A rasszizmussal szembeni állásfoglalás antiliberális gesztus

Tisztában vagyok vele, hogy a rasszizmus kritikája hazánkban eleve negatív megítélés alá esik. Nem a tényleges faji előítéletek miatt, hanem azért, mert a magyar jobboldalt évtizedekig a rasszizmus hamis vádjával próbálták politikai karanténba zárni és ellehetetleníteni. Emiatt érthető a jobboldali közvélemény ellenszenve. Ráadásul az antirasszizmus különösen is nyűggé vált, mióta különféle transzatlanti hatalmasságok és velük együtt az egész posztmodern újburzsoázia is éppen az „antirasszizmust” tette meg saját legitimációs ideológiája zárókövének. Ne feledkezzünk meg az „antifasizmus” szégyenletes demagógiájáról sem, amely szerint mindenki fasisztának minősül, akit az „antifasisztáknak” pillanatnyilag összeverni támad kedve (lásd a hazánkat sújtó német terrorturizmus jelenségét). Érthető tehát az ellenszenv.

Ezt a kérdést ebben a formában nem szokták megfogalmazni, mert mindenki attól tart, hogy amint érveket fogalmaz meg, állításai azonnal cáfolhatóvá válnak. Tisztelettel jelzem, hogy kultúránk ezen az önként vállalt sebezhetőségen alapszik. A kérdéseket tehát fel kell vetni és meg kell vitatni. A miénk úgy is felvethető, hogy a rasszizmus-e az az ideológia vagy gondolkodási irányzat, amely a legalkalmasabb a közjó elérésére? Amennyiben igen, úgy mindenkinek rasszistának kell lennie. Amennyiben az ellenkezője bizonyosodik be, a rasszizmust mint antropológiai előítéletet és politikai programot is mindenestül el kell vetni.

Nézetem szerint a rasszizmus objektíve helytelen és alkalmatlan rá, hogy egy állampolgári közösséget a közjó megvalósítására egyesítsen. Az alábbiakban öt érvet sorakoztatok fel álláspontom mellett.

1. A rasszizmus aláássa a jó egyetemességébe vetett bizalmunkat. Erősnek hangzik ez a tétel? Pedig ezzel még mindig túl keveset állítottunk. A rasszizmus ugyanis nem csak azt állítja, hogy minden rassznak vagy etnikumnak megvan a maga géniusza, életvilága és igazsága. Ennél többet mond: azt, hogy nem létezik olyan egyetemes jó, amelyre minden ember hivatkozhatna a származásától függetlenül. A rasszizmus pontosan azért tesz hajlamossá elképzelhetetlen aljasságokra, mert

A rasszizmus ezért lényege szerint nihilista eszme, amely az egyetemes jót a faji öncélúsággal váltja fel. Ebből adódóan kényszerrel páncélozott etnikai közérdekké aljasítja a közjót – azáltal, hogy leválasztja azt az egyetemes jóról.

2. A rasszizmus erkölcsileg objektíve helytelen, mert nyilvánvaló igazságtalanságokat normalizál és tesz rendszerszintűvé. Mi több: a politikai rendet épp ezekre az igazságtalanságokra alapítaná. Le kell szögezni, hogy az igazságosság nem az emberi viszonyok puszta szimmetriája, nem valami kiszámított vagy kiszámítható dolog, hanem általános erkölcsi készség – mindenkinek megadni azt, ami jár. Ezzel szemben a rasszisták a természetre, a történelemre, a jogot alapító erőre hivatkoznak, amikor szembesítik őket az igazságosság követelményével. Tudhatjuk, hogy ezek – természet, történelem, hatalom – csak a nihilizmus tarka álarcai. Ha rasszistáink azt mondanák, hogy az igazságosságnak is csak bizonyos keretek között lehet értelme, akkor ezt valamiféle politikai realizmusnak tekinthetnénk. De ők nem ezt állítják, hanem azt, hogy az igazságosság terén egyáltalán nem tartozunk semmivel más népelemeknek és az állampolgári közösség más származású tagjainak. Ezt az aljas szemléletet már az ókori pogány etika is magasan túlszárnyalta. Az újpogányság és az újbarbarizmus korában sem fogadhatjuk el ezt a szemléletet, különben szégyenben maradunk a klasszikusokkal szemben.

3. A rasszizmus istentelen. Nemcsak azért, mert isteníti a fajt és bálványimádó módon a teremtményt emeli az abszolútum rangjára. Sokkal inkább azért, mert tagadja az Isten képmására alkotott emberi nem egységét és ezzel leköp minden Istentől eredeztetett személyi méltóságot, kategorikusan tagadja az emberi remény, az evangéliumi missziós parancs és a megváltás egyetemességét.

