Nem igaz, hogy mi voltunk a náci Németország utolsó csatlósa – Gali Máté történész a Mandinernek

2022. december 2. 6:00
Izgalmas, jókora időszakot felölelő tanulmánykötetet jelentetett meg A próbára tett nemzet címmel Gali Máté, a Mathias Corvinus Collegium Társadalom- és Történelemtudományi Iskolájának kutatótanára. A történész művének zászlóshajója a Horthy-korszak megítéléséről írt historiográfiai áttekintése, amely az ismert okokból a két világháború közötti időszakot minden szempontból negatív színben láttató államszocialista történetírás örökségével is szembenéz,

Fontos kritikája Gali Máté kötete azoknak a jól ismert toposzoknak, amelyek még mindig nagyban meghatározzák a korszakról folyó közbeszédet. A 13 tanulmányt és 2 forrásközlést tartalmazó, a magyar történelem egyes kérdéseit a dualizmustól a második világháború végéig tárgyaló könyvben olyan érdekfeszítő és ritkán bemutatott témák is előkerülnek, mint például, hogyan tervezték egyes magyar politikusok a nemzetiségi kérdés rendezését a Monarchia alkonyán. A szerzővel beszélgettünk.

***

Számomra úgy tűnik, a Horthy-korszak igencsak az érdeklődés homlokterébe került az elmúlt egy-két évtizedben. Ennek fényében mi kutatni való akad még rajta?

Az igazság szerint könyvtárat lehetne megtölteni azzal a tudással, mellyel a Horthy-korszakot illetően még nem rendelkezünk. Csak hogy néhány témát említsek: az Egységes Pártnak, a korszak nagy kormányzópártjának belső felépítését, parlamenti képviselőinek fluktuációját, országgyűlési tevékenységét, a főbb vezetőinek/szervezőinek szerepét illetően hiányosak az ismereteink. Az országgyűlési képviselők 1914 és 1922 közötti összetételének változásáról többszöri próbálkozás ellenére sem született még munka. De a két világháború közötti időszak névadójáról, Horthy Miklós kormányzóról sem készült még modern szemléletű, elsődleges hazai és külföldi források rendszerezett feldolgozásán alapuló, teljes életrajz.

Most megjelent könyvének, amely a 2014 és 2022 közötti válogatott írásait tartalmazza, a legnagyobb terjedelmű tanulmánya a Horthy-korszak megítélésével foglalkozik. Miért döntött úgy, hogy ilyen alapossággal járja körül ezt a kérdést?

A könyvben emellett szerepelnek historiográfiai összegzések a Magyarországi Tanácsköztársaságról, gróf Bethlen Istvánról, de még az elmúlt száz esztendő magyar gondolkodóinak a trianoni tragédiára adott válaszairól is. A historiográfia számomra azért is fontos, mert ez által nemcsak a történetírás története ismerhető meg, hanem hogy a történetíráson, valamint a gyakran az annak az eredményeit felhasználó állami emlékezetpolitikán keresztül hogyan szervesülnek bizonyos nézetek a történelemtanításban, végül pedig a közbeszédben. Amikor neki láttam a Horthy-korszakról szóló áttekintés megírásának, az vezérelt, hogy ne kizárólag a politikai rendszer értékelésének változásait mutassam be, hiszen arról már sokan írtak. Hanem hogy

egy dolgozat keretében komplex módon kerüljön feldolgozásra a társadalompolitika, a külpolitika, hazánk második világháborús szerepvállalása, továbbá Horthy Miklós személye,

hogy az olvasók átfogó képet kapjanak az egész időszakról. Ami mindmáig velünk él, olyan szívósan berögzült negatív toposzok kíséretében, amelyeket néha még olyanoktól is visszahallok személyesen, akik nem is a rendszerváltoztatás előtt tanulták a történelmet.

Mik volnának ezek a toposzok?

Tíz évvel ezelőtt volt egy hírlapi pengeváltásom egy irodalomtörténésszel, aki például Horthy Miklóst diktátornak, ezáltal pedig a Horthy-korszak Magyarországát diktatúrának nevezte. De mindmáig találkozhatunk olyan értékelésekkel, hogy hazánk akkoriban a „három millió koldus országa” volt, a náci Németország „utolsó csatlósa”, amelyik a magyar királyi 2. honvéd hadsereget „meghalni” küldte a Don-kanyarba. Amikor pedig elkezdjük felfejteni ezen állítások igazságtartalmát, akkor szembesülünk azzal, hogy már az eredetük és a születésük körülményei is rengeteget elárulnak arról a korról, amely „kitalálta” őket. Vegyük például a „három millió koldus országa” kitételt. Tíz emberből kilenc azt mondaná, hogy ez az 1945 utáni emlékezetpolitika alkotása, holott eredetileg

