Elegük lett a kínaiaknak – van-e félnivalója Hszi Csin-ping „császárságának”?

Maráczi Tamás írása a Mandiner hetilapban.

A tiltakozások a szigorú járványügyi intézkedések és konkrétan a miattuk bekövetkezett tragikus baleset miatt robbantak ki. November 24-én tűz ütött ki egy toronyházban az ujgurok lakta autonóm régió székhelyén, Ürümcsiben, és tízen haltak meg. A tűzoltók a rosszul parkoló autók és a karanténban lezárt ajtók miatt nem tudtak közel férkőzni a lángokhoz. Az értelmetlen járványügyi korlátozások ellen több városban, majd egyetemeken is tüntetni kezdtek, a demonstrálók kormányellenes jelszavakat kiabáltak, megjelent az egypártrendszer megszüntetésének, illetve Hszi Csin-ping elnöki lemondásának követelése is. A Kínai Kommunista Párt XX. kongresszusa éppen most adott zöld jelzést a politikusnak, hogy megkezdje harmadik ötéves ciklusát, a nem hivatalos vox populit azonban az utóbbi egy hét során ismerhette meg a világ: sok kínai nem akar új császárt, olyan vezetőt, aki élete végéig bebetonozza magát a hatalomba.

A diákok üres A4-es papírt kezdtek használni az állami cenzúra elleni tiltakozás jelképéül, a kiszivárgott videó­felvételeken pedig az hallatszik, hogy a kivezényelt rohamrendőrökkel összecsapó sanghaji tüntetők azt kiabálják: „Szolgáljátok inkább a népet!”, „Szabadságot akarunk!”, a csengtuiak pedig azt, hogy „Nem akarunk új császárokat!”. A következő napokban az erős rendőri jelenlét miatt Sanghajban, Pekingben, Hongkongban és más városokban sem sikerült tömegtüntetéseket szervezni, a kisebb demonstrációkat pedig könnygázzal feloszlatták. Az erőszakszervezetek tehát képesek uralni a spontán tiltakozásokat, a covidpolitikával szembeni társadalmi ellenérzéseket elfojtani azonban nem.

Kína közel másfél milliárdos lakossága három éve korlátozások között él. A járványtól való félelem miatt a központi szabályozás szerint minden koronavírus-fertőzöttet el kell különíteni, ami az utóbbi hónapokban rendszerint azt jelentette, hogy a betegeket kijelölt karanténintézményekbe, táborokba szállították, és napokig, hetekig ott tartották őket, többnyire szörnyű körülmények között. A lakossági tiltakozások, illetve a központi rendelkezéseket betartani egyre képtelenebb helyi egészségügyi bizottságok passzivitása miatt a karanténintézkedések érvényesítése a közelmúltban jelentősen fellazult – egyre több helyen bevett gyakorlat már, hogy a fertőzött otthonában maradhat egyhetes karanténban.

Az ellenállást tapasztalva a pekingi kormányzat új oltási kampányt indított, a nyolcvan éven felüliek átoltatását az év elejéig végre akarja hajtani. A hivatalos megszólalásokban egyre kevesebbet használják a „zéró covid” politika kifejezést, amely az elnöki kormányzati program egyik kőbe vésett projektjének bevett neve. Több helyi tisztségviselő és hivatalos szerv jelezte, hogy enyhítenek a szabályokon; mozik, szórakozóhelyek, éttermek és vállalkozások nyithatnak ki. Ez azt mutatja, hogy a kormányzat felmérte: fenntarthatatlan a három éve folytatott politika, a lezárások, karanténok, korlátozások gyakorlata.

Kínaiak tömegei képtelenek elfogadni, hogy a világ szinte minden szegletében rég feloldották a szigorú járványügyi korlátozásokat, rájuk viszont továbbra is az élet szinte minden területét érintő szabályozások érvényesek: nem utazhatnak szabadon, nem sportolhatnak, nem járhatnak étterembe, s eközben vállalkozások tömege ment tönkre. Az életminőség romlását rosszul tűrik, hiszen a kommunista államban az íratlan-kimondatlan „társadalmi szerződés” arról szól, hogy a lakosok lemondanak a politikai jogok teljességéről, egypártrendszerben, korlátozott szabadságjogok között élnek, viszont cserébe az állam biztonságot, biztos megélhetést, kitörési, vállalkozási, egyéni gazdagodási lehetőséget enged.

A rezsim nagy ellensége a társadalmi elégedetlenség. A földrajzilag, etnikailag, kulturálisan, urbanizáció és élet­vitel tekintetében heterogén országban az állam tekintélye, a kormányozhatóság csak úgy tartható fenn, ha szigorú rend, kontroll van. Ha van egy erős vezető, ha a helyi kormányzatok apparátusai erősek a centralizált állami akarat kivitelezésében, illetve ha a gazdasági növekedés biztosítja a széles társadalmi rétegek egzisztenciális biztonságát, megszokott életszínvonalát, vagyis ha van társadalmi béke.

A járványügyi intézkedések szigorát jól tűrték a kínai közösségek, de az utóbbi időben megrendült a bizalom abban, hogy ezek közegészségügyi szempontból fontosak, sőt látványosan bebizonyosodott, hogy ideológiavezérelt állami intézkedések voltak. S habár az ideológiák sem idegenek a kínai néplélektől, életminőségük romlását nem szívesen áldozzák már fel az utóbbi évtizedekben jobb élethez szokott, gyakorlatias emberek.

Az ürespapír-forradalom kifejezés a jelen eseményeinek ismeretében eltúlzottnak tűnhet, de – ahogy a Foreign Policy szaklap kínai elemzője írja – a mozgalom üzenete történelmi kontextusban a kínai emberek számára pontosan érthető. Nemcsak az állami cenzúrára utal az üres A4-es lapok felmutatása, de a kommunista államot megalapító Mao Ce-tung szavaira is. A vezér azt írta anno: „Egy üres, tiszta, ceruzanyomok nélküli papírra a legfrissebb, a legszebb betűket lehet felvésni” – ergo Kínában 2022-ben új alapokat lehet lerakni, tabula rasára, új kezdetre van szükség. Ez éppen az a gondolat, amit Peking urai még véletlenül sem szeretnének hallani. Pedig már az utcákon kiabálják.

Nyitóképen: Üres fehér papírt mutatnak fel tiltakozásképpen a tüntetők Pekingben november 27-én. Fotó: AFP / Stringer / Anadolu Agency