Rálépett Bukarest a külhoni magyar értelmiség és munkásosztály torkára – Erdélyi '56
A zsugorodó, örökös kompromisszumoktól is felőrölt, de azért még élő erdélyi magyarság sorsa csak minket, magyarokat érdekel. Senki mást.
Utassy József életművének egésze, megrendítően nagy költészete a huszadik századi magyar irodalom egyik sarokköve. Talán nem túlzás, ha azt mondom, hogy halálával valami véget ért a magyar költészetben. Itt nem elsősorban költői világára, a hagyományokhoz szervesen illeszkedő, őket mégis minduntalan felül- és újraíró költői hangjára gondolok, hanem inkább arra a lelkületre és izzásra, amely Utassy minden verssorát a legmélyebben járja át. „Életművének nem a terjedelme, hanem a súlya nagy” – írta róla Alföldy Jenő, és pontosan ez a súly az, ami kivételessé teszi Utassy költészetét.
Utassy életének és költészetének központi fogalma, újra meg újra felbukkanó témája a hiány. A hiány, amely körül szinte kényszeresen, nem múló fájdalommal és kitartással kering az életmű minden darabja. A hiány, mint egy fekete lyuk, amely elnyeli a fényt, és láthatatlan, de hatalmas energiája mégis képes meggörbíteni maga körül a tér hálóját. Ez a különös, félelmetes és lenyűgöző csillagászati jelenség talán a legpontosabb hasonlat, ha Utassy József költészetére gondolunk. A megfejtés persze elmarad, mert válaszaink nincsenek, nem is lehetnek az életünket meghatározó kérdéseinkre, Utassyt olvasva azonban eljuthatunk egy olyan határpontig, ahová csak nagyon kevesen képesek elkalauzolni az olvasót.