Jobb sorsra várva

2022. szeptember 28. 16:17
Évente kétezer, kétezer-ötszáz állat kerül be a hírhedt gyepmesteri telepre, egy időben száznál is több állat várja itt a boldogabb jövőt. A dolgozók állhatatos munkájának és a korábbi fővárosi vezetésnek köszönhetően sok változás történt, de még mindig van hová fejlődni.

Hosszú, szűk, itt-ott vizeletpocsolyákkal tarkított beton­folyosón haladunk az Illatos úti telepre megérkezve, egy lelkes dolgozó vezet minket az állatokhoz. Vigyázni kell, hogy az ember pontosan középen menjen, mert ha egy picit is kilép a képzeletbeli középvonalról, félő, hogy valamelyik félelmében acsarkodó kutya odakap. Bal és jobb kéz felől sűrűn rakott, siralmasan kicsi – nem egész két négyzetméteres – kennelek sora, mindegyikben egy halálra rémült kutya. Vérmérséklettől függ, hogy a fogait kimutatva acsarkodik, vagy egy métert meghaladó magasságba ugorva adja ki a fülsiketítő hangot, esetleg apró börtöne legtávolabbi sarkában húzza meg magát, szigorúan háttal az eseményeknek.

Az állatok szemében egyszerre ott az elhagyottságérzés, a félelem és az elszántság az önvédelemre. Az egyik kis kutya mancsát felénk nyújtogatva várja a simogatást, vakkant kettőt, mintha azt kérné, „vigyél haza, hű társad leszek, ígérem”. Nem csak az orrfacsaró bűztől lesz nedves a szem. Egy kicsit odébb egy dús bundájú huskykeverék villantja ránk világító kék szemeit, talán ő az egyetlen, aki nyugodtan fekszik. A gondozó szájáról olvassuk le – nemhogy egymás hangját, de a saját gondolatainkat sem halljuk a hangzavarban –, hogy ő már gazdára talált, a napokban jönnek érte. Érzi is az állat, fejét méltóságteljesen megemeli, csak hogy nyugtázza, ott vagyunk, majd unottan visszateszi a mancsára.

Ez a cikk csak előfizetéssel rendelkező olvasóink számára elérhető. Ha van érvényes előfizetése, jelentkezzen be!

Bejelentkezés