Nem azért jön hozzánk Ferenc pápa, hogy közös politikai nyilatkozatot adjon ki – Erdő Péter bíboros a Mandinernek

Őry Krisztina és Vágvölgyi Gergely interjúja a Mandiner hetilapban.

Egyházi berkekben is kialakult egyfajta vita arról, hogy miért jön ilyen rövid időn belül másodszor Magyarországra a pápa. Ön szerint kinek szól a jövetele? 
Ferenc pápa apostoli útra érkezik, lelkipásztori látogatásra. Természetesen találkozik az állami vezetőkkel is, hiszen az egész ország fogadja őt. Hogy kifejezetten a magyar katolikus közösséghez és tágabb értelemben a magyar néphez jön, az is mutatja, hogy mikor jelentette be jöveteli szándékát: az eucharisztikus kongresszust követő szlovákiai látogatásáról hazatérve, a repülőgépen jelezte, hogy vissza szeretne jönni Magyarországra. Érezte, hogy a magyar hívőkben maradt némi hiányérzet: a szomszédunknál több napot töltött, míg nálunk csak rövid ideig tartózkodott. Ugyanekkor felidézte a korábbi csíksomlyói látogatását is, hogy milyen mély benyomást tett rá a magyar mise, a határon inneni és túli magyar hívőközösséggel való találkozás. A szentatya végre hozzánk jön, az utazása a lelkipásztori szeretet megnyilvánulása.

A budapesti pápalátogatás logóján egy hidat láthatunk. Az eucharisztikus kongresszus kapcsán ön többször hangsúlyozta, hogy Magyarországnak hídszerepe van kelet és nyugat között. Most, a szomszédban dúló háború idején még aktuálisabb ez a vállalás?
A hídszerep földrajzi és történelmi helyzetünkből adódó hivatásunk is. Soha korábban annyi keleti keresztényt, püspököt, hívőt, mint a budapesti eucharisztikus kongresszuson, nem lehetett látni. A Fülöp-szigeteken például szinte egyáltalán nem volt jelen keleti főpásztor. A világ e felén a kelet és nyugat fogalmak értelmet nyernek. A Római Birodalom kelet–nyugati felosztása nyomán alakult ki az a kulturális kétarcúság, amit Szent II. János Pál pápa úgy jellemzett: ez a két tüdő, amivel az egyház Európában lélegezni tud. Hazánk nemcsak a hídszerepet kapta a történelemből, hanem a periférián való létet is, ez pedig a szentatyának sokat jelent. A Duna hosszú ideig volt a Római Birodalom határa, majd Nagy Károly birodalmának pereme, és a mai Magyarország volt az Oszmán Birodalom legészakibb tartománya is. Ebben a földrajzi-történelmi pozícióban nekünk sorsunk, de hivatásunk is, hogy próbáljuk a megértést, a párbeszédet keresni.

Az ukrajnai háború kirobbanása óta először érkezik a pápa olyan országba, amelyik közvetlenül szomszédos a tragédiával. A béke melletti kiállás (is) a látogatás?
Minden igazi keresztény Isten ajándékának tekinti a békét, de ez nem jelenti azt, hogy politikai célú találkozóról lenne szó. Nem azért jön hozzánk Ferenc pápa, hogy közös politikai nyilatkozatot adjon ki, nem is szokott ilyet tenni. Az persze igaz, hogy a Vatikán és Magyarország is a békét képviseli, de ez a találkozás nem erről szól. Amikor a szentatya a jöveteli szándékát megfogalmazta, még nem tört ki a háború. Azóta Ferenc pápa rendszeresen imádkozik a békéért, és mi is ezt tesszük. Katolikus küldetésünkhöz hozzátartozik az imádság a békéért és a szomszédos népekért.

Hogyan vizsgázik az egyház a bajbajutottak megsegítésében?
Óriási kihívást jelent számunkra ez a háború: egy alig tízmilliós lélekszámú országba az eltelt évben több mint másfél millió menekült érkezett. Jó részük ugyan folytatta az útját nyugat felé, de sokan maradtak. Nemcsak magyar nyelvűek, hanem oroszul és ukránul beszélők is. Róluk gondoskodni kellett, s ebből a katolikus egyház teljes erővel kivette a részét. Már az ukrán határnál a kezdet kezdetén ott volt a Katolikus Karitász, a máltaiak, később Budapesten is a pályaudvarok mellett, és a plébániákon is zajlott a szervezett segítségnyújtás. Sok önkéntes segített az élelmiszer- és gyógyszerszállításban, a szálláshelyek szervezésében. Igyekeztünk munkalehetőségek után nézni, a gyerekek oktatását meg kellett szervezni, és természetesen lelkipásztori kérdések is felmerültek. A Váci utcai angolkisasszonyok templomában heti egyszer ukrán nyelvű görögkatolikus szent liturgia várja a hívőket. Emellett sokféle segítséget küldtünk Ukrajnába is, az említetteken kívül például aggregátorokat, kisbuszt. Tesszük, ami az erőnkből telik, mindvégig a jószívű, nyitott magyar emberek támogatásával.

