Fentről kaptam az erőt és a hivatásomat – Mezei Ádám a Mandinernek

Magyarország keleti határvidékéről, Létavértesről indult, most Budapest belvárosában beszélgetünk. Hogyan kezdődött ez az életút?

Debrecenben születtem, a gyerekkoromat pedig Létravértesen töltöttem. Ebből első nyolc évemet egy cigánytelepen. Hagyományos telep volt, teljesen veszélytelen környezet:

mindenki névről ismert mindenkit, a gyerekek szabadon jöhetettek-mehettek, bármelyik portára bejárásunk volt, akárhol kaphattunk egy karéj zsíros kenyeret. Az emberek jól érezték ott magukat, ennek ellenére megindult egy belső vándorlás. Igyekezett mindenki beköltözni a faluba, ahol már volt elektromos szolgáltatás, vezetékes víz, aszfaltozott út és járda.

Mekkora telepről beszélünk?

A település szélén egy utcányi közösség, körülbelül hatvan háztartás, de az is lehet, több. Nagy volt mindenesetre, különösen egy kis gyereknek. Mi egy kis nádfedeles, fehérre meszelt házban laktunk. Nagyon rendezett kis telep volt, csak földút, két oldalán házak, porták. Csak érdekességként említem meg, hogy innen indult a Tiszta udvar, rendes ház mozgalom. Gyönyörű gyerekkorom volt itt, aztán innen kerültem az iskolába, persze rögtön a C osztályba.

Miért C osztály?

A C osztály azt jelentette, hogy cigány osztály, de ez nekem természetes volt, hiszen azok a gyerekek vettek körül, akiket ismertem, akikkel együtt játszottam addig is. Alig telt el egy hét, amikor anyukám bejött az osztályba, megfogta a kezem és átvitt a központi iskolába, találomra betett egy osztályba. Ez volt a B osztály. Később kiderült, hogy az iskola igazgatója üzent édesanyámnak a pedellussal, hogy

és vigyen át egy másikba.

Milyen volt a váltás?

Izgalmas volt, már az első nap. A gyerekek szünetben körbevettek, és mint egy labdát,

Én az egészet nem értettem. Természetes volt, hogy cigány vagyok, azt sem értettem, mi történik, de nekem, labdaként nagyon nem volt kellemes a játék. Sosem voltam agresszív, de ezután, a következő szünetre felkészültem: egy dupla ugrálókötelet, amelyiknek keményfából készült a fogója, kettéhajtottam, és mikor a gyerekek újra elkezdték a játékot, megpörgettem a kötelet. Nem szerettem volna a helyébe lenni annak, akit ért. Aztán már nem játszották ezt velem.

Milyen volt később a viszony?

Azt hiszem, féltek tőlem, pedig soha utána nem voltam agresszív, még csak erős se, mégis, sokáig megmaradt a félelem. Aztán a tekintély, amit ugrálókötéllel szereztem, megváltozott, legalábbis az oka: egy idő után már nem az erőnek szólt, hanem a tudásnak. Még később barátságokat kötöttem, amiben nem számított, hogy cigány vagyok.

A telepen hogy élték meg az iskolaváltását?

Nem volt átlagos, hogy ilyen történjen, de azt hiszem, senki életében nem okozott nagy válságot. Gyerekek körében hat-hétévesen még nem olyan elkötelezett barátságok ezek. Találkoztunk később is a telepen, délutánonként és nyaranta ugyanúgy együtt játszottunk.

A családja miképp fogadta a váltást?

Édesanyám a kitörés esélyét látta meg benne, édesapámat pedig nem nagyon érdekelte a dolog, legalábbis egy jó ideig még egészen biztosan nem foglalkozott ezzel az egésszel. Ő háborús gyerek, négy elemit végzett, különösebben nem volt számára fontos az iskola.

Hogyan tudta gyerekként összeilleszteni a két közeget?

Akkor és most is egyaránt fontos volt nekem a cigány és a nem-cigány identitás. Értéknek tartom mindkettőt.

Ez gyerekként is így volt.

Egyértelmű volt, hogy tanulni fog?

