Jókai a kultúrharcban

Tóth Krisztina írónő a minap kifejtette abbéli véleményét, miszerint módosítani kellene az iskolai kötelező irodalmak listáját. Két elhagyásra javasolt könyvet emelt ki: Jókai Mór Az arany emberét és Szabó Magda Bárány Boldizsárját. Mint mondta, Jókai „nehezen olvasható”, de nagyobb baj, hogy a mai kor normái szerint nőalakjainak ábrázolása elfogadhatatlan („Tímea nem szereti a férjét, de engedelmesen szolgálja”, „Noémi szerelmes, de osztozik a férfin”). Márpedig a gyerekek „az iskolában olvasott művekből építik fel, milyenek is a nemi szerepek”.

Magyarországon még mindig fontos az írók véleménye a közvélemény számára. A nyilatkozat így számos reakciót csalogatott elő, köztük gyalázkodókat. Nyugodtabban is eltöprenghetünk, mi a helyzet a hosszabb ideje több helyről kritizált – unalmasnak, idejétmúltnak, kontraproduktívnak bélyegzett – olvasmánylistával.

Az állami hatóságok kijátszását alapvető szocializációs élményként a zsigerekben őrző közép-európaiságunk – amely sajátos kurucos daccal vegyül – mindenhez megvetéssel fordul, ami „kötelező”. De a lista elvetése sokkal inkább arra az álláspontra alapoztatik, amely szerint Jókai „unalmas”. Hát miről is szól Az arany ember vagy A kőszívű ember fiai? Szerelem, háború, önfeláldozás, emberi dráma, hősiesség és kudarc. Mi lenne ezek közül idejétmúlt vagy érdektelen? Persze a szóhasználat, a mondatfűzés nehezíti olvasásukat. De biztosan célravezető az oktatásban eleve lemondani a műveltség bizonyos szintjének eléréséről? Elvégre, aki nem olvas klasszikusokat fiatalkorában, nem fogja érteni a köznyelvbe átszármazott bibliai utalásokat, ahogy azt sem, mitől lenne „gittegylet” egy probléma kezelésére életre hívott bizottság, és tanácstalanul ténfereg majd a retródiszkóban a Neoton Famíliát hallva („a szélmalom csak játszik veled”). Érték-e még a műveltség általános elterjesztésének huszadik századi álma, vagy térjünk vissza az elitizmushoz, és őrizzük meg egy kisebbség számára?