(126.), a drámai konklúziót azonban ennél jobban nem fejti ki, ez komoly hiányossága a kötetnek.
Hasonlóan lényeges, hogy az egyes vallomások eltéréseinél kijelenti: a jelenség „mindenekelőtt a megváltozott intézményi keretre vezethető vissza: az első két vallomást az Államrendőrség Politikai Osztálya vette fel, míg az utolsó tanúvallomás az államügyészség előtt történt.” (128.).
Eltekintve a pontatlan megfogalmazástól – helyesen: az Államrendőrség Politikai Rendészeti Osztálya, PRO, illetve népügyészség – ez is kulcsmondat: tehát a számonkérés egyes szervei nem voltak azonos szinten megbízhatók, az egyes helyeken született vallomásokat nagyobb kritikával kell kezelni, mint másokat.
Összességében fontos a szerző megállapítása, miszerint „a szervezeti felépítés is mutatja, hogy a népbíráskodás csorbította a vádlottak jogait, ami egyúttal utal a népbíróságokat létrehozó hatalom új birtokosainak célkitűzéseire is: vagyis az előző korszak minden ’ellenséges elemével’ való gyors leszámolásra. (...) A háború utáni népbíróságok működési módja oda vezetett, hogy a háborús időszak tettesei részben maguk is a sztálinizmus politikai igazságszolgáltatásának áldozataivá váltak. Ez az összefonódás semmi esetre sem vezetett igazságossághoz, inkább félrevezetéshez.” (125-126.). Különösen fontos, hogy ezt a szerző egy 1945-ben (jóval a Rajk-per előtt!) kezdődött nyomozás és egy a holokauszttal kapcsolatos per esetében állapítja meg.
A fentiek tükrében nem teljesen érthető a szerző vitája egy másik kutatóval,
aki szerinte „relativizál”, amikor a másodkézből származó vallomásokat kritizálja. (15-16.). A másodkézből származó vallomások tényközlésként való értelmezése valóban súlyos forráskritikai aggályokat vet fel, az ilyen vallomásokat egy háborús bűntett tetteseinek, részességüknek meghatározásánál érdemes teljesen elvetni. (Ami nem jelenti azt, hogy a történész történetbemutatás szempontjából ne használhatná fel azokat, de egy népirtás tárgyalásánál finoman szólva is visszás az ilyen iratokra való alapozás). Miután Boros oldalakon át fejtegeti a nyomozati anyagok megbízhatóságának kétségességét, furcsán hat, hogy mások kritikáját ilyen sarkosan minősíti.
Futó kritikaként említhető még meg a fordítás (az eredeti diplomamunka németül készült) vagy a szerzői szóhasználat néhány pontatlansága. A „munkaszolgálatos” nem azonos jelentésű szó a „kényszermunkással”, az „ellen” szó nem szinonimája az „ellenében” vagy „ellenben” szavaknak, a „népellenes” jogi kategória a „nép ellensége” szavakkal, a „szellem” pedig a „szellemiség” szavakkal nem azonos. Megjegyzendő, hogy ekkoriban nem „magyar hadsereg”, hanem Magyar Királyi Honvédség volt, a „munkazászlóalj” helyett gyakoribb szó volt a „munkászászlóalj” vagy „munkaszolgálatos zászlóalj” kifejezés, a „keretlegény” pedig nem fordul elő egykorú honvédségi forrásokban, ez egy utólagos – pejoratív – kreálmány, helyett volna „keret”, „katonai keret”.
A szerzőnek nem sikerült továbbá megnyugtatónak tisztázni a munkaszolgálat intézménye áldozatainak számát, a 46. oldalon 15 ezer halálos áldozatról és 10 ezer szovjet fogságba esett muszosról ír, majd két oldallal később 65-70 ezer munkaszolgálatos áldozatról. Nem világos a megjegyzés sem, miszerint „a Magyarország nyugati részén állomásozó zsidó munkazászlóaljaknak" még „elviselhető sorsban” volt része (48.). Harka, Balf, Kőszeg, Győr vagy Pétfürdő szintúgy durva atrocitások, tömeggyilkosságok, kivégzések helyszíne volt, ezt nyilván a szerző is tudja.
Ezektől függetlenül tabudöntögető, alapos kutatómunkát és bátor megállapításokat tartogató könyvről van szó,
mely fontos hivatkozási alap lesz a jövőben nem csak a holokausztról és a munkaszolgálatról íróknak, de a népbíróságok és a kiépülő szovjet típusú diktatúra kutatóinak is.
Boros Anikó: Pusztavám 1944. Tanú(ság) - vallomás - emlékezet. Pécs, Kronosz, 2022. 371 oldal.
Nyitófotó: zsidóknak kötelezően viselendő sárga csillag a 2. világháború idejéből (forrás: Wikipedia)