Nem, a cigány családoknál ez mindig nagy kérdés, pláne ha lányról van szó. Én egy katonai iskolába szerettem volna menni, 4,8-as átlaggal jelentkeztem, de visszautasítottak anélkül, hogy behívtak volna felvételizni. Semmilyen teljesítményemre nem voltak kíváncsiak, mégis elutasítottak. Ez engem megviselt. Mint kiderült, az osztályfőnöki jellemzésemben benne volt, hogy cigány család sarja vagyok.

Miért akart katonai iskolába menni?

Mint minden fiút, engem is vonzott az egyenruha. Plusz, azt hiszem, édesapámnak is akartam bizonyítani, hogy szemmel látható legyen: eljutottam valahova. De végül is jó, hogy nem vettek fel, nem lettem volna jó katona.

Mihez kezdett helyette?

Gimnáziumba mentem, ami jót is tett, mert volt időm keresgélni az utam, a feladatom. 1985-ben érettségiztem, ami után szívesen mentem volna színészi pályára, esetleg pedagógusnak. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a gimnáziumban már éktelen rossz gyerek voltam. A szabálykövetésnek a szikrája sem volt meg bennem, még a KISZ-ből is kizártak. Tizenhét évesen kilenc tárgyból buktam meg félévkor: csak énekből, testnevelésből és rajzból nem – de akkor nagyon szerelmes voltam! Mivel a szülők tiltották tőlem a lányukat, még inkább kötődött hozzám, és rengeteg időt töltöttünk együtt. Ebédtől éjfélig együtt időztünk minden nap, így gyakorlatilag semmit nem tanultam. Aztán mindketten beláttuk, hogy ez nem mehet már tovább, a jegyeket ki kell javítani. Mindenesetre innen már nem tudtam kievickélni annyira, hogy egyetemre menjek.

Aztán mégis csak egyetemre ment utána.

Igen, de az kicsit később volt. Érettségi után először elmentem dolgozni egy gumiipari vállalathoz. Irodai asszisztensnek vettek volna fel, de kértem, hogy hadd legyek segédmunkás. A gumigyárban dolgoztam három évig, aztán rájöttem, hogy ez nem az én utam. Utána jelentkeztem Debrecenbe a Kossuth Egyetemre, ahová már gimnazista koromban sokat jártam a könyvtár miatt, mert

Szociális munkásnak tanult. Honnan jött az ötlet?

A közösség iránti érzékenységemet, azt hiszem, már a családban megszereztem. Hat gyerek mellett, egy kis házban, összezáró családban nagyon kellett egymásra figyelni, alkalmazkodni. Aztán a kilencvenes évek elején jelentkeztem az egyetemre, akkor akkreditálták a képzést. Meghatározó volt, hogy a gumigyár után egy fővárosi nevelőotthonban dolgoztam. Ahogyan a nevelőotthonba kerültem, no, az elég érdekes volt. A barátommal egy rövid ima után, elég istenkísértő módon, felcsaptuk a telefonkönyvet, aztán rábökött valamire: nevezetesen egy gyermekotthonra. Még aznap jelentkeztünk, aztán elmentünk állásinterjúra, mindkettőnket felvettek. Az ott megtapasztaltak, az a két év a segítő munka felé terelt. Ezek után jött az egyetem, addigra már hívásom és tapasztalatom is volt a pályára.

Egyetemig vitte a telepről, ezt hogy fogadták?

Sok volt a feszültség, sokan voltak féltékenyek.

A családban is?

Nem, ott nem. Maximálisan támogattak mindenben. A testvéreim vegyes érzelmekkel voltak ez iránt, féltékenység és büszkeség is volt bennük. Azt hiszem húzóerő is volt nekik, hogy látták, van erre esély.  Édesapám viszont sokszor megkapta,

Volt, hogy „hasra esett”?

Lehetett volna. A gimnáziumban, amint már említettem, nem voltam a diákok példaképe. Ennek ellenére akadt valaki, aki látott bennem értékeket. Sokszor mentett meg a kicsapástól. Megtehette, mert megyei szakfelügyelő volt.

Egyetem után mihez kezdett?

Szinte mindent kipróbáltam a segítő szakmában. Voltam családsegítő szolgálatnál, hajléktalanszállón szociális munkás, végeztem cigánypasztorációt a váci egyházmegyében, dolgoztam a Nagycsaládosok Országos Egyesületénél, most a Salva Vita Alapítványnál. Mindig jól éreztem magam terepen, az emberek között.

