Bár sokan csalódtak, hogy nem a biológus és csapata kapta a Nobel-díjat, a körülményeket közelebbről megvizsgálva nem meglepő, hogy felfedezésük díjazása még várat magára.
Gózon Ákos írása a Mandiner hetilapban
Nem Karikó Katalin kapta az idei Nobel-díjat – ezt az újságírás klasszikus szabályainak gyökeresen ellentmondó címet tucatszámra olvashattuk október 4-én az orvostudományi-élettani kategória díjazottjainak kihirdetésekor. Majd megismétlődött két napra rá a kémiai elismerések kapcsán. Pedig a hír a műfaj hagyományos meghatározása szerint az, ami megtörtént, nem pedig az, ami elmaradt.
Mindenesetre nemcsak a magyar sajtó, hanem világszerte megannyi közéleti és tudományos szakmai portál nem titkolt csalódottsággal vette tudomásul, hogy nem a globális koronavírus-járvány megfékezésében az egyik döntő szerepet betöltő mRNS-alapú oltóanyag elméleti megalapozásáért járt 2021-ben a legrangosabbnak tartott nemzetközi kutatói elismerés. Az általában higgadt hangvételű Nature tudományos szakfolyóirat szerkesztősége sem rejtette véka alá csodálkozását, „az égbe szökő remények” elillanása kapcsán úgy fogalmazott: Karikó Katalinék helyett nyerte el az orvosi-élettani Nobel-díjat David Julius és Ardem Patapoutian a hőmérséklet és az érintés érzékeléséért felelős receptorok felfedezéséért, az e téren végzett molekuláris kutatásokért. Igaz, maga a kommentár is elismeri: az amerikai és a libanoni–örmény kutató számtalan gyógyszerfejlesztési és technológiai alkalmazást lehetővé tevő eredménye már régóta az esélyesek között szerepelt, az egyebek mellett a fájdalomérzékelésről alkotott ismereteinket döntően befolyásoló vizsgálataik tehát egyáltalán nem érdemtelenül kapták meg a kitüntető elismerést. Ám a Nobel-díjat odaítélő testület, a svéd Királyi Tudományos Akadémia főtitkára, Göran Hansson így is szokatlan magyarázkodásra kényszerült, s kifejtette: „Az mRNS-vakcina kifejlesztése csodálatos sikertörténet, amelynek már eddig is hatalmas pozitív hozadéka volt az emberiség számára. Ez az a fajta felfedezés, amely meg fogja kapni a jelöléseket, csak még időre van szükségünk.”
Az időt kérő nyilatkozat két okra vezethető vissza. Az egyik, hogy a jelölési határidő a Nobel-díjakra hagyományosan február eleje. Márpedig az mRNS-alapú vakcinák, köztük elsősorban a covid elleni oltóanyag széles körű nemzetközi elfogadtatása és alkalmazása terén azóta is rengeteg fontos és előremutató esemény történt, amely majd valamelyik következő évi felterjesztéshez szolgáltathat érveket. Az időtényező fontos olyan szempontból is, hogy az utóbbi évtizedekben egyre csak nőtt a tudományos felfedezések publikálása és Nobel-díjjal való elismerése közti távolság, mára átlagosan harminc év fölé emelkedett. S bár az mRNS-alapú oltások első tudományos tesztelései az 1990-es évekre vezethetők vissza, hatékonyságuk széles körű klinikai bizonyítása a 2000-es évekre tehető, tehát az utóbbi időben – egyfajta ki nem mondott – szokássá vált időintervallumnak még közel sincs vége.
Igaz, e megfontolt döntéshozatallal szemben ellenpélda is hozható, ilyen a gravitációs hullámok felfedezésének hihetetlenül gyors elismerése: a 2016 elején közzétett publikáció már a következő évben, 2017-ben fizikai Nobel-díjat ért. De ez a rapid döntés is inkább erősíti a kialakulni látszó szabályt – emlékeztet a Nature –, ugyanis a jelenséget Albert Einstein már több mint egy évszázaddal korábban megjósolta, így tulajdonképpen 1915 óta tudni lehetett, hogy aki e bonyolult jelenséget bizonyítja, az azonnal kiérdemli a maga tudományterületén a legmagasabb kutatói elismerést.
