Mert minden jel arra mutatott, hogy a többiek nem tekintenek egyenrangúnak, még az edzéseken sem. Pedig én mindig csendes voltam, minden edzésen ott voltam, minden nap, kétszer. Kézilabdával kezdtem, akkor voltam általános iskola ötödikes. Sokszor úgy mentem be az edzésre, hogy rettegtem: csak nehogy megint páros feladat legyen, mert tudtam, hogy nem lesz párom.
Tényleg nem értettem, hogy miért nem akar velem párba állni senki, hiszen szépen beszéltem, rendesen tanultam, gimnáziumba jártam, tiszta voltam.
Csak azért ezeket emelem ki, mert a romákról azt tartják, hogy csúnyán beszélnek, nem tanulnak, mocskosak, linkek. Az én edzéseimen egyébként azóta sem csinálunk páros gyakorlatokat – még véletlenül se engedem, hogy átéljék az emberek, az én embereim azt, amit én átéltem. Nem tűnik nagy dolognak, de ez a mellőzöttség borzasztó rossz érzés. Máig erre emlékszem a leginkább, pedig az is előfordult, hogy
a földön kellett öltöznöm, és senkit nem zavart.
Egy csapatban, ahol pont az a lényeg, hogy összetartsatok. Úgy duzzogtam hazafelé, hogy majd beleőrültem, de szerencsére az dolgozott bennem erősebben, hogy meg akarom mutatni mennyit érek.”