A cigány származása befolyásolta ezeket a munkákat?

Nem sokat gondolkodtam ezen. A cigánypasztorációt például segítette, mert megértettük egymást, a kommunikációnk ezáltal közvetlenebb lehetett. Volt persze másféle eset is. Egyszer jelentkeztem családsegítő szolgálat vezetői státuszára egy kisvárosban, ahol akkor éltem. Erről a pozícióról mindenhol a képviselőtestület dönt. A polgármester, mielőtt kiadta a képviselőknek a pályázati anyagomat, széljegyzetet írt a kollégáknak, hogy

Ennek megfelelően a képviselők eredménytelenül szavaztak, de hogy a szolgálat működjön, felajánlották ideiglenesen a státuszt. Nem éltem vele.

Milyen volt ilyen reakciót kapni?

Nem viselt meg, munkaügyi pert sem indítottam, bár megtehettem volna. Ismertem magam, tudtam az utamat, a céljaimat, helyemet a világban. Nem mondom, hogy kellemesen érintett, de nem hagyott mély nyomot. Más munkahelyen telefonos szolgálatban is volt, hogy egy hívó hosszan szidta a cigányokat, a cigányságot, én minden további nélkül hallgattam, aztán a végén mondtam neki, hogy örülök a hívásának és csak mellékesen, egy cigány emberrel beszélt. Nem tudom, milyen reakciót váltott ki belőle, elgondolkodott-e ezen az egészen, de ez nem is az én dolgom.

Önnek milyen, amikor általánosítva beszélnek a cigányokról?

Sok tapasztalatom van ezzel. Mindig érdekes és legtöbbször megmosolyogtat, mert gyakran előfordul, hogy a beszélő a látható jegyeim ellenére nem tud beazonosítani. Egy alkalommal például Pécs és Nagykanizsa között autóztam és felvettem egy fiatalembert, aki lekéste az utolsó buszt. Amint beszállt, megbántam rögtön a dolgot, mert leírhatatlanul büdös volt, de már nem rakhattam ki a kocsiból. Általános dolgokról kezdtünk beszélgetni, aztán valahogy a cigányok kerültek szóba. Nagyon nagy megvetéssel beszélt róluk, utálkozását nem rejtette véka alá, bár arra a kérdésre, hogy milyen személyes élményei vannak, bántották-e, nem tudott konkrét példát említeni. Hagytam, hadd mondja. Nem vonultam védekező állásba, nem háborodtam fel, de már tudtam, lesz csattanója a beszélgetésünknek. Elértük a lakóhelyét, leparkoltam, s miközben kászálódott kifelé, érzelemmentes hangon közöltem,

Eszembe jut még egy eset, ami nemrég történt velem, szintén utazás közben. Két idősebb hölgy beszélgetett az előttem lévő ülésen a vonaton. Egyik a másiknak a miatt panaszkodott, hogy az unokája még mindig nem dolgozik. „Nem talál megfelelő állást, mert mindenhol olyan sok a cigány. Nem szeret velük dolgozni, mert mind olyan, no, hát tudod.” Olvastam, de nem tudtam nem meghallani a párbeszédet. Amikor befutottunk a pályaudvarra és készülődtünk a leszálláshoz, odafordultam a beszélgetőkhöz. Csak annyit mondtam, hogy „ne haragudjanak hölgyeim, de szeretném, ha tudnák, hogy velem, a jószolgálat-díjas cigány emberrel szívesen dolgoznak együtt a nem cigány munkatársak. Legyen áldott, szép napjuk”, aztán elindultam a munkahelyemre.

Mi a legjobb a segítő szakmában?

Az adósságrendezés. Szerintem

Ehhez segítség kell, aztán pedig dolgozni, hogy lerójuk az adósságunkat. Ehhez eszköz a segítő munka. Persze a személyes sikerek is jók, amikor látom, hogy egy-egy ember életén jó irányba tudtunk változtatni.

Önnek ki segített a talentumait kamatoztatni?

