Főleg a CSU lehet a választójogi reform nagy vesztese. A tervezett változtatások kapcsán a magyar olvasó is ismerős érveléseket, motívumokat fedezhet fel. Elemzésünk!
Schenk Richárd írása
Németországban a balos kormánytöbbség gyors eljárásban megváltoztatta azt a választási törvényt, amelyik gyakorlatilag 1949 óta érvényben volt. A reform nagy vesztese az ellenzék lehet, ugyanis két ellenzéki pártra (CSU, Balpárt) akár végzetes csapást is mérhet az új szabályozás. Ez az eljárás a mindig, mindenben egyetértést hirdető német politikai kultúrában igazi tabudöntésnek számit. Az ellenzék az Alkotmánybírósághoz fordul, és minden erejével ennek az új választójogi reformnak az eltörléséért fog küzdeni.
„Arroganz bis zum Gehtnichtmehr!” – kiabált közbe egy ellenzéki frakcióvezető a parlamenti vita során a Bundestagban. „Ez az arrogancia már mindennek a teteje!” – fordíthatnánk le szabadon a felháborodott szavakat. Mi is történt valójában március 17-én Németországban, a Szövetségi Parlamentben? Tény, hogy a Bundestag 399 igen és 261 nem szavazattal – egyszerű többséggel – megszavazta a háború utáni Németország történelmének legnagyobb választójogi reformját. A szavazás és a plenáris vita alapján egyértelműen kiderült, hogy a balliberális kormánytöbbség, az SPD-ből, a Zöldekből és az FDP-ből álló ún. közlekedésilámpa koalíció, éles ellentétbe került az ellenzéki frakciókkal. Míg
A német választójogi reform kapcsán a magyar olvasó is ismerős érveléseket, motívumokat fedezhet fel.
A Német Szövetségi Parlamentre – a Bundestagra – érvényes választójog csak felületesen hasonlít a magyarra. Az eddigi rendelkezések szerint a német parlament 598 képviselőből áll, melyekből 299-et egyéni választókerületben, a többit pedig 16 tartományi listán választanak meg, főszabály szerint szintén 299-et, de ettől gyakran felfelé tér el a rendszer. Ez a választójog az arányos képviselet elvét valósította meg, melynek megfelelőn minden párt a listás eredménye szerint kapott mandátumokat. Ez azt jelentette, hogy egy adott párt egyéni választókerületekben elnyert mandátumai levonásra kerültek a listás mandátumok számából. Ez fordítva is igaz:
Így állt helyre a pártok közötti teljes arányosság.
Az utolsó választásokon a két nagy – az SPD és a CDU/CSU pártszövetség –, csak 25 százalék körüli listás eredményt ért el, viszont a 299 egyéni választókerületből 264-et megnyertek, így rendkívül sok túllógó és kompenzációs mandátum keletkezett. Ráadásul még a tartományok közti arányokat is meg kellett őrizni, ezért a Bundestag létszáma 598-ról hirtelen minden eddiginél nagyobbra, 736 főre ugrott. Az eddigi rendszer bár teljesen arányos volt, azért mégis maradtak benne a többségi rendszer maradvány elemei, pl. a túllógó mandátumok és az alapmandátum-kitétel, erről bővebben lásd ITT!
Ennek a bonyolult mechanizmusnak a háttere, hogy főleg a néppártok az utolsó időben meggyengültek, viszont még mindig képesek voltak aránytalanul sok egyéni mandátumot elnyerni, helyenként nagyon gyenge eredményekkel (Drezdában pl. a CDU egyéni jelöltje 18 százalékos eredménnyel nyerte el a körzetet az ottani multipoláris pártrendszerben). Az eddig rendszer viszontagságairól lásd Bauer Bence 2021. júniusi elemzését ITT.
Az 1871-ben alapított német állam, a Német Császárság parlamentjének választójoga még egyszerű volt: az összes képviselő egyéni választókerületekben jutott mandátumhoz. Németország az első világháború során katonai diktatúrába süllyedt, ami a többségi választási rendszert a németek szemében stigmatizálta. Ezért az 1919-es, ún. Weimari Köztársaság tudatosan szakított ezzel a hagyománnyal. A Köztársaságban egy kizárólagosan arányos, listás rendszert vezettek be, választási küszöb nélkül. Az idők próbáját ez a megoldás sem állta ki, a nácik tudatosan ki is használták annak gyengeségeit, így aztán a csupán arányos választási rendszer még súlyosabb világégéshez vezetett.
