A náciellenes országgyűlési képviselőkről

„Bauer Tamás Emlékművet, de kinek? című írása az Orbán-kormány által a Szabadság térre tervezett emlékmű ügye kapcsán fejtegeti a Horthy-kori kormányok, illetve az akkori magyar állam felelősségét a második világháborús magyar és nem magyar, katona és civil, zsidó és nem zsidó áldozatok meggyilkolásában. A szerző joggal figyelmeztet a német megszállásra emlékeztető műalkotásban rejlő veszélyre, nevezetesen arra, hogy egy ilyen műemlék (vagy pontosabban a körülötte kialakuló kultusz?) alkalmas lehet a világháború alatti magyar kormányok és a magyar állam felmentésére. Éppen ez a következetes logika bicsaklik meg az írás egy pontján – nevezetesen amikor Bauer arról ír, hogy a német megszállást követően »helyén maradt az Országgyűlés is, és a Horthy által kinevezett Sztójay-kormány is«. Bauernek igaza van, de írásából nem derül ki, hogy »átrostálva« maradt helyén ez az Országgyűlés. Legalább egy mondatot megérdemelnének azok, akik országgyűlési képviselőként elszenvedték a megszállás következményeit. Már csak azért is, mert Magyarországon olyannyira ki vagyunk éhezve a példaképekre, a »hősökre«.

A március 19-i megszállást a németellenes legitimista, szociáldemokrata, kisgazdapárti és liberális politikusok letartóztatása, valamint deportálása követte. (…) Mint tudjuk, Bethlen István, aki a »legnagyobb hal« volt a Gestapo listáján, maga is bujdosott, akárcsak a kisgazdapárti Tildy Zoltán. A német megszállás tehát valósággal lefejezte a magyar politikai elitnek azt a részét, amelyik elkötelezetten náciellenes nézeteket vallott, és elutasította a hitleri Németország szövetségét.

És van egy morális oldala az ügynek, amiről soha nem szoktunk beszélni! Az ember nem igazán érti, hogy az elhurcolt honatyák legszélsőbb jobboldali kollégáinak fejében mi járhatott az üres padsorok láttán, mit érezhettek, amikor készségesen felfüggesztették az elhurcoltak mentelmi jogát. Elvégre nemhogy honfitársaik voltak, de velük ténylegesen egy levegőt szívó emberek, akikkel egy bizottságban ültek, és ha politikai riválisok voltak is, nyilván beszélgettek az Országház folyosóin (ahogyan az ma is előfordul) a családjukról, bizonyára megtárgyalták az akkori bulvártémákat, a városi pletykákat, ahogyan manapság is. Emberileg érthetetlen szituációk ezek. (...)”