Jogot az otthonossághoz!

Sólyom István írása a Mandiner hetilapban.

A kolozsvári Bethlendi András Az „otthonossághoz való jog” mint a kisebbségi létparadoxon jogi feloldása című írásában egy új paradigma megteremtésére tesz kísérletet, bevezetve az otthonossághoz való jog fogalmát. Az Erdélyi Jogélet folyóiratban publikált eszmefuttatás a nemzeti kisebbség jogi kategóriájából származó logikai önellentmondásokra mutat rá: a Pécsi Tudományegyetem jogászdoktorandusza szerint amennyiben a romániai magyar kisebbség jogait továbbra is a kisebbségi jogok eszköztárával próbálják biztosítani, az állandósítja a kisebbségi lét otthontalanságának egzisztenciális terhét, és örökségül hagyja a következő nemzedékeknek.

A szerző az otthonossághoz való jog mibenlétéről azt mondja lapunknak, hogy az otthonosság élménye nem a saját környezetünk ismerőssége, az egyéni szabadságunk függvénye, hanem abban rejlik, hogy a környezetünk számára mennyire értetődik magától jelenlétünk, milyenségünk, törekvéseink. A magátólértetődőség pedig azt jelenti, hogy a sajátos milyenségünk nem figyelemre méltó, közömbösség övezi, tehát reflektálatlan marad – magyarázza.

Bethlendi András szerint szociológiai kutatások nélkül is belátható, hogy az emberek öntudatlanul is keresik azokat a kontextusokat, amelyekben az identitásukat meghatározó sajátos jegyek – anyanyelv, etnikai identitás, bőrszín, szexuális orientáltság, vallási, világnézeti meggyőződés – reflektálatlanok maradnak. Romániában például sok esetben identitásmarker az anyanyelv, így a tizenöt százalékos nagyvárosi szórványban élő kolozsvári magyarok öntudatlanul is kialakítják és működtetik az otthonosságuk megélhetőségét lehetővé tevő párhuzamos magyar világukat: intézményeket, kávézókat, munkahelyeket, rendezvényeket és így tovább. Az emberek – az identitásukból fakadó társadalmi helyzetüktől függetlenül – eredendően, öntudatlanul is törekednek az otthonosság megélésére pusztán azért, mert az komfortosabb, mint az otthontalanság.