Tessék mondani, ez már a világháború?
Joggal teszi fel a címbeli kérdést egyre több újságolvasó.
Hiába élnek jó ezer kilométerre a fronttól, nagyon is érzik a háborút Kárpátalján: a városokban jó, ha néhány órára van áram, a férfiak bujkálnak a sorozás elől, egymást érik a katonatemetések, és folyamatos a médiában a magyarellenes hergelés. Veczán Zoltán írása.
Veczán Zoltán írása a Mandiner hetilapban
„Messze vagyunk a fronttól, elkerültek a rakéták is, mégis Kárpátalján az egyik legrosszabb az áramhelyzet: napi kettő–négy órára van szolgáltatás, az sem mindig nappal” – meséli Dunda György, a Kárpáti Igaz Szó lapigazgatója érdeklődésünkre. Hozzáteszi: a térség városaiban erre rájön még az is, hogy Kijevvel vagy akár a frontvárosokkal ellentétben, ahol ilyenkor is van víz és távfűtés, errefelé már korábban átálltak az egyéni kazános megoldásra, aminek szintén nem működik a szivattyúja áram nélkül; emellett a vízszolgáltatás is akadozik. A helyiek generátorokkal próbálják megoldani az áramellátást,
Becslések szerint már így is félmillió dohog belőlük országszerte, a városok koromsötét esti utcái tőlük hangosak. „Egyesek már a generátorok országának neveznek minket. A kárpátaljai ember híres a leleményességéről, akkumulátorokat szerez be, inverterekkel átalakítja, akinek van rá pénze” – mondja az Ungvárott élő újságíró. A szerkesztőségük is úgy működött az év végén, hogy akinél éppen volt áram, ahhoz felugrottak laptopot tölteni. „Gyötrelmes volt, a karácsonyi lapszámot a konyhaasztalomon tördeltük be” – teszi hozzá. A konzulátuson keresztül aztán egy magyarországi cégtől kaptak generátort. Ha bárki adományozni szeretne, elsősorban ezzel, illetve persze meleg ruhával, élelemmel segíthet a legtöbbet. Élelmiszerhiány nincs, és a tavasszal még égető üzemanyaghiánynak is vége, csak hát az élelem minimum ötven, a benzin meg száz százalékkal drágult.
A mindennapokat emellett meghatározza a városban tapasztalható félspontán lakosságcsere: bár a nagy menekülthullám egy része már a múlté, több százezren még kivárnak. Így
Ezzel párhuzamosan a helyi lakosság jelentős része, főleg a katonakorú férfiak elmenekültek, vagy ha külföldön dolgoztak, inkább ott maradtak. „Tavasszal sokan jelentkeztek a területvédelmi zászlóaljakba, az ígéret szerint maradhattak volna a megyén belül, de végül ők is a fronton találták magukat” – írja le a helyzetet Dunda.
A lelkesedés aztán – főleg a sok temetés után – alábbhagyott, ezért most közúti ellenőrző pontokon, piacokon, egyéb forgalmas helyeken a toborzók rendőri kísérettel állítgatják meg az embereket, és adategyeztetésre behívják őket a toborzóirodába. Ha nem élveznek felmentést a munkakörük, három gyerekük vagy fogyatékkal élő gyerekük okán, besorozhatják és vihetik őket. „Az emberek nemzetiségtől függetlenül kerülik az ilyen pontokat.”
A menekültek nem sietik el a bejelentkezést, bár hét napon belül kötelesek lennének megtenni – ők is félnek. „Nincs olyan nap, hogy ne lenne katonatemetés, sokan meghaltak, a városból eddig tizenkét magyar áldozatról tudunk” – ismerteti a lapigazgató. A magyar külügy ilyenkor gyorssegélyt küld, legutóbb egy 52 éves férfi árva lánya vehette át a konzulátuson.
„Egységes információs tér van, a központi hírekből lehet tájékozódni, amit Kijevből leadnak, igen szigorú a médiaszabályozás. A hírek arról szólnak, hogy Ukrajna győzelemre áll.” Persze egyéb csatornákon is érkeznek hírek, akár a – legfeljebb tíz napra – szabadságolt frontkatona rokonoktól, ismerősöktől, amíg otthon vannak. „Bár nem nagyon beszélnek róla. Mi, akik békében élünk itt, el sem tudjuk képzelni, mi megy a fronton.”
A térséget jellemző toleranciát és jó viszonyt mérgezi az ukrán–magyar államközi kakaskodás és főleg a naponta ismételt csúsztatások Kijev részéről, ami a helyi magyarokkal szembeni bizalmatlanságot, a más anyanyelvű kisebbségekkel szembeni türelmetlenséget szítja. A menekültek többsége mégis hálás a magyarlakta települések vendégszeretetéért. Aki testközelből látja a helyi magyar közösség és a magyar állam segítségnyújtását a befogadás, az élelmezés, a gyógyítás, az adományozás vagy egyéb terén,
utóbb az oroszpártiságról. Vannak persze valós vádak, mint hogy Magyarország nem szállít fegyvert Ukrajnának, itt általában a kontextust hagyják figyelmen kívül. „A hatalmas segítségről viszont, ami a magyaroktól érkezik, a média általában hallgat, mint a sír” – jelenti ki Dunda György.
A menekültek között sok orosz ajkú van, aki „itt szabadabban használhatja a nyelvét, mint más nyugat-ukrajnai városokban. Legalábbis más térségekkel ellentétben itt nem érte őket fizikai atrocitás azok részéről, akik úgy nagy ukrán hazafik, hogy azért a frontot elkerülik” – jegyzi meg keserűen az újságíró.
E téren a magyaroknak jóval nagyobb gondot okoznak a kirekesztő törvények, amelyek közül az oktatási törvény, annak is hírhedt 7. cikkelye ősszel lép majd életbe. Ez fokozatosan kitiltja a középfokú oktatásból a magyar nyelvet, és erőlteti az ukránt a diákokra. A nyelvtörvény már hatályos, és nemrég fogadták el az európai integráció jegyében a kisebbségi törvényt, „ami csak porhintés az EU felé, mert lényegében megerősíti azokat a diszkriminatív jogszabályokat, amelyeket eddig is kifogásolt minden civilizált ember” – fogalmaz Dunda György.
Pedig a kárpátaljaiak – ukránok, ruszinok, magyarok és mindenki – a békés együttélésben érdekeltek. Ahogy az ország s végső soron az egész világ a békében.
Nyitóképen: Kiss Sándor haditengerész, az egyik első magyar katonaáldozat temetése 2022 márciusában Ungváron. Fotó: AFP / Serhii Hudak / NurPhoto