És akkor a zsidó megváltót még szóba se hoztuk!

4. A rasszizmus nem pluralista, épp ellenkezőleg. Éppen ez a rasszisták legnagyobb hazugsága: hogy pluralisták lennének. Ugyan! Milyen pluralizmus vezet etnikai tisztogatásokhoz? Ne vicceljünk már. A rasszizmusnak éppen az kölcsönöz sajátosan modern jelleget, hogy a természeti és társadalmi rend sokféleségét redukálni akarja, meg akarja „tisztítani” a kategóriákat és hús-vér embereket áldoz valamilyen absztrakt fogalmiság (a faj) oltárán. Egy rasszista nem épp a népek békés egymás mellett élését szorgalmazza, hanem arra vár, hogy felszámolhassa az állampolgári közösség pluralitását. Bárhonnan nézzük ezt a törekvést, itt bizony homogenizáció és egységes tömbök létrehozása a cél, olyan tömböké, amelyek példa nélküliek az emberiség történelmében, s amelyek magát a politikát is üres kifejezéssé silányítják, azáltal, hogy saját körében pangó, zoológiai tényösszefüggéssé teszik – egy minden magasabb értelemtől elhagyott terpeszkedő önazonosság szintjére degradálják az életet.

5. A rasszizmus ízléstelen. Nem is biztos, hogy az utolsó helyen kell ezt említeni. Mert nem tisztán esztétikai értelemben tarthatjuk visszataszítónak a rasszizmust – ahogy például a szadista kispolgárok látványa undorít, amint önelégülten feszítenek az összefirkált zsidó boltok előtt – ez csak egy oldala a problémának. A rasszizmus a nyugati kultúra alapvető etikai-esztétikai normáit üresíti ki.

A rasszista ellenérvek általában olyan történeti esetlegességekben vetik meg a lábukat, miszerint előfordult, hogy rasszisták is rendelkeztek (vagy visszaéltek) a közjó és az egyetemes jó bizonyos fogalmaival. Ez nevetséges. Aztán még ellenünkre vetik, hogy a rasszisták pontosan azt adják mindenkinek, amit megérdemel. Ez nihilista hörgés, nem ellenérv. A rasszizmus – mondják még – nem istentelen, hiszen hívő emberek is voltak rasszisták. Ez csak az újkori erkölcsi gondolkodás súlyos rendezetlenségét bizonyítja és azt, hogy az ember alapvetően következetlen lény. Aztán az etnikai pluralizmus litániái következnek. Még ezekben van a legtöbb megfontolandó elem, de így sem lehet elfedni a homogenizáció törekvését és azt, hogy a rasszizmus – mint minden modern ideológia – redukálni akarja az emberi létformák összetettségét. Végül a rasszista azt is kikéri magának, hogy ízléstelen lenne. Vessük csak össze Joseph Haydn zenéjét egy „őserdőből előbucskázó” jazz-improvizációval! – mondja dacos büszkeséggel. Rendben van, bár ennek sincs sok értelme – de akkor mi lenne, ha alkalomadtán a rasszisták is ismerkednének azzal, amit a „sajátjuknak” tekintenek?

Mivel várható, már jó előre visszautasítom a politikai korrektség vádját. A liberális kényszerapparátusok semmilyen szerepet nem játszottak a fenti álláspont kialakításában.

mert a modern rasszizmust feltaláló felvilágosult, nyugati liberális mentalitással szemben jelent ellenállást. Ami pedig a politikai korrektséget illeti, az nem más, mint a megnevezés és a valóság normatív különválasztása későmodern neoliberális rezsimekben. Legfontosabb célja, hogy elvegye tőlünk az érdemi vita lehetőségét és ezáltal ne tudjuk megtörni a liberális hegemóniát.

A fentiekben egy vitairatot olvashattak, amelynek éppen az a célja, hogy megtörjük a vitaellenessé váló liberális hegemóniát és kiüssük a technokrácia kezéből az „antirasszizmus” mérgezett kardját. Vitatkozzunk! A politikai korrektségre pontosan azért mondunk nemet, amiért a rasszizmusra: mert eltérő nézeteink ellenére hiszünk a közjóban. Csak ez lehet érvényes vitaalap.

A szerző eszmetörténész

(Nyitókép: a Lettow-Vorbeck szabadcsapat egyik önkéntese, München, 1919 májusa)