Aki közel hozza a régizenét – Lachegyi Imre a Mandinernek

2022. szeptember 21. 19:36
Kincsekre találhatunk régi idők alig ismert zenei örökségében – hangsúlyozza Lachegyi Imre. A régizene egyik legfontosabb hazai személyiségével a hagyomány őrzéséről, a barokk zene szabadságáról és a minőség parancsáról beszélgettünk!

Lachegyi Imre furulyaművész-tanár, a magyar régizenei élet meghatározó alakja a kilencvenes évek óta, a Börzsönyi Barokk Napok régizenei fesztivál művészeti vezetője. Idén augusztus 23. és 28. között rendezték a Börzsönyi Barokk Napokat a Dunakanyar térségében.

Az interjú készítőjének volt szerencséje részt venni az idei felhozatal két koncertjén: minden túlzás nélkül állítható, hogy mindkét koncert felemelő volt, maradandó zenei és lelki élmény. Néhány nappal később, a tanévkezdés hektikus időszakának szusszanásnyi szünetében ültünk le beszélgetni Lachegyi Imrével a Dunakanyar egyik legjobb helyén, a verőcei Zsengélő Café kertjében. 

***

Lachegyi Imre (fotó: Fekete István)

 

Egy zeneileg kevésbé tájékozott ember számára úgy tűnhet, hogy a furulya nem igazán komoly hangszer. Elvégre majdnem minden gyerek ezzel a hangszerrel kezd a zeneiskolában. 

A furulya a legősibb hangszerek egyike, mondhatjuk, hogy a fúvós hangszerek prototípusa. Legszebb elnevezése az olasz flauto dolce, lágy vagy édes hangú fuvola, ami a hangszer egyfajta szerafikus, angyali jellegét is magában hordozza. Megszólaltatása közvetlenül történik, nincs fúvóka vagy nád,, és a lyukak lefogása is közvetlen, nincsenek billentyű-áttétek. Ez számomra lenyűgöző és nagyon inspiráló.

Olyan dolgokat lehet rajta csinálni, amiket modern hangszereken nem.

Tizenkilenc évesen, otthon, sok évnyi zenetanulás után találtam egy ócska furulyát. Akkor kezdődött. 

Otthon volt hagyománya a zenének? 

Igen, sok zenész van a családban. Az egyik unokatestvérem Bogányi Gergely zongoraművész. Apai ágon nagyon sokan zenéltek. Apám kántor volt, hegedült is. Beleszülettem a zenébe, elsősorban a komolyzenébe. Amikor találtam ezt az ócska furulyát, elkezdtem rajta játszani egy Bach-darabot. Itt kezdődött a barokk zenével való kapcsolatom. A furulyázáson keresztül kerültem kapcsolatba a régizenével, ami zenei anyanyelvemmé vált, miközben sok egyéb stílusba is elkalandoztam.

Mindez nem határolja be túlságosan a repertoárt? Mert kortárs vagy huszadik századi komolyzenét – gondolom – nem könnyű átírni furulyára. 

Van egy lemezünk, amin Bartók népzenei feldolgozásait játsszuk. Egyébként kortárs szerzőket is megérint a furulya plasztikus, bensőséges hangzása, de alap repertoárja a reneszánsz-korabarokk-barokk korszak. Az én zenei érdeklődésem a tágabb értelemben vett régizenére, azaz nagyjából a tizenharmadiktól a tizennyolcadik századig terjedő fél évezred zenéjére irányul.

Ha az embernek van ambíciója, hogy utánajárjon a régi idők ismeretlenebb zenei világának, kincsekre talál.

De a kezdetekhez még annyit, hogy mindig érdekelt a könnyűzenében a frontember archetípusa. Aki ott áll elöl és elviszi a „bulit”, ahogy ők mondják, neki kell megteremtenie a színpadi atmoszférát. A furulyások a népzenében és a régizenében is ehhez hasonló szerepben vannak.

Ez azt jelenti, hogy a benned rejtőző rockzenész így bújt elő? 

Mondjuk inkább úgy, hogy analógia áll fenn a kettő között. 

Pontosan mit takar egyébként a régizene kifejezés? 

Nem korszakot kell ezalatt érteni, inkább egyfajta előadásmódot és szellemiséget.

Igazából korhű előadást jelent. 

Mennyiben különbözik ez a szellemiség a nem régizenei előadásmódtól? 

A régizenészek az adott korra jellemző előadásmódot tekintik hivatkozási alapnak. Azaz úgy próbálnak előadni egy darabot, ahogy ezt a megírása idején adták elő. A századok során rárakódott különféle stiláris elemeket igyekszünk lekaparni.

Honnan lehet tudni, hogy annak idején hogyan játszottak el egy darabot? 

