Én szeretem a kutyákat
Arcsi, a weimari vizslánk a puszta létezésével bizonyítja és igazolja a rasszizmusunkat.
Évente kétezer, kétezer-ötszáz állat kerül be a hírhedt gyepmesteri telepre, egy időben száznál is több állat várja itt a boldogabb jövőt. A dolgozók állhatatos munkájának és a korábbi fővárosi vezetésnek köszönhetően sok változás történt, de még mindig van hová fejlődni.
Hosszú, szűk, itt-ott vizeletpocsolyákkal tarkított betonfolyosón haladunk az Illatos úti telepre megérkezve, egy lelkes dolgozó vezet minket az állatokhoz. Vigyázni kell, hogy az ember pontosan középen menjen, mert ha egy picit is kilép a képzeletbeli középvonalról, félő, hogy valamelyik félelmében acsarkodó kutya odakap. Bal és jobb kéz felől sűrűn rakott, siralmasan kicsi – nem egész két négyzetméteres – kennelek sora, mindegyikben egy halálra rémült kutya. Vérmérséklettől függ, hogy a fogait kimutatva acsarkodik, vagy egy métert meghaladó magasságba ugorva adja ki a fülsiketítő hangot, esetleg apró börtöne legtávolabbi sarkában húzza meg magát, szigorúan háttal az eseményeknek.
Az állatok szemében egyszerre ott az elhagyottságérzés, a félelem és az elszántság az önvédelemre. Az egyik kis kutya mancsát felénk nyújtogatva várja a simogatást, vakkant kettőt, mintha azt kérné, „vigyél haza, hű társad leszek, ígérem”. Nem csak az orrfacsaró bűztől lesz nedves a szem. Egy kicsit odébb egy dús bundájú huskykeverék villantja ránk világító kék szemeit, talán ő az egyetlen, aki nyugodtan fekszik. A gondozó szájáról olvassuk le – nemhogy egymás hangját, de a saját gondolatainkat sem halljuk a hangzavarban –, hogy ő már gazdára talált, a napokban jönnek érte. Érzi is az állat, fejét méltóságteljesen megemeli, csak hogy nyugtázza, ott vagyunk, majd unottan visszateszi a mancsára.