Jó, hogy van valamiféle iránytűm

„– Hadd kérdezzek kicsit általánosabban, miután a székház-ügy és az MDF-fel való kokettálás vádja is erkölcsileg kezdi ki a Fideszt. Szerinted a közérdekű vagy közérdeklődésre számot tartó cselekedetek erkölcsi vonatkozásait lehet-e egyáltalán irrelevánsnak minősíteni, abból kiindulva, amiről már beszéltünk, hogy a közéleti erkölcs és a morál szabályai nem mindig fedik egymást.

– A cselekedetek következményeit kell mérlegelni. Max Weber gondolkozott erről a legvilágosabban, és szerencsére a fejtegetései magyarul is olvashatók. Ő azt mondja, itt nem arról van szó, hogy erkölcstelen magatartás ütközik meg erkölcsi értékekkel, hanem arról, hogy különböző erkölcsök vannak. A politika ezen belül következményorientált erkölcsi felfogás: a politikusnak azért kell erkölcsi felelősséget vállalnia, hogy amit tesz, annak mi lesz a következménye. És az is erkölcsi megítélés tárgya, hogy ha valaki elvállalt valamilyen hivatást, ám nem vállalja el annak a játékszabályait, akkor kárt okoz, ami erkölcsi következményekkel is jár. Vannak esetek, amikor negligálni kell az erkölcs bizonyos szabályait – adott esetben például az igazmondási kötelezettségre vonatkozót, amely a magánerkölcsnek alapszabálya. Klasszikus példa: ha a pénzügyminiszternek felteszik a kérdést, igaz-e, hogy három nap múlva le fogják értékelni a forintot, neki erre nem szabad igenlő választ adnia, mert az őszinteségéből fakadó gazdasági kár – és ez erkölcsileg szintén megítélhető – nagyobb, mint az, amely a szavahihetőségén esett. Aztán persze mosakodnia kell az újságírók előtt, mert nem mondott igazat. Ez ezzel a szakmával jár. Az ilyen helyzetek sora egészen a szélsőséges döntésekig folytatható – háborús helyzetekben nem egy ilyen döntést éltek meg nagy politikusok is. Ezek a dilemmák persze nem leltározhatók fel, dönteni csak a konkrét esetekben, a következmények mérlegelésével lehet. A világ egymástól eléggé elválasztható szférákra különül el, ahol különböző szabályok vannak érvényben, ezért ugyanannak a cselekedetnek más az eredménye A pályán, mint B pályán, s ezzel számolni szintén erkölcsi kötelesség.

Nekem annyiban volt kis szerencsém, hogy sokat olvastam egzisztencialistákat; az egzisztencialista drámák tekintélyes része erről a dilemmáról szól, különösen az olyan politikusabb vénájú íróknál, mint Sartre. Tehát elméletben, vagy az irodalmi élmény szintjén, én ilyen helyzeteket már átéltem, és most, mikor nap mint nap szembesülök a döntés erkölcsi dilemmáival, jó, hogy van valamiféle iránytűm. Nagyon fontos, hogy az embert ez ne viselje meg lelkileg. Ezért úgy gondolom, hogy a politikában csak kiegyensúlyozott és ebben az értelemben érett embereknek van helyük. Akik egy fontos döntés pillanatában összezavarodnak, mert újként szembesülnek azzal a konfrontációval, amely bennük belül óhatatlanul lejátszódik, azokat az embereket nem szabad odaengedni mások sorsának intézése közelébe. És ez nemcsak kor és tapasztalat függvénye, hanem alkati kérdés is: vannak emberek, akik nem tudják elviselni az ilyen értékrendek és helyzetek közti konfliktust. Ők nem alkalmasak politikai döntéshozóknak. Én saját munkatársaimat is nézem ebből a szempontból – az ember nemcsak ügyeket intéz, hanem azért filozofálgat is a munkatársaival, forgatókönyvekben gondolkozik, s ilyenkor lehet olyan szituációkat előidézni, ahol ilyen típusú döntésekről kell nyilatkozni. Ebből aztán kikövetkeztethető az illető alkata.

– Vizsgáztatod őket?

– Mint ahogy mások nyilván engem vizsgáztatnak. Ez nagyon fontos! Minél nagyobb egy ország, minél nagyobb a befolyása a világra, a bizonytalan döntéshozók annál nagyobb kockázatot jelentenek. Amerikában ezek a tesztek egészen őrületes mértékeket öltenek. Ott nem kerülhet alkalmatlan ember fontos pozícióba, annyi szűrőn kell átmennie. Én egyébként a magyar belpolitikában – szerencsémre vagy szerencsétlenségemre – sok ember láttam ilyen dilemmákban elbizonytalanodni és összezuhanni. Világos morális tartással rendelkező embereket is. Sokan hullottak ki emiatt a Fideszből is. Bár nekünk talán annyi előnyünk volt, hogy 88-tól végigjártuk a politika különböző stációit, és volt módunk ehhez hozzászokni. Ha egyszerre szakadt volna rám ez a lélektani teher, lehet, hogy én sem bírtam volna el. Így könnyebb, hogy voltunk rendszerellenzékben radikális csapatként, aztán az átmenet tárgyalásos módszerében kellett gondolkodnunk – a radikalizmust az ésszerű kalkulációval felváltva engedményeket kellett tennünk és kompromisszumokat kötnünk –, majd jött a parlamenti politika, ahol kis pártként próbáltuk ki az ellenzékiséget, most nagy pártként próbálgatjuk ugyanezt, az önkormányzatokban pedig kormányzati pozícióból, döntéshozóként...

– Úgy érted, már nagy párt vagytok?

– Szerintem igen. Tehát azt gondolom, szerencsénk volt, történelmi szerencsénk, hogy a politika sűrűjébe fokozatosan kerültünk be. Ez rajtunk kívül egyetlen másik pártnak sem adatott meg. És ez életkori szempontból is kedvező adaptációs időszakban történt, amikor még tud váltani az ember, és ezt föl is tudja dolgozni.”