Annak az össztársadalmi vitának, amely a koronavírus ellen védelmet nyújtó oltástípus Nobel-díjázásának elmaradását – vagy ahogy a svéd akadémiai főtitkár szavaiból kiolvasható: Karikó Katalin és munkatársai elismerésének elnapolását – övezi, összességében pozitív hatása lehet közép- és hosszú távon a díjra nézve, hiába szült számtalan kritikát a bírálóbizottság idei munkájával kapcsolatban. Az utóbbi egy-két évtizedben ugyanis úgy látszik, mintha a Nobel-díj egyre inkább kikerülne a nemzetközi társadalmi érdeklődés középpontjából. Az 1990-es években nemcsak a tudományos sajtótermékek élére, hanem a napilapok címlapjára, a televízió-híradók és a rádiós krónikák fő hírei közé is bekerültek a Nobel-díjak és részletes magyarázataik, az utóbbi időben azonban kissé megkopott a kíváncsiság: a puszta eredményközlést már sokkal kevésbé kísérik részletező kutatásismertetések. Természetesen megjelennek az ismeretterjesztő rovatokban, tudományos portálokon a szakszerű, alapos beszámolók, de igazi beszéd- és vitatémává hosszú idő után most válik ismét a Nobel-díj ügye – nemcsak itthon, egy magyar kutató érintettsége kapcsán, hanem igazolhatóan világszerte.
De miért halványodott kissé az érdeklődés a Nobel-díjak iránt? A jelenségben nyilván szerepet játszik az időfaktor. A tudomány iránt érdeklődő nagyközönség ugyanis az izgalmas jelenségekre minél előbb szeretne választ kapni, s e türelmetlensége kielégítéséhez a bírálóbizottság több évtizedes átfutási ideje kevés kapaszkodót kínál. Vajon jogos ez a sürgető elvárás? A közvélemény méltán tekint a Nobel-díjra úgy, mint a tudomány legmagasabb szintű minőségbiztosítására. Márpedig éppen e megbízható döntéshez szükséges az idő. A tudományos gondolkodás egyik alapvető jellegzetessége ugyanis a megismételhetőség és a megcáfolhatóság. Vagyis olyan alapossággal kell egy tudományos kutatás valamennyi körülményét – a vizsgálati adatok vagy források pontos bemutatásától a hipotézis felvázolásán és a kutatás menetének ismertetésén át a következtetések szabatos megfogalmazásáig – leírni, hogy azt elvileg bármikor meg lehessen ismételni, ilyen módon ellenőrizni vagy akár cáfolni. S ez bizony nem megy egyik évről a másikra.
Az akár indokoltnak is tekinthető késleltetéssel van még egy probléma: szűkül a díjazhatók köre is, ugyanis a Nobel-díjat nem lehet posztumusz odaítélni, csak élő kutatók kaphatják meg.
A Nobel-díjak és a közérdeklődés bizonyos fokú távolodásának másik oka lehet az, hogy a tudomány egyre inkább specializálódik. Az alapvető felfedezések már jó ideje nem a középiskolában vagy akár az egyetemi alapképzésben megismert tudományos kérdéskörökben, hanem a résztudományterületeken születnek. S ezeket elmagyarázni a laikusoknak legtöbbször bizony nem könnyű feladat. Igaz, a Nobel-díj korábban sem igazán kedvezett a több témában alkotó, nem pusztán részterületi kutatásokat folytató, így talán könnyebben szerethetővé és elfogadhatóvá váló tudósoknak. Az anatómus és neurobiológus Szentágothai Jánosról például az egyik tanítványa, Hámori József mesélte azt, hogy bár többször esélyes volt rá, azért nem kapta meg a díjat, mert „túl sok mindennel foglalkozott”. S igaz, ami igaz: az alapító és névadó Alfred Nobel valóban nem egy teljes életpálya vagy életmű, hanem meghatározott eredmények elismerésére hozta létre a díját.
A díj iránti érdeklődés ellen dolgozhat az is, hogy amikor 1895-ben Alfred Nobel megfogalmazta a végrendeletét vagyona kamatainak felhasználásáról, akkor még joggal gondolhatta azt, hogy a fizikai, a kémiai, az orvosi (pontosabban: fiziológiai orvostudományi), a béke- és az irodalmi díj jelentős részben lefedi az elméleti műveltség legfontosabb területeit. Amikor 1968-ban, fennállása 300. évfordulója alkalmából a svéd nemzeti bank kiegészítette az elismerések körét a közgazdasági Nobel-emlékdíjjal, nyilván az a cél is vezérelte, hogy egy újabb fontos tudományággal növelje a kitüntetéssel lefedhető tudományterületek nagyságát.
Ám a nemzetközi tudomány dinamikája szinte kikényszerített újabb, a kategóriákon kívüli kutatási területeken odaítélendő, a Nobel-díjéval egyenértékű szellemi és anyagi értékű elismeréseket. Így születtek meg az „olyan, mint a Nobel-díj” jellegű, hasonló presztízsű elismerések. Ezek közül kiemelkedő magyar vonatkozással bír a tíz évvel ezelőtt alapított, s első ízben három magyar kutatónak: Freund Tamásnak, a Magyar Tudományos Akadémia jelenlegi elnökének, Buzsáki Györgynek és Somogyi Péternek megosztva odaítélt Agy-díj, amelyet a dániai Lundbeck Alapítvány oszt ki. Ebbe a sorba illeszthető a matematikai Abel-díj, amelyet már három magyar matematikusnak is odaítéltek: Lax Péternek, Szemerédi Endrének és Lovász Lászlónak. A matematikusok még a Fields-éremre is úgy tekintenek, mint a Nobel-díj ikertestvérére. A több tudományterületet lefedő nemzetközi elismerések közé sorolható az izraeli illetőségű Wolf-díj. A hasonló volumenű nemzetközi elismerések által addig kissé elhanyagolt innovációk elismerésére ugyancsak a Nobel-díjéval egyenértékű anyagi juttatással hozták létre 2004-ben a finn alapítású Millenniumi Technológiai Díjat, amelyet azóta évente adnak át Helsinkiben. A sort még lehetne folytatni. A Nobel-díj egyfajta kiegészítőiként létrehozott kitüntetések bizottságai természetesen mind tiszteletben tartják a svéd akadémia díjának jelentőségét, s ezért ahhoz mérve határozzák meg sajátjukat, mégis akaratlanul megosztják a tudományos elismerések iránti nemzetközi figyelmet.
Nyilván nem tesz jót a Nobel-díj közmegítélésének az sem, hogy a köznyelvben elkezdett devalválódni. „Konyhai trükkök, melyek Nobel-díjat érdemelnének”, „otthoni Nobel-díjas praktikák” – ilyen hasonlatok rángatják le a hétköznapokba, elsősorban a blogtérben, a nemes tudományos elismerést.
Most azonban a Karikó Katalin és munkatársai díja körüli polémia vélhetően jó irányban mozdítja majd el a Nobel-közvélekedést, amelynek megvannak a hagyományai a magyar közgondolkodásban. Nemcsak azért, mert a tudománytörténetben és az iskolai oktatásban nagy gonddal és nem kis büszkeséggel tartjuk számon magyar vagy magyar felmenőkkel rendelkező Nobel-díjas kutatóinkat és íróinkat, hanem mert a munkásságuk időről időre utat talál a legszélesebb nyilvánossághoz is. Jó példa erre Szent Györgyi Albert anekdotája, amely szerint az akkor már Nobel-díjas kutató egy ízben keresztülautózott – a történet más változata szerint az általa nagy becsben tartott túra-motorkerékpárján utazott – Szegeden. Az egyik kereszteződésben posztoló rendőr sípolt neki, és leintette. A biokémikus-professzor azt hitte, talán figyelmen kívül hagyott egy táblát, s jön majd a büntetés, de legnagyobb csodálkozására nem ez történt, hanem a rendőr vigyázzba vágta magát előtte, szalutált, és azt mondta: „Gratulálok, professzor úr!” A másik ilyen esetnek egy hazai labdarúgó-mérkőzés közvetítése alatt magam voltam fültanúja a kilencvenes évek közepén. A csapnivaló színvonalú NB I.-es meccs csendes unalmát egy borízű hang szakította félbe: „Úgy játszol, mint Harsányi – utalt az elégedetlen szurkoló a friss közgazdasági Nobel-díjasra –, senkivel nem kooperálsz!” S a felcsattanó hahota jelezte: többen is megértették a tréfa tudományos alapját...
***
„Sokkal nagyobb lesz az esélye egy-két év múlva”
Freund Tamás neurobiológus, az MTA elnöke a Mandinernek
Magyar kutatónő még nem került olyan közel a Nobel-díjhoz, mint Karikó Katalin. Nagy esélyesnek tartották, az öröm azonban elmaradt.