Hárommillió koldus címmel Oláh György fajvédő falukutató-publicista írt könyvet 1928-ban, és e címet aztán a kommunisták szemrebbenés nélkül felhasználták

a saját ideológiai-emlékezetpolitikai céljaik érdekében. Holott a Horthy-korszakban számos előremutató szociálpolitikai intézkedés történt, amelyek keretében azt lehet mondani, hogy az ipari munkásság számára nyújtott juttatások színvonala nemzetközi összehasonlításban is magas volt, és hozzájuk hasonlóan az állami alkalmazottak is viszonylag bőkezű szociális ellátásban részesültek. Való igaz, hogy a lakosság nagyobbik hányadát kitevő agrárnépesség szociális jogai végig alacsony szinten voltak, emancipációjuk pedig csak a második világháború időszakában gyorsult fel, ám ettől függetlenül úgy hiszem, nem volt igaza annak az ismert russzistának, aki 2012-ben a „retrográd, népellenes, elnyomó, antidemokratikus rendszer” jelzőjével illette a Horthy-korszakot.

A kommentcsatamezőkön sokan a mai napig simán fasiszta diktatúrázzák a Horthy-korszakot.

A honi történettudomány szerencsére az 1980-as évekre már meghaladta ezt a vulgármarxista értelmezést. Azon történészekkel értek egyet, akik korlátozott polgári parlamentarizmusként határozzák meg ezt az időszakot. A mai fogalmaink szerint nem volt vegytiszta demokrácia, de diktatúrának, vagy fasiszta államnak sem lehet nevezni. A választójog korlátozott volt, és 1922–1939 között vidéken a szavazás nyíltan zajlott, amin felül még a közigazgatási szervezet átpolitizáltságáról is szót kell ejtenünk. Ugyanakkor létezett a többpártrendszer, az ellenzéki pártok a parlamentben és a sajtónyilvánosság előtt egyaránt kifejthették a véleményüket, és aránylag szabadon működhetett a sajtó, olyan ellenzéki lapokkal, mint a szociáldemokrata Népszava, vagy éppen a liberális Esti Kurír.

Ellentétben a Rákosi-, de még a sokaknak nosztalgikus Kádár-rendszerrel is, amikor idővel a népfrontos jelöltek között már lehetett „választani”, az ellenzéki hangoknak meg a szamizdat jutott. Ezek fényében kijelenthető, hogy a Horthy-korszak demokratikusabb volt a Kádár János nevével fémjelzettnél?

Úgy vélem, hogy ez a kérdés tipikusan az alma és a körte összehasonlításának az esete. Nagy Lajos időszakát sem Mátyás királyéhoz mérjük, mert nem a korábbi korokat kell összevetni a későbbiekkel, hanem minden rendszert a maga időszakában szükséges vizsgálni, mondjuk nemzetközi kitekintéssel. Az persze elmondható, hogy az a hatalmi felépítmény, ami Horthy, vagy Kádár idejében itthon létezett, nem volt egyedülálló koruk Európájában.

Jövő januárban lesz a doni tragédia 80. évfordulója. Azzal kapcsolatban milyen toposzok továbbéléséről beszélhetünk?

Nemeskürty István irodalomtörténész 1972-ben jelentette meg a nagy népszerűségre szert tett könyvét Requiem egy hadseregért címmel a magyar királyi 2. honvéd hadseregről. Ennek komoly érdeme volt, hogy lehetőséget teremtett a gyászmunkára, hősi halottjaink elsiratására. Ezt azonban csak azon az áron tehette meg, hogy megtartotta benne a pártállami történetírás főbb kereteit, minthogy egy rosszul felszerelt és kiképzett seregtest került ki a keleti frontra, melynek sorait nagy többségében a rendszer által feláldozhatónak tartott idősebb és szegény férfiak, egyszerű földművesek és nincstelen zsellérek alkották. Szerencsére az olyan kiváló hadtörténészek, mint Szabó Péter és Szakály Sándor azóta bizonyították, hogy

a 2. hadsereg katonáit magyar viszonylatban a lehető legjobban szerelték fel,

mivel az itthon rendelkezésre álló fegyverzet csaknem felét megkapták a honvédség összes egységétől egyenlően elvont anyagból. Az 1942–1943 folyamán hadműveletekben résztvevő hadsereg pedig bár valóban súlyos veszteségeket szenvedett, egyáltalán nem „semmisült meg”. A létszámát és felszereltségét tekintve egyértelmű túlerőben lévő szovjetekkel szemben sikerült részsikereket elérnie, az eredményes utóvédharcok árán pedig a teljes bekerítést elkerülnie, ami a Vörös Hadsereg eredeti terve volt, és a Sztálingrádnál katlanba zárt 6. német hadsereggel történt.

Az a 6. hadsereg pedig annak a náci Németországnak a fegyveres erejét képezte, amelynek hazánk állítólag az „utolsó csatlósa” volt.

