika irányába terelni a folyamatot, másrészt arra törekedtek, hogy a szereplőket a fasiszta ideológia hatása alá került, mindenfajta realitásérzéküket elvesztett, a Horthy-korszak restaurációjára törekvő félkegyelműekként bemutatva bagatellizálják el a közösség intellektuális felhajtóerejét és politikai jelentőségét.
Az ügyhöz kapcsolódó hét per – 48 doboznyi iratanyag – előkészítése folyamán több mint 500 főt tartóztattak le (végül 200 főt ítéltek el, míg a többieket túlnyomórészt internálták), összesen 2450 fő került az államvédelem nyilvántartásába. Ez a meghökkentően magas számadat is jelzi, hogy a persorozat egyik legfontosabb aspektusa – amellett, hogy meghatározó szerepe volt a kisgazdapárt szétverésében, így közvetve a demokrácia felszámolásában – a hozzá kapcsolódó állambiztonsági munka volt.
A kommunista ellenőrzés alatt álló politikai rendőrség a konkrét nyomozati cselekmények megindításánál már jóval korábban tisztában volt a közösség létével és kiterjedt kapcsolatrendszerével, és a persorozat előkészítése valójában már a háború vége óta zajlott. Az ügy emellett a Honvédelmi Minisztérium Katonapolitikai Osztálya (Katpol) és a Magyar Államrendőrség Államvédelmi Osztálya (ÁVO) tűzkeresztségének is tekinthető. „Felgöngyölítése” egyben a két szervezet koncepcionális különbségekből adódó rivalizálásának is terepet biztosított, amelyből végül a hosszabb távon, a kommunista párt politikájával nagyobb összhangban gondolkodó ÁVO került ki győztesen: a perekben csak egy „szűkre szabott” koncepció érvényesült, hogy aztán a közösségi ügyekhez kapcsolódó „bűnlajstrom” a későbbi koncepciós perek (Rajk-per, Mindszenty-per stb.) alapját jelenthesse. Az ügy jelentőségét jelzi, hogy még az 1970-es években kiadott állambiztonsági tankönyvekben is elkülönítették a Magyar Közösség-ügy előtti és utáni állambiztonsági munkát, 1956 után pedig külön munkacsoportot szerveztek a közösséghez kapcsolódó értelmiségi körhöz tartozó 1400-1500 ember megfigyelésére.
Mint azt az előzőekből láthattuk, a kutatók dolgát a kommunista diktatúra törvénysértő pereinek feltárásában számos körülmény nehezíti. Mindennek ellenére Kúria, az Ügyészség és a NEB célja, hogy az 1945–1956 közötti politikai perek iratanyagának feldolgozásával egy, a Perek ’56-hoz hasonló adatbázis épüljön, amely – egyfajta tudományos elégtételként – a múlt tényszerű feltárásával, a megszerzett ismeretek közkinccsé tételével hozzájárulhat a törvénysértések áldozatainak erkölcsi-jogi kárpótlásához. Amint az a három együttműködő fél által aláírt szándéknyilatkozatban olvasható: „Az aláírók célja […], hogy kutatásaikkal egyszerre járuljanak hozzá a törvénysértések áldozatainak emléke előtti méltó tisztelgéshez, valamint a kommunista diktatúra örökségének bemutatásához, a múlttal való őszinte szembenézéshez.”
Tudósítás: Rajcsányi Gellért, Czókos Gergely