Az 1949-es, háború utáni választási törvény ezért egy kompromisszum révén született, melyben az új német szövetségi állam alapítói megpróbálták a listás és a többségi szavazás előnyeit egyesíteni egy rendszerben, ötvözve azok előnyeit. Ez a megoldás végül bevált, és a német politikai kultúra elválaszthatatlan része lett. Ez év március 17-ig egyetlen politikai erő sem merte e rendszer logikáját megtörni, annak ellenére, hogy a megváltoztatásához csak egyszerű parlamenti többségre lett volna szükség. Minden párt tartotta magát ehhez a szisztémához, és a kölcsönös bizalom mindeddig töretlen volt.
A status quon végül is azért kellett változtatni, mert a választási eredmények a nagyobb pártok kárára szivárványviszonyokat eredményeztek (pl. több párt került be a parlamentbe, a jelenlegi 20. Bundestagban nyolc párt van). Továbbá a Szövetségi Alkotmánybíróság több olyan döntést hozott, amelyek a kompenzációs mandátumok számát csak növelte. A képviselői létszám így túl nagy lett – ezzel együtt a német polgárok elégedetlensége is nőtt e parlamenti „vízfej” miatt.
A 2013-as választásokat követően a Bundestag akkori elnöke, Norbert Lammert (CDU) volt a fő szószólója a választási rendszer reformjának, mondván, ha a parlament létszáma egyre növekszik, akkor az a munkáját is akadályozza. Lammertnek nem sikerült konszenzust elérnie az akkori, Merkel vezette CDU/CSU-SPD-koalíció és az ellenzék között. A többség ugyan megvolt hozzá, de tartották magukat ahhoz az íratlan szabályhoz, mely szerint az ellenzék egyetértése nélkül nincs választási reform. A 2017-es választás után a probléma még súlyosbodott, de Lammert utóda, Wolfgang Schäuble (CDU) se jutott közelebb a megoldás megtalálásához.
Miért is nem sikerült az új reformhoz kompromisszumot találni? A válasz a parlamenti pártok eltérő választói bázisában rejlik. Az SPD és a CDU/CSU érdekei sokáig hasonlóak voltak. Hagyományosan ez volt a két legerősebb német párt, és az ország minden részében szép eredményeket tudtak elérni. A választókerületek oroszlánrészét mindig ők nyerték. Számukra ezért a régi konszenzusos helyzet alapvetően megfelelt, hiszen azt biztosította, hogy az országban mindenhol legyen helyben választott, helyben is felelős egyéni parlamenti képviselő.
Viszont az SPD eredményei az utóbbi évtizedekben csökkentek, az Unió pedig egyre több választókerületet nyert, holott listán gyengébben szerepelt. Ennek az oka az volt, hogy a rendszer fragmentálódott, s nagyobb különbség volt a CDU és a második helyezett (általában az SPD) között. Viszont a szociáldemokraták a 2021-es választáson minimálisan megelőzték a CDU/CSU-t, és így alakíthattak kormányt a zöldekkel és a szabaddemokratákkal közösen. Az SPD soraiban ettől függetlenül látták, hogy ez csak átmeneti siker, és a választókerületi képviseletet gyengíteni kell a listás mandátumok javára, egyben a többségi hagyományokat teljesen eltörölve.
A helyzet még egyértelműbb a Zöldek és az FDP számára. Mindkét párt szinte kizárólag listán keresztül biztosítja mandátumait, mi több ez a két párt nem rendelkezik erős bázissal. Érdekességként megemlítendő, hogy a szélsőjobboldali AfD választási érdekei is nagyon hasonlítanak a Zöldek és az FDP törekvéseihez, sok AfD-s képviselő boldogan meg is szavazta a bal-liberális javaslatot.
A német pártrendszer másik jellegzetessége, hogy erős regionális beágyazottságú pártok is léteznek. A jobbközép CDU Bajorországban nem is indul, hanem helyette a bajor testvérpártja, a CSU méretteti meg magát, viszont ők kizárólagosan itt indulnak. Érvényes ez a helyhatósági, tartományi, de szövetségi politikára is, azaz Bajorországban a CSU állítja a jelölteket, listákat, máshol pedig a CDU. A CSU 2021-ben a bajor listás szavazatok 37 százalékát szerezte meg, és az ottani 46 választókerületből 45-öt megnyert. A CSU viszont szövetségi szinten kis pártnak számít, így Németország egészére vetítve csak 5,2 százalékos listás eredményt ért el. Ezért
A legutóbbi választásokon, 2017 óta, listán már nem nyertek helyet.