Már az is óriási öröm és büszkeség minden magyarnak, hogy Karikó Katalin neve esélyesként merült fel. Igazán szívet melengető érzés, amikor például a The Washington Post azt írja, hogy az emberiség megmentőjeként kell tekintenünk rá. Ő lehetne az első Nobel-díjas magyar kutatónő.
Karikó a világ legaktuálisabb és egyik legnagyobb problémájára adott választ felfedezésével. Mit gondol, miért nem ő kapta az elismerést?
Ismerve a Nobel-díj-bizottság működését, hagyományait, inkább az lett volna meglepetés – nagyon kellemes meglepetés –, ha már idén megkapja. Az alapkutatás területén elért felfedezések vagy azok hasznosulása után általában több év, akár évtized is eltelik, mire a testület úgy érzi, kellőképpen meggyőződött a felfedezés valós értékeiről, időtállóságáról. Időközben sok minden kiderülhet, például hogy kik tettek még alapvető jelentőségű felfedezéseket ugyanabban a témában. Ilyenkor megosztott díjat adnak ki, akár három díjazottnak. Az is megeshet, hogy csak néhány év után derül ki egy-egy felfedezésről, hogy nem egészen úgy igaz a dolog, vagy újabb felfedezések hamar meghaladják. Az orvostudományok területén új gyógymódok, gyógyszerek felfedezésekor különösen fontos hosszú távon meggyőződni a gyakorlati alkalmazás sikeréről, a lehetséges mellékhatások spektrumáról. Karikó Katalin esetében abban reménykedtünk, hogy a Nobel-bizottság esetleg kivételt tesz a pandémia súlyosságára való tekintettel és a díjnak az oltási hajlandóságot növelő hatása miatt. Arról nem is beszélve, hogy Karikó Katalin több évtizede dolgozik az mRNS emlősszövetekbe juttatásán, így már a hosszabb távú mellékhatások is kiderültek volna.
Nem lehet összehasonlítani a kutatások fontosságát, de az mRNS-technológia felfedezése nemcsak a covidra, hanem egy sor más civilizációs betegségre – akár a daganatos megbetegedésekre – is gyógyír lehet. Nem fontosabb ez, mint a hőmérséklet és az érintés érzékeléséért felelős receptorok?
Valóban, Karikó Katalin felfedezése a rák immunterápiájában is áttörést hozhat. Azonban erre még várni kell, úgyhogy a Nobel-díjat én inkább a covid – és bármi más jövőbeli járvány – elleni küzdelemhez való meghatározó hozzájárulásáért várom. A felfedezések jelentőségét nem lehet összehasonlítani. David Julius és Ardem Patapoutian a fájdalomérzékelésben is szerepet játszó érzékelőfehérjéket fedezett fel, aminek szintén óriási jelentősége van. Még hosszú az út, de az akár a krónikus fájdalom terápiájáig is elvezethet, ami szintén sok millió ember szenvedését enyhítené.
Beszéltek azóta Karikó Katalinnal?
Nem, de ismerve őt, azt mondhatom: biztosan nem szomorította el a döntés. Szerintem ő is tudja, hogy sokkal nagyobb lesz az esélye egy-két év múlva. Karikó Katalint egyébként is a felfedezés öröme hajtja, nem a díjak.
A Nobel-díj jelentette oltásösztönzés sajnos most elmaradt. Hogy látja, mivel lehetne még meggyőzni az oltatlanokat?
Akik hisznek a tudományban, a kutatói közösség véleményének hitelességében, azok már beoltatták magukat. Az oltási hajlandóság elakadásának legfőbb oka a tudatlanság, ezért most át kell törni a rosszul informáltság, a tájékozatlanság és a közöny falát. Erre nincs jobb mód, mint az ismeretterjesztés. A társadalom minden rétegéhez meg kell találni a megfelelő kommunikációs csatornát, érvrendszert, ami nehéz feladat. Ezért a Magyar Tudományos Akadémia is megtesz mindent, mert amíg nem tudjuk a társadalom minden rétegéhez közérthető formában eljuttatni az oltással kapcsolatos tudományos tényeket, addig tovább terjednek a rémhírek, az áltudományos elméletek. Az Akadémia ma is a társadalom által leghitelesebbnek tartott intézmény, és ez a vakcina népszerűsítése esetében is kötelez. Azoknál, akiknél az említett ösztönzők sem működnek, megfontolnám direkt motivációs eszközök, kedvezmények bevetését is.
