A jóemberkedés ellen

Paul Bloom ateista gondolkodó, az amerikai Yale Egyetem pszichológia- és kognitívtudományok-professzora. Szakterülete annak kutatása, hogyan érzékelik a gyermekek és a felnőttek a körülöttük lévő világ jelenségeit, különös tekintettel a nyelvre, a morálra, a vallásra és a művészetekre. Istentagadó szerző művéről e hasábokon – világnézeti okból – tudatosan a legritkább esetben közlök recenziót. Amikor mégis, annak nyomós oka van. Ezúttal az, hogy tisztelem Bloom bátorságát, amiért a „jóemberkedés” korában vállalta, hogy könyvet ír a felületes együttérzés kultúrája ellen. „Amikor megkérdezték, miről írok éppen, azt válaszoltam, hogy az empátiáról. Arról, hogy rossz. Úgy néztek rám, mintha a kiscicák ellen írnék könyvet.”

A szerző szerint a posztmodern társadalom az empátia megszállottja, pedig az érzelemvezérelt azonosulás egyéni és politikai szinten is rendkívüli kockázatokat rejt. Kiinduló állítása, hogy más fájdalmának átélése – a közvélekedéssel szemben – nem feltétlenül képez alapot a jó ítélőképességhez, s pláne nem eredményez automatikusan helyes erkölcsi választ. Szerzőnk ezt a pszichopaták példájával illusztrálja, akik sokszor kiválóan képesek átélni mások érzéseit – pontosan ettől válnak kivételesen kegyetlen kínzóvá. Ám Bloom szerint az empátia akkor sem célravezető, ha valaki éppenséggel nem pszichopata. Ha például egy fuldokló gyermeket látunk a vízben, az érzelemalapú reakció kifejezetten bénítólag hathat, és megakadályozhat bennünket a hatékony cselekvésben. Egy olyan orvos, aki túlzottan átérzi a betege fájdalmát, egyszerűen nem lenne képes őt meggyógyítani – ahogyan egy szülő, aki az észszerűnél jobban azonosul érzelmileg a gyermekével, képtelen ellátni a neveléssel járó feladatokat.

Bloom jelentős hangsúlyt szentel az empátia problémájának a politika világában. A mai médiatérben rendkívül könnyű empátiát kiváltani a tömegekből egy-egy hatásos fotóval, amivel nyomás kerül a politikusokra, holott lehet, hogy jóval közelebb sokkal több olyan ember él, akiknek a helyzete döntést és cselekvést igényel. Az idegtudomány számára például közhely az úgynevezett azonosíthatóáldozat-effektus, amely arra készteti az adományozókat, hogy többet adakozzanak, ha a kedvezményezett egy jól megjelenített, konkrét személy, nem pedig egy közösség. Egyes nemzetközi segélyszervezetek odáig mennek, hogy vr-szemüveget adnak a járókelőkre, amely egy libanoni menekülttábor egyik sátrába repíti őket. Az adatok szerint ezután sokkal hatékonyabban gyűjtenek pénzt az akcióikhoz. Paul Bloom ezeket a gyakorlatokat csak empátiagépnek nevezi. Pedig az azonosulásnál ugyanúgy érdemes figyelembe venni a rendelkezésre álló erőforrásainkat, mint egy, a maga természetéből adódóan racionális befektetési döntésnél – ez az a megközelítés, amit szerzőnk észszerű együttérzésnek nevez.

Fontos, hogy Bloom nem a másokkal való azonosulás felszámolása mellett érvel, csupán jelzi, hogy