Mondhatjuk, hogy a magyar egyház erőn felül segít immár tizennégy hónapja?
Inkább azt mondanám: Isten, ha feladatot ad, erőt is ad hozzá.

A menekültválság kirobbanásakor sokan úgy állították be, hogy a Vatikán és a magyar kormány között hidegebb lett a kapcsolat. Az ukrajnai menekülteknek nyújtott támogatásunk láttán enyhült meg?
Nem tudom, hogy valóban hidegebb lett-e. A történések egy szála a tömegtájékoztatásban fut. Sok olyan médium van, amelyik szeret ellentéteket bemutatni, vagy ha nincsenek, akkor kreálni. Ám van egy másik szál, amelyik a tényleges emberi megértés szintjén zajlik. Azt hiszem, ezen a szinten nincsen probléma. A katolikus egyház mindig igyekezett itthon is segíteni mindenkit, aki rászorult.

A Mandiner hasábjain többen figyelmeztetnek arra, hogy a Nyugat-Európában jó ideje érezhető értékválság és identitáskrízis mára elérte a hazai keresztény közösségeket is. Hogy látja? Mi a véleménye az egyház „modernizálása” iránti (belső) igényekről? 
A keresztény egyház identitását Jézus Krisztus adja, hozzá pedig nem valamiféle filozófia útján tudunk eljutni. Nem úgy van, hogy körülnézünk a világban, és amit a legészszerűbbnek, legkellemesebbnek tartunk, azt képviseljük kereszténység címén. Jézus Krisztus történelmi személy, akinek megismerhetjük az életét és tanítását. Ha keresztények vagyunk, akkor nekünk ez a mérvadó, őt kell követnünk. A kereszténység ugyanakkor nem csupán történettudomány, a hívő embernek személyes kapcsolata is van Krisztussal. Ez a spiritualitás, az imádság szintje. A fiatalok körében a szentségimádásnak egyre nagyobb ereje van, amiben az eucharisztikus kongresszusnak nagy szerepe volt.

Az utóbbi időben több alkalommal fordult elő idehaza, hogy fiatal papok elhagyták hivatásukat, ami mélyen megrázta a hívő közösséget. Mi a véleménye a jelenségről? Hogy lehet a jövőben megelőzni?
Mindig szomorú dolog, ha egy pap elhagyja a hivatását. Ezzel együtt láthatjuk, hogy a mai világban rendkívül nagy a labilitás. Az emberek könnyen elhagyják tanult foglalkozásukat, házastársukat, élethelyzetüket. Ennek oka pedig nemcsak egy világnézeti opció, hanem sokszor az az ösztönös hozzáállás, hogy azt keresik, amiben a legjobban érzik magukat. Mi azonban azt valljuk, az életünk célja nem az, hogy pillanatnyilag a lehető legjobban érezzük magunkat, hanem hogy azt a tervet, amit Isten rajzolt elénk, teljesítsük, és az embertársaink iránti szeretet és szolgálat révén eljussunk az üdvösséghez. A mai emberek helyzetével foglalkoztunk két, családról és házasságról szóló püspöki szinóduson is, továbbá sokat teszünk a leendő papok felkészítésében, a kezdő papok kísérésében is. Vannak felelőseink az egyházmegyékben, igyekszünk papi közösségeket, találkozókat összehozni, amelyeknek megtartóerejük van. Természetesen a paptestvéreket szeretettel kísérjük akkor is, ha olyan döntést hoznak, ami a papi hivatással ellenkezik, de nem tudjuk üdvözölni az ilyesmit. Mindenkire szükségünk van.

Többen bírálják az egyházi ingatlanok felújítási hullámát, nehezményezve, egy ilyen nehéz időszakban ennyi pénz megy az építkezésekre. Mit felelne nekik?
Büszkeséggel tölt el, hogy keresztény templomokat látok országszerte. Ez a mi örökségünk, feladatunk tehát megőrizni. „Üresen nem marad közterület” – e mondat jut eszembe; kulturális értelemben sem mindegy, hogy milyen épített környezet vesz körül bennünket. Ráadásul nemcsak templomok újultak meg, hanem közösségi házak is. Azokat persze meg kell tölteni tartalommal. A közösségépítés nagyszerű próbája volt a koronavírus-járvány, és a mostani nehéz gazdasági időszakban is szép formáit láthatjuk az elköteleződésnek. Előfordul, hogy a hívők, akik közösségi házainkban gyűlnek össze, külön is hangsúlyozzák, hogy közösen állják a megemelkedett rezsiköltségeket.

