Egy klub és a szabályai

Gyakran halljuk a balliberális megmondóemberektől a fából vaskarika jogállamisági mechanizmus kapcsán, hogy amikor Magyarország belépett az Európai Unióba, akkor elfogadta a szabályait. Ez egy klub, és a klub szabályait mindenkinek be kell tartania, aki tag akar maradni. Csakhogy az Európai Unió egyik legfontosabb szabálya éppen az egyhangúság követelménye olyan kérdésekben, amelyek alapjaiban érintik a közösség jövőjét, különösen a külpolitikai témákban. Az egyhangúság, vagy ahogyan negatív megközelítésből szokták nevezni, a vétójog azt garantálja, hogy minden tagállam érdeke – lélekszámától, területétől, GDP-jétől, kormányának politikai színezetétől függetlenül – megjelenik a döntésekben.

Ha valamelyik tagállam vétójoga zárójelbe kerülne, és be lehetne vezetni egy jogi értelemben is több­sebességes uniót, azzal végső soron az EU politikai közösségként önmagát oszlatná fel. Manfred Weber, akit a minap választottak meg az Európai Néppárt elnökévé, már a rotterdami kongresszus előtt beszélt a bajor közszolgálati BR24 rádióban a tagállamok vétójogának megszüntetéséről.

Weber, az Európai Néppárt korábbi frakcióvezetője egyetlen jelölt volt az elnöki pozícióra, a kongresszus 502 küldöttjének 89 százaléka szavazott mellette. Önmagában ez még nem lenne túl érdekes hír nekünk, magyaroknak, főleg azóta, hogy a Fidesz már nem tagja a legnépesebb EP-frakciónak, a szavazás során csendes kisebbségként meghúzódó 11 százalék Manfred Weberről alkotott véleményét is legfeljebb csak találgathatjuk. Az azonban már nekünk is húsba vágó, hogy a Twitter-profilja alapján magát elsősorban bajornak, másodsorban európainak valló politikus szerint az EU tagországainak a közösségi szint helyett kormányközi együttműködés keretében kell bevezetniük az embargót az orosz kőolajra, ha Magyarország nem hajlandó csatlakozni. Remek ütemérzékről téve tanúságot, Weber kevesebb mint huszonnégy órával azelőtt, hogy a tagállamok vezetői egy hónapos egyezkedés után a magyar álláspontot figyelembe véve megegyeztek, azt mondta: az EU-nak hátra kellene hagynia a „leglassabbakat”, hogy haladhasson előre a szankciós folyamat. „Őszintén szólva elegem van abból, hogy Orbán Viktor diktálja az ütemet” – tette hozzá keserűen. De vajon lehet-e hallgatni egy olyan vezetőre, akit személyes indulatok vezérelnek, nem pedig a politikai realitás?