Oroszlánok kora

Giovanni Sartori olasz politikatudós, aki több mint hat évtizedes tudományos munkásságát a demokrácia vizsgálatának szentelte, figyelemre méltó módon mutat rá: politikai eszményeink fenntartható megvalósításához elsőként tudatosítani kell, hogy egy eszmény „csupán” eszmény. Ez az első lépés banálisnak tűnhet, pedig nem az. Különösen igaz ez a demokrácia esetében, amely Sartori 1993-as értékelése szerint a kommunista diktatúrák bukását követően külső ellenség nélkül maradt. Az olasz tudós azt is helyesen hangsúlyozza, hogy ilyen helyzetben a demokrácia eszményének megőrzésére és a valósággal való kritikai szembeállítására a korábbinál is nagyobb szükség van, mert ha valakinek nincsenek ellenségei, akkor könnyen saját maga ellenségévé válik. Sartori az 1990-es években előálló helyzetet ahhoz hasonlította, amikor a régi térképek fehér foltjaira – ismeretlen veszélyre figyelmeztetve az utazót – azt írták: „Hic sunt leones”, azaz „itt oroszlánok élnek”. A demokrácia ilyen „oroszlános” korba lépett, ahol a veszélyeket útközben kell felismernünk.

Nos, felmerül a kérdés: hogy is állunk ezzel a felismerőképességgel, amikor szemtanúi lehettünk annak, hogy a demokrácia egyik szentélyét, az amerikai törvényhozás épületét saját polgárai megostromolják és elfoglalják? A szürreális képsorokat látva – köztük egy fotót a honpolgárról, aki a képviselőház elnökének irodájában asztalra tett lábbal ül Nancy Pelosi székében – az első reakció aligha lehet más, mint hogy az efféle fékevesztettségnek nincs helye egy demokratikus társadalomban. Kifinomult ítélőképesség nem kell annak megállapításához sem, hogy a támadók éppen a vitákat intézményes keretek között rendező demokráciát csúfolták meg, amelynek megmentését zászlajukra tűzték.