Vannak módszertani könyvek, traktátusok, le van írva, mit és hogyan kell játszani. Ezek kikutatható dolgok. Lehet tudni, milyen stiláris eszközökkel éltek az adott korban.

 

Ha nem korhű módon játszanak egy barokk – vagy korábbi – darabot, az elvesz a mű értékéből? 

Az előadásmód nem a mélyréteget érinti, inkább hozzárak olyan dolgokat, amelyek nem valók oda. A romantika volt az a fordulópont, ahol a stiláris különbségek markánsan jelentkeztek. A romantikának ez az elképesztő felfokozottsága. Amikor egy zenekar már hatszor akkora volt, mint korábban. A hangerő is jóval nagyobb lett.

A mennyiség fokozódása miatt sok minőségi dolog elveszett.

A régizene az eredeti minőségre törekszik. Amikor megjelentek a fémhúrok a vonós hangszereken, elveszett a korábbi, bélből készült húrok meleg és lágy hangzása. A profi régizenészek csak korhű hangszereken játszanak. De nyilván van egy időbeli meghatározottság is. Azt lehet mondani, hogy a régizene nagyjából Bach halálával zárult le. Ami utána jön, az már egy másik világ.

Miért épp Bach halála volt a fordulópont?

Erről nálam okosabb emberek már sokat írtak és beszéltek. Én azt a meglátást tenném hozzá, hogy Bachhal, illetve az ő generációjával megváltozott a zeneszerző társadalmi státusza. Ezután a zenészek az egyházi vagy fejedelmi alkalmazásból átkerülnek a zeneszerző-előadó-közönség viszonyrendszerbe, A zeneszerző feladata a továbbiakban nem a szentség körbevétele zenével, a zene szakrális funkciója háttérbe szorul. Bach is írt világi zenéket, de azokban ugyanazokkal az eszközökkel élt, mint az egyházi zenéiben. Ugyanazokat a technikákat használta. A történelemben is vannak ilyen fordulópontok.

Mint a francia forradalom, melynek során a párizsi nagytanácsban kézfeltartásos szavazással eldöntötték, hogy nincs Isten.

Nem könnyű megfogalmazni, hogy mi történik ilyenkor, de az ember érzi, hogy valami megszakadt. És mindez a zenében is hasonlóan működik. 

Olyasmit jelent ez, hogy a zene elvesztette eredendő, szakrális jellegét? 

Talán inkább az egész világ vesztette el szakralitását, benne a zenével.

A zenetörténetre is érvényes lehet az a tradicionalista megközelítés, hogy egyfajta alászállás mentén írható le? 

Mire a gregorián zene, mint valamiféle kulturális tömb, összeállt, eltelt egy olyan évezred Európában, aminek a zenéjéről nem sokat tudunk.

Fogalmunk sincs, hogy például a negyedik században milyen zenéket játszottak.

A zenetörténet hajnalán megjelenik az egyszólamú gregorián zene, és aztán ez töredezik szét az idők során. De mondhatja valaki, hogy nem töredezik és alászáll, hanem kibomlik, mint ahogy az evolúció is kibontakozás. Nem valamiből valami alacsonyabb rendű lesz, hanem ez a valami kiteljesedik. Bach h-moll miséje nyilvánvalóan nem alacsonyabb rendű a gregoriánnál.  Az pedig ízlés dolga, hogy ki-ki a régihez vagy az újhoz vonzódik.

Nemrég hallottam egy saját darabodat, az Ex Tempore címűt. Nagyon megragadó, repetitív, rétegzett zene. Egyfajta zenei meditáció. De mintha mégsem a saját zenék írása lenne nálad meghatározó. 

Én nem vagyok zeneszerző. Egy időben próbálgattam magam más stílusokban, amikhez affinitást éreztem magamban. Ezek a próbálgatások öltöttek testet ezekben a darabokban. Egy időben ez nagyon izgatott. Most is izgatnának, de igazából ez az időszak elmúlt. Most már kevés saját inspiráció jön. Akkor mintha mindent kiadtam volna magamból, ami ezen a területen megvalósítható volt. ű

Wagner Sára fotója

 

Harminc éve tanítasz is.

Több is ez már, mint harminc év. A tanítás a tulajdonképpeni foglalkozásom, a koncertezés pedig a személyes önkifejezésem. A váci zeneiskolában kezdtem tanítani, azóta is ott vagyok. 

Harminc év alatt nagyon sok gyerek megfordult a kezed alatt. Látszik valami változás ennyi idő alatt a gyerekek zenéhez való hozzáállásán?

Látszik egy gyereken, a tehetségtől függetlenül is, ha az önkifejezésének egy fontos tényezője a