Ez az állítás azért nem állja meg a helyét, mert Magyarország területéről az utolsó német katonát 1945. április 13-án kiverték a szovjetek. Ezzel szemben Benito Mussolini csak 1945. április 25-én mondott le a németek irányítása alatt álló bábállama, a Salói Köztársaság vezetéséről, amelytől függetlenül a harcok egészen a háború utolsó napjáig elhúzódtak olasz földön. Horvátországban pedig még tovább is, hiszen ott az 1941-ben a tengelyhatalmak támogatásával megalakult Független Horvát Állam csapatai csak május 15-én, napokkal Németország megadása után tették le a fegyvert. Arról nem beszélve, hogy Horthy Miklós 1944. október 15-én, ha rosszul előkészítve is, és éppen emiatt sikertelenül, de megpróbálta kivezetni az országát a háborúból, míg a már említett Horvátországban, vagy a szintén német bábállam Tiso-féle Szlovákiában nem történt kormányoldalról szervezett kiugrási kísérlet.

Könyve súlypontja ugyan a Horthy-korszakra esik, de a dualizmus is vaskos részét adja, például a nemzetiségi kérdés tekintetében. Nem is akármilyen részletekre kitérve…

A nemzetiségi kérdés kulcsprobléma volt történelmünkben a reformkor óta, ami éppen emiatt élénken foglalkoztatta a magyar uralkodó elitet és a politikai gondolkodókat. A könyvemben közlöm Berzeviczy Albert kultuszminisztériumi államtitkár két 1893-as levelét gróf Csáky Albin kultuszminiszternek, melyek az Osztrák Állami Levéltárban találhatók. Ebben előbbi az erdélyi nemzetiségi kérdés rendezésének vonatkozásában többek között tervszerű állami népiskola-építéseket javasolt a vegyesajkú vidékeken, az állami középiskolákban ingyenes internátusok kialakítását a tehetséges román ifjak számára, a román fiatalok magyarosodását elősegítő ösztöndíjprogramot, és a tanintézetekben a hazafias szellemű nevelés erősítését.

Szóval, ha sokkal humánusabb módokon is, de mutatkozott igény arra, amit a kisantant államokban a magyarokkal műveltek 1920 után, csak már nem maradt idő véghezvinni?

A magyarosítás szándéka kétségtelenül létezett, hiszen gróf Széchenyi István már egy 1842-es akadémiai beszédében használta az „olvasztói felsőbbség” gondolatát a nemzetiségi kérdés vonatkozásában. Összességében azonban kijelenthetjük, hogy a magyarosító politika számos okból kifolyólag sikertelen maradt, még ha ismertek is például olyan szlovák gondolkodók megnyilatkozásai, akik attól tartottak, hogy ha még néhány évtizedig fennáll a történelmi Magyarország, akkor a szlovák köznép javarészben elmagyarosodik. Azt mondhatjuk, hogy az asszimiláció elsősorban a nagyobb városokban, valamint a hazai zsidóság és németség körében volt sikeresnek nevezhető. Az izraeliták közül elég csak a jeles történetírót, Marczali Henriket említeni, míg a németeknél a bánsági sváb családból származó Herczeg Ferenc írót. Utóbbi akként fogalmazott a visszaemlékezésében, hogy

a dualizmus idején „a kapás ember lehet sváb vagy tót, kultúrember azonban Magyarországon csak magyar lehet”.

Könyvében helyet kapott egy tanulmány a szélesebb körökben kevéssé ismert 1918-as, Bartha Albert-Milan Hodža-féle tárgyalásokról is.

Igen, ami jól szemlélteti azokat a folyamatokat, melyeknek végén a három millió magyart kisebbségi sorba taszító 1920-as államhatárok kialakultak. A felvidéki magyarság nagyobbik része ugyanis nem került volna csehszlovák uralom alá, ha az a demarkációs vonal marad érvényben, amelyről 1918 decemberében Bartha Albert hadügyminiszter, illetve Milan Hodža budapesti csehszlovák követ megegyezésre jutott. Mivel az nagyjából-egészében az akkori szlovák–magyar nyelvhatárt követte volna, tehát

Magyarországnál hagyta volna a színmagyar Csallóközt, de olyan városokat is, mint Pozsony, Érsekújvár és Kassa.

A prágai vezetés viszont merészebb területszerző célokat dédelgetett (egyes telhetetlen csehszlovák politikusok tervei között a magyar-csehszlovák államhatár Vácnál, valamint a Mátra, a Bükk és a Tokaji-hegység déli szegélyénél húzódott volna), ezért Hodža-t dezavuálták, és néhány héttel később sikerült elérniük az első világháborúban győztes antanthatalmaknál, hogy azok egy olyan új ideiglenes határvonalat jelöljenek ki, ami lényegében véve már a mai határnak felelt meg. De összességében is elmondható, hogy Magyarország Trianonban meghúzott határainál számos esetben a stratégiai, gazdasági és közlekedési szempontok felülírták a nemzetiségi elveket. Az a tény pedig, hogy a győztesek az etnikai szempontokra ott sem voltak tekintettel, ahol azokat figyelembe vehették volna, többek között az egyik hivatkozási alapját képezte a revíziós törekvéseinknek, a két világháború közötti magyar bel- és külpolitika mozgatórugójának.

Fotók: Mátrai Dávid/Mandiner, címlapfotó: Horthy Miklós Adolf Hitlernél Berlinben, 1938-ban. forrás: Wikipedia

Összesen 166 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés