„1. Ferenc pápát, amikor az egyház megújulásáról ír és beszél, amikor olyan nyelven mer szólni, mint korábban egyik egyházfő sem, és amikor merészel nem intézményként, hanem emberként megmutatkozni, és nem szégyell tévedni sem, mérhetetlenül nagyra becsülöm.
2. Amikor a bevándorlásról szól, nehezen tudok minden következtetésével egyetérteni. Azt érzem magamon, hogy rám férne az erősebb szolidaritás, hogy a migránstömegben jobban meglássam az egyes, akár segítségre szoruló embert, és tágasabbra nyissam a szívemet a földönfutók előtt. Azzal viszont nem tudok mit kezdeni, hogy Ferenc a vonatkozó gondolatait anélkül fogalmazza meg, hogy tekintettel lenne a migrációban súlyos kulturális, közbiztonsági veszélyt látók szempontjaira, jogos félelmére. Úgy látom, ezzel saját üzenetének hatékonyságát is csökkenti, hiszen egyoldalú kijelentéseivel nem ad lehetőséget arra a párbeszédre, amelyet a Károly-díj átvételekor hiányolt Európában.
3. Az első pontban írtak miatt azonban nem vagyok hajlandó ezért ócsárolni a pápát, hanem, mivel éppen ő szabadított fel rá, esetleges vagy tényleges tévedéseivel együtt (és nem azok ellenére) is nagyra tartom. És, bár nem könnyű, igyekszem arra gondolni, hogy a létnek van olyan dimenziója, amelyben szavai jóval igazabbul csengenek.”