Elsődlegesen a Jóisten. Azt hiszem, olyan indíttatás volt bennem már kicsiként, amit csak Istentől kaphattam. A hivatásomat és az erőt, segítséget is fentről kaptam mindig, és onnan kapom ma is. Persze az emberek, akik körül vesznek, rengeteget segítettek, segítenek: a szüleim, a családom, a pedagógusaim, később a munkatársaim, feleségem, barátaim, mindenki.

Azt mondta, a roma és a magyar származás is nagyon fontos. Melyikből mit hoz?

Lényegében hétéves koromtól már nem-cigány közösségekben mozgok. A családban, a környezetben nem volt titok, hogy cigányok vagyunk, mindenki tudta, de nem volt jelentősége. Egyszer azonban, már huszonévesként takarítás közben bekapcsoltam a tévét, amiben éppen egy kisebbségi műsor kezdődött, a műsorvezető pedig cigányul köszöntötte a nézőket. Teljesen megdöbbentem, hogy egy mukkot nem értek az egészből.

majd kutatni kezdtem, megismerni ezt a világot. Felfedeztem a kultúra értékeit és kincseit. Nem minden elem gyönyörű benne, de hordoz rengeteg szépséget, megőrzésre méltót, és más, mint a nem-cigány kultúra.

Tud konkrétumokat mondani?

Persze. Rengeteg elem van, bár feltétlenül meg kell említenem, hogy a cigányság nem homogén. A Kárpát-medencébe érkezés, a nyelvhasználat, a foglalkozás szerint elkülönült csoportok léteznek Magyarországon. Ez azt jelenti, hogy a kultúrában is léteznek eltérő elemek. Általánosságban mégis elmondható, hogy a cigány, roma kultúrában a családnak fontos szerepe van. A hagyományos kultúrában, amit kevésbé kezdett ki a városias élet és minden közösségromboló elem, cigánynak lenni azt jelenti, hogy belenőni a családba, amelyet egy közösségi lelkiismeret, kollektív tudat irányít. A hagyományos cigány család eszményi házastársi hűséget követel. A nők botlását szigorúan torolja, a férfiakkal szemben elnézőbb. Tiszteletben tartják a család öregjeit, akiknek bölcsessége, élettapasztalata irányítja életüket.

Milyen ehhez hasonló jellemzői vannak még a cigány identitásnak?

Jellemzője a mély vallásos érzés is. A hit az oltalmazó Mindenhatóval fenntartott erős érzelmi kapcsolat, főleg, amikor nyugtalanító helyzetbe kerülnek. Már a cigány mesék világa is rendkívül izgalmas. Azon túlmenően, hogy fellelhetők az egyéb népmesék elemei, a cigányokra jellemző fordulatokat, eseményeket is hordoznak. Például a mesélő, a hallgatósággal együtt szövi, bonyolítja a cselekményt, bármikor abbahagyja vagy a hallgatóság nyomására folytatja, esetleg egész más irányba kanyarítja a történetet. Ezt még én is megéltem gyerekkoromban a telepen. De azt hiszem, azt is fontos látni,

A saját gyerekeinek mit adott át ezekből?

Tudatosan sem a cigány, sem a nem-cigány identitásukat nem erősítettem. De gyakran eljártunk családostul táncházba, ahol magyar népzenét, néptáncot, ősi mesterségeket, hagyományokat ismerhettek meg, ugyanakkor a Benedek Elek-meséken kívül hallhattak cigány meséket, autentikus cigány népzenét is odahaza. Az édesanyjuk nem cigány, tudtam, hogy a gyerekeknek egy nap meg kell majd küzdeni a kettős származással. A fiam például szőke, kék szemű, fehér bőrű, de a tudat, hogy az apja cigány, feszültséget keltett benne. Erre egy belső megoldást kellett találnia, ami az volt, hogy a cigányságra kitalált egy számára működő, szimpatikus definíciót. A fiam azt mondta, „az a cigány, aki úgy él”. Ő ezek szerint nem volt cigány – én ezt elfogadtam és nem próbáltam mindenáron letörni. Eltelt jó néhány esztendő, benne is minden tisztázódott származásával kapcsolatban, s nem jelent már számára problémát az, hogy cigány.

Fotó: Szűcs Ágnes