Továbbá a régi választási törvény ismerte az ún. alapmandátum-kitételt: ha egy párt legalább három egyéni választókerületben nyert, akkor az ötszázalékos küszöb nem vonatkozott rá, és listás mandátumokhoz is juthatott. Ez az alapmandátum-kitétel mindig is a Balpárt számára volt fontos. A Balpárt, a keletnémet kommunista párt utódpártjaként, a régi NDK területén jelentősebb eredményeket ér el, mint nyugaton. Szövetségi szinten ezért két alkalommal bukott el az ötszázalékos küszöbön, viszont egyéniben nyert mandátumai miatt megfelelt az alapmandátum-kitételnek. Így volt ez 1994-ben, de az utolsó választásokon, 2021-ben is. Az eddigi helyzetben, 2017 óta, ez a kitétel a CSU számára nem bírt relevanciával, ugyanis csak egyéni képviselője volt, listáról nem jutatott be senkit. Ez viszont most változhat.
Az SPD, a Zöldek és az FDP már a 2021-es koalíciós szerződésben megállapították, hogy céljuk egy éven belül a választási rendszer reformja, és ebben az listás eredmények szerepét kívánják erősíteni a választókerületi, egyéni eredményekkel szemben. Alakítottak ugyan egy választójogi bizottságot, de nem ez, hanem három képviselő, Sebastian Hartmann (SPD), Till Steffen (Zöldek) és Konstantin Kuhle (FDP) tekinthető a törvénymódosítás atyjának. A reformot hivatalosan nem is a kormány, hanem a három koalíciós frakció nyújtotta be. Ezáltal
amit a német alkotmány kormányjavaslatoknál előír. Különösen pikáns, hogy ezt a javaslatot egy héttel a plenáris szavazás elött megváltoztatták, és csak egyetlenegy bizottsági ülésen volt idő kiegészítésekről tárgyalni.
Hogy hogyan is fog kinézni ezentúl az új német választási rendszer, arra a megszavazott törvényjavaslat tartalma ad választ. Formálisan a legszembetűnőbb, hogy a mandátumok számát 630-ban maximalizálja. Ez ebben a reformban a legegyszerűbb, a többi részlet már annál bonyolultabb.
Vegyük sorra, hogy mik is az új reform rendelkezései. Talán a legnagyobb hibája, hogy maguk a választók sem fogják érteni, hogy mire, kire és miért is kell szavazniuk. Ha ugyanis a választáson az adott pártnak túllógó mandátumai keletkeznek, és a 630-as határon belül a pártok arányát nem sikerül kompenzációs mandátumokkal kiegyenlíteni, akkor azokban az egyéni választókerületekben nem kerülnek mandátumok kiosztásra, ahol az adott párt a legrosszabb eredményt érte el. Továbbá csak azok a jelöltek jutnak jövőben egyéni mandátumhoz, amelyeknek a pártja átlépte az ötszázalékos küszöböt is. Függetlenek ezáltal gyakorlatilag már nem juthatnak egyéni mandátumhoz. Nemzetközi összehasonlításban ilyen szabályozás gyakorlatilag sehol sem létezik. Ezenkívül az alapmandátum-kitétel törlésre került, hiszen a reform a választókerületek szerepét csökkenti, nem is célja a regionálisan jól szereplő politikai erők jutalmazása.
Az elfogadott törvényjavaslat Németországban politikai földrengést idézett elő. A most megszavazott változtatások részletkérdésnek tűnhetnek, de a választási rendszer alapvető logikáját törték meg: a többségi szavazás egyéni választókerületekben már csak dísz, és kizárólag a listás szavazás elve érvényesül. Igaz ugyan, hogy már az előző rendszer is arányos volt, viszont a választókerületeknek jelentősége nagy volt. Egyrészt minden egyéniben nyert körzet egy biztos mandátumot jelentett, másrészt az alapmandátum-kitétel az egyéniben sikeres pártokat jutalmazta. Ez a választójog jelentős belső logikájának alapvető változását jelenti.