Ön a városmisszió kapcsán korábban úgy fogalmazott: „ez a mi igazi stílusunk”. Mennyiben lehet missziós esemény egy pápalátogatás a meglévő hívek megerősítése mellett? Azért is adódik a kérdés, mert Ferenc pápa az az egyházfő, aki különösen jól tud szót érteni az egyházon kívüliekkel, jobban rezonálnak a stílusára.
A kettőt nem igazán lehet megkülönböztetni. Miután itt nagy nyilvános események is lesznek, azok üzenete mindenkihez szól. A pápa programjában többféle találkozó szerepel, felkeresi a társadalom különböző csoportjait, az elesetteket, a fiatalokat, a tudomány képviselőit. Pénteken a Szent István-bazilikában pedig a magyar egyházi vezetőkkel, püspökökkel, papokkal, szerzetesekkel és hitoktatókkal találkozik. Mindannyiunknak nagy szükségünk van erre a bátorításra.

Az egyházfő ellátogat a Pázmány Péter Katolikus Egyetemre is. Milyen jelentőséget tulajdonít ennek?
Ismeretes a szentatya tudomány és kultúra iránti nagyfokú nyitottsága. Magyarországon, ahol a szocializmus évtizedei­ben a tudomány és a hit mereven szét volt választva, ahol a hívő szemléletet nem engedték be sem a felsőoktatásba, sem a tudomány világába, különösen fontos volt harminc évvel ezelőtt a Pázmány Péter Katolikus Egyetem megalapítása, amit a Szentszék kifejezetten bátorított. Az is lényeges, hogy a Pázmányon van természettudományos oktatás is, hiszen a keresztény vallásosság egy világképet feltételez, s ez a világkép nem egy történetileg meghaladott elképzelés. A hit a valóság egy magasabb síkja, de a hívő világnézet a teljes tudományos ismeret­anyaggal is összhangban van. Nem puszta moralizálásból áll a kereszténység, a megalapozott világnézet hozzátartozik egy katolikus egyetem küldetéséhez. Nem véletlen, hogy a találkozóra meghívást kaptak a civil tudományos élet képviselői is.

A Nemzetközi eucharisztikus kongresszus idején a Szépművészeti Múzeumban a különböző felekezetek főpásztorai közös énekléssel köszöntötték a pápát, ami mély nyomot hagyott benne. Mit jelent a pápalátogatás az ökumenikus párbeszéd szempontjából?
Egy ilyen találkozó az érzelmi csúcspontja a körülöttünk lévő valóságnak. A hitelvekről szóló párbeszéd nálunk, katolikusoknál a Szentszék szintjén folyik, nekünk, európai püspököknek sokkal inkább az a feladatunk, hogy szociális és morális kérdésekben keressük az együttműködést a többi keresztény felekezettel. Ez szépen kirajzolódott 2007-ben a nagyszebeni ökumenikus kongresszuson, ahol egy tartalmas közös nyilatkozatot fogadtunk el. Különösen szoros az egyetértés a katolikusok és az ortodoxok között.

Zárjuk a beszélgetést a kereszténység jövőjével kapcsolatos vízióval. Hogy fog kinézni ön szerint húsz-huszonöt év múlva Európa egyháza, azon belül is a magyar egyház?
Nem vagyok próféta, de a folyamatokat elnézve biztos, hogy közösségibb jellegűvé kell válnia az egyháznak. Nagyobb személyes összetartásra van szükség, és a kapcsolatok szorosabb hálózatára. Minél inkább eltér a keresztény világnézet és életforma a környezet stílusától, annál inkább újra etnikumként jelenik majd meg a keresztények közössége, úgy, mint a kezdeti időkben. Nemcsak teológiai valóság, hogy egy nép vagyunk, ez egyre több tekintetben kézzelfoghatóvá válik, ami különös felelősséget jelent. Hogy ez melyik országban milyen ritmusban történik, vagy a társadalomnak mekkora részét öleli fel, az nagyon eltérhet. Remélem, hogy Magyarországon erős közösségeink lesznek. Ám ehhez az kell, hogy meg akarjunk maradni keresztényeknek! Jézus tanítványai állnak példaként előttünk, akik megőrizték mesterük tanítását; nekünk sem kell mást tennünk, mint követni őket.

Nyitókép: Mandiner / Földházi Árpád