Javasolta korábban az oltási regisztráció eltörlését – mit gondol, mennyivel többen kérnék a vakcinát, ha nem kellene regisztrálni?
Továbbra is úgy gondolom, sokan vannak, akiknek a regisztráció adminisztratív vagy egyéb akadályt jelent. Kistelepüléseken pedig az oltási helyre való eljutás is probléma lehet. Én legalább 10-20 százalékos javulást jósolnék az átoltottsági rátában, ha eltörölnék a regisztrációt, és még több oltásra felszerelt busszal, helyi civil szervezetekkel együttműködve járnák körbe a kistelepüléseket.
A kormány szeptember közepével tette kötelezővé az egészségügyben a koronavírus elleni védőoltást. A rendelet szerint a vakcinát megtagadókat azonnal, felmondási idő és végkielégítés nélkül kell elbocsátani. Egyetért ezzel?
Az egészségügyi dolgozók nagyobb százalékának kiesése a fertőzés miatt felboríthatja az egész ellátórendszert, ráadásul éppen a következő hullám csúcsán, amikor a legrosszabb esetben akár meg is telhetnek a kórházak. Ennek megakadályozása a kormányzat felelőssége, a döntés teljes mértékben érthető.
Mely munkakörökben lenne célravezető bevezetni a kötelező oltást ahhoz, hogy minél kisebb veszteségekkel ússzuk meg a negyedik hullámot?
A pedagógusok esetében mindenképpen. Ők könnyen megfertőződhetnek, mert a gyerekek gyakran tünetmentes hordozók. Ráadásul a pedagógusok kiesésének gazdasági következményei is súlyosak, hiszen az otthon maradó gyerekek egy szülőt is kivonnak a munkavégzésből. Meggondolandó még a tömegközlekedésben dolgozók kötelező oltása is. A nyilvános szórakozóhelyek, éttermek alkalmazottai szintén szóba jöhetnek, de ott az orr-száj maszk viselése talán még fontosabb.
Hogyan értékeli a járványkezelést?
Biológusként, a Magyar Tudományos Akadémia elnökeként az élettudományok szemszögéből van rálátásom a járványkezelésre. A kormánynak viszont számos egyéb nézőpontot figyelembe véve kell felmérnie a helyzetet, szintetizálnia a különböző forrásokból érkező előrejelzéseket. Ennek előrebocsátásával úgy gondolom, eddig súlyos hibát nem követett el a kabinet. A negyedik hullám azonban újabb kihívást jelent, és amint arra a napokban megjelenő akadémiai nyilatkozatban is felhívjuk a figyelmet, megint itt az idő az orr-száj maszk kötelezővé tételére a zárt térben zajló rendezvényeken. Az éttermek, nyilvános szórakozóhelyek látogatásához pedig újra elő kellene írni az oltási igazolvány felmutatását. Ez része lehetne az oltás melletti kampánynak, nyomásgyakorlásnak is. Amíg nem lesz nagyobb az átoltottság, látványos javulás hosszú távon nem várható.
Nyitókép: MTI / Cseke Csilla
Freund Tamás elhatárolódott minden olyan kijelentéstől, amely arra utalt, hogy az egyetem polgárainak szakmai munkáját azok politikai nézetei és közéleti szerepvállalása alapján minősíti.
A biokémikus problémának látja, hogy amíg korábban a természet megértése volt a kutatás célja, ma már publikáció vált a legfontosabbá.
A zsugorodó, örökös kompromisszumoktól is felőrölt, de azért még élő erdélyi magyarság sorsa csak minket, magyarokat érdekel. Senki mást.
Munkássága pontosan szemben áll azzal a hatalomgyakorlással, ami az elmúlt csaknem másfél évtizedben zajlik Magyarországon.”
A díj kapcsán általában felmerül Krasznahorkai László és Nádas Péter neve is, akik hosszú ideje a magyar irodalom nemzetközi szinten is elismert alakjai.
Hiába, Jakab Péter nem tanult elődje hibájából: Vona Gábor „elvette”, ő eladta a párt lelkét. Knopf Alexandra írása.
Schiffer szerint egy „Mad Max”, ami az elmúlt három és fél évben zajlik Európában.
Korábban két legendás összecsapása már volt az ökölvívóknak.