Ráadásul a kormánytöbbség által elfogadott új választási törvény az ellenzék három frakciójából kettőt – a Balpártot és a CSU-t – egzisztenciális veszélybe sodor. A Balpárt a 2021-es eredményével az új törvény szerint már nem ugorhatná meg a parlamenti küszöböt, mert az alapmandátum-kitétel törlésre került. Ezzel az SPD válna meg egy örökös baloldali riválisától, főként a keleti tartományokban.
Talán még nagyobb jelentőséggel bír, hogy az új szabályok szerint a bajor CSU is a szakadék szélén táncol. Ha csak 0,3 százalékkal rosszabb eredményt ér el mint 2021-ben még akkor is teljes választási vereséget könyvelhet el, ha az összes egyéni jelöltje esetleg megnyerné a saját körzetét! De miért is? Ugyanis az ötszázalékos küszöböt esetlegesen nem átlépő CSU a listás eredmény hatása miatt minden egyéni mandátumát visszahozhatatlanul elveszíti. Az egyéni mandátumok sorsa is listán pecsételődig meg, továbbá a három mandátumos kivétel se érvényes már (ami most viszont a CSU-nak fontos lett volna). Azaz összeségében a CSU a reform dupla vesztese. Ezt a párt csak úgy tudná kikerülni, ha nemcsak Bajorországban, hanem egész Németországban indulna listán is. Ezzel viszont a testvérpártjától, a CDU-tól vonna el szavazatokat, ugyanis a közös listaállítást a német választási jog a mai napig nem ismeri. A kormánykoalíció célja egyértelmű: a legnagyobb ellenzéki pártszövetséget szeretnék szétrobbantani.
A kormánykoalíció általi tabutörések sorozata alapvetően megváltoztathatja a német pártrendszer dinamikáját. A CDU/CSU eddig ellenzékben kesztyűs kézzel kezelte mind a Zöldeket, mind a szociáldemokratákat, mert azokra szüksége lehet a jövőben, koalíciós partnerként. A kormánypártok ezt a bizalmat nem viszonozták, hanem tudatosan felrúgták a hosszúéves, táborokon átnyúló politikai egyetértést. Az Unió számukra csak addig volt hasznos, amíg ez az ő érdekeiket szolgálta. A polgári ellenzék is kezdi ezt már felismerni.
Mint a CDU/CSU-frakció, mint a CSU által vezetett bajor kormány ezért az Alkotmánybírósághoz fog normakontrollért fordulni.
A német alkotmány viszont tudatosan nem szabályozza részletesen a választójog kérdését, ezért a normakontroll kimenetele bizonytalan. Az 1949-es alaptörvény csak ideiglenes megoldásnak készült, és végül csak azért állta ki az idők próbáját, mert a politikai kultúra íratlan szabályai kiegészítették. Ha a mindenkori kormánytöbbség a választási rendszert az ellenzék nélkül drasztikusan alapjaiban változtatja meg, akár a másik politikai egzisztenciáját veszélyeztetve ezzel, akkor fennáll a veszélye annak, hogy minden további kormányváltással a választási rendszer is átírásra kerülhet – ha valaha még a polgári oldal többséget tud szerezni. Ami viszont a leírtakból adódóan nagyon nehéz feladatnak ígérkezik.
A szerző tanársegéd, doktorandusz hallgató a Müncheni Műszaki Egyetem Politikatudományi Intézetén, ahol a német föderalizmusról és a közlekedéspolitikáról kutat és oktat. Jelenleg a Mathias Corvinus Collegium Magyar-Német Intézete az Európai Együttműködésért vendégoktatója.
Nyitókép: MICHAEL KAPPELER / DPA / AFP
Harald Vilimsky az „Orbán-szidalmazás szomorú csúcspontját” látja abban, hogy az Európai Bizottság megvonta a bécsi Modul Egyetem Erasmus csereprogramjának finanszírozását.
Ígérni is nehezen tud már a „vörös-zöld” kisebbségi kormány.
Érdekes dolgok történnek a nyugat-európai országban.
A kampány az álvalóságok és elferdített igazságok bizarr tárházává vált. Ralf Schuler írása.
Betelt a pohár Friedrich Merznél, az AfD kancellárjelöltje, Alice Weidel pedig kiállt mellette.
A Fidesz frakcióvezetője azt kérte a német igazságügyi szervektől, hogy adják át Magyarországnak az antifa támadókat.
Sokan a globalizmus megfékezését, a hagyományos értékek erősödését várják visszatérésétől.
Ukrajna eközben folyamatosan kitol Magyarországgal és a magyar emberekkel.
