Szerelem

Nehezen találok szavakat a síkságra. Életem nagy részét hegyek között töltöttem, hegyek és folyók közelében, így hát a nyelv is, amelyet használok, inkább hegyi vagy vízi nyelv. A síkvidéken jobbára elhallgatok. Volt néhány év, amikor gyakran jártam az Alföldre, egy kisvárosba. Egy lány miatt persze. Először önként és jókedvvel, később már, mondjuk így, kényszerűségből. Vagy inkább a gyengeségem miatt. Mert sokáig nem voltam képes a szemébe nézni, és elmondani néhány rövid, világos mondatot. Évekig nem voltam képes erre. Ha ott voltam, rendszeresen kijártam a Tisza holtágához vagy a város határán túl kezdődő tanya­világba. Kitoltam a legalább harmincéves női biciklit a kamrából, és nekivágtam a nyílegyenes utaknak. Elemi élvezetet nyújtott az emelkedők hiánya. Hogy szinte tekernem sem kell, és mintha magától menne az orosz csotrogány. Búzamezőkön kerekeztem át, néztem a távoli Mátra halványkék vonulatait, vagy elkötöttem egy ladikot, és beeveztem a holtág keskeny csatornáiba, egészen az élő Tiszáig. Figyeltem, és kerestem a szavakat, amelyek közelebb vihetnek a síkvidék szívéhez. A síkvidék nyelvét kutattam a zsombékos árterekben, az elhagyott tanyákon, a magányos akácok alatt.

A síksági emberhez is nehezen találtam az utat. Bajuszos, konok tekintetű férfiak pálinkáspohárral a kezükben. Kérdezték, honnan jöttem. Mondtam, északról, a hegyek közül. Kicsit legendásan hangzik ez, de olykor megengedtem magamnak ennyi rejtélyeskedést. Amint kimondtam, éreztem, valami megváltozik. Ha a sík­vidéki ember meghallja azt, hogy hegy, azonnal bizalmatlanná vagy gunyorossá változik. Cseppet sem leplezett cinizmussal palástolja komplexusait. Aki hegyvidékről érkezik, biztosan lenézi őt. Ő csak egy alföldi, senkiházi paraszt, aki beledöglik a munkába, és amikor beledöglik, talán majd valaki elkaparja. Az urak hegyek között élnek, és nem veszik emberszámba a magafajtát, talán még ki is köpnek, ha a síkságra gondolnak. Sokszor tapasztaltam beszélgetések közben ezt a döccenést, ezt a hirtelen beálló csendet, a tekintetek befelhősödését, amikor szóba kerültek a hegyek. Megrémített ennek a viselkedésnek az archaikus ösztönössége, nem tudtam mit kezdeni vele. Vannak a hegyek és van a síkság, van ez a két világ, és ez a két világ nem közösködik. A kártyák le vannak osztva régtől fogva, mondták ezek a tekintetek, és ebben a leosztásban nekünk nem lehet jó a lapjárásunk. Így volt ez mindig, és most már így is marad. Rotyogott a lebbencs a bográcsban, ittuk az eperpálinkát, és a vége mindig sírás lett vagy üvöltözés, vagy egyszerre mindkettő. Hogy az úristen átkozná el ezt a rohadt életet. Az én jó anyámnál nincs jobb a világon. Aztán alvás az asztalra borulva, a lebbencs dermedt maradékában darazsak fuldokoltak. A vonat átdübörgött a közeli hídon, és nem tudtam nem arra gondolni, hogy a következő, Debrecenből érkező járattal el kéne tűnnöm innen örökre. Aztán el is tűntem, de egészen máshogy, mint képzeltem. Más történet.