Utassy József életművének egésze, megrendítően nagy költészete a huszadik századi magyar irodalom egyik sarokköve. Talán nem túlzás, ha azt mondom, hogy halálával valami véget ért a magyar költészetben. Itt nem elsősorban költői világára, a hagyományokhoz szervesen illeszkedő, őket mégis minduntalan felül- és újraíró költői hangjára gondolok, hanem inkább arra a lelkületre és izzásra, amely Utassy minden verssorát a legmélyebben járja át. „Életművének nem a terjedelme, hanem a súlya nagy” – írta róla Alföldy Jenő, és pontosan ez a súly az, ami kivételessé teszi Utassy költészetét.
Utassy életének és költészetének központi fogalma, újra meg újra felbukkanó témája a hiány. A hiány, amely körül szinte kényszeresen, nem múló fájdalommal és kitartással kering az életmű minden darabja. A hiány, mint egy fekete lyuk, amely elnyeli a fényt, és láthatatlan, de hatalmas energiája mégis képes meggörbíteni maga körül a tér hálóját. Ez a különös, félelmetes és lenyűgöző csillagászati jelenség talán a legpontosabb hasonlat, ha Utassy József költészetére gondolunk. A megfejtés persze elmarad, mert válaszaink nincsenek, nem is lehetnek az életünket meghatározó kérdéseinkre, Utassyt olvasva azonban eljuthatunk egy olyan határpontig, ahová csak nagyon kevesen képesek elkalauzolni az olvasót.
Ismét hatalmas elismerést kapott hazánk Krasznahorkai László kitüntetésével. Szinte hihetetlen, de az újabb magyar Nobel-díjast faképnél hagyta első angol fordítója.