Visszavonul a svájci klasszis

Balázs Boldizsár írása a Mandiner hetilapban.

A világ valaha legszélesebb körben kedvelt sportolójáról cikkek tízezrei jelentek meg az elképzelhető összes nyelven Federer a maestro; a tenisz Mozartja; Rubense; Michelangelója; egy művész; a mozgás költője; a sport balett-táncosa címekkel. Aki látott már felvételt, amelyen Roger Federer teniszlabdát üt, talán egyik állítást sem tartja túlzónak – mindent egybevéve sem. Ha csak az írások hangvételére szorítkozunk is, bizonyítva látjuk: minden igaz, amit mondanak róla. A cikkek ugyanis tulajdonképpen nekrológok, noha Federer búcsúlevelében ezzel köszön el: „Finally, to the game of tennis: I love you and will never leave you.” 
A mondatot nem igazán szerencsés lefordítani, mivel egy sportoló ilyesmivel könnyen kinevettetheti magát, és magyarul sokkal nehezebb mögé képzelni a kis túlzással minden más nyelven beszélő Federert. Mindenesetre nagyjából annyit tesz: „Drága Tenisz! Szeretlek, és sohasem hagylak el.” Hogy ez pontosan mit is jelent, azt még maga sem tudja. A búcsútornáján annyit mondott, csak az biztos, hogy „nem szeretne köddé válni” – szemben a korábbi legnagyobbak többségével. Björn Borg, akinek a rekordját, a zsinórban megnyert öt wimbledoni címet Federer is beállította, huszonöt évig nem tért vissza a tenisz legfontosabb szentélyébe. Pete Samprast csak akkor lehetett újra odaédesgetni, amikor a svájci játékos tizenötödik Grand Slam-címét jelentő győzelmével átvette tőle a tenisz legfontosabb rekordját. Ők belefásultak a nyomásba; a vetélytársakba, akik lesik a legkisebb esélyt, hogy elkapják őket; az utazásba; a sajtószereplésekbe. Federer ezt kezdetben el tudta fogadni, mert jobban szerette a teniszt, mint bárki. Később még képes is lett kialakítani egy életrendet, amelyben mindez – és minden – örömöt szerez neki.

Miért keresi tehát a (vígan) élőt a holtak között az utóbbi hetek Federer­-világirodalma? Természetes, hogy némi nekrológmellékhangja van annak, amikor egy sportoló befejezi a versenyzést. Akkor is, ha figyelembe vesszük, hogy Zinédine Zidane például két és fél év edzősködéssel elérhetetlenebb csúcsokra jutott, mint játékosként – pedig játékosként ő állt a legközelebb ahhoz, hogy a foci Federerje legyen. De a Federer-búcsúknál a nekrológ nem mellékhang, hanem maga a fő melódia. Számomra egyetlen magyarázat van erre. Roger Federer valóban művész volt; olyasvalamit akart kifejezni, amiről úgy érezte, hiányzik az emberi tudatból, noha megvan a világban. Mivel tehetséges volt, sikerrel is járt. Huszonöt év és több mint ezerötszáz meccs alatt (soha senki nem játszott ennyit) százmilliók fejében megteremtette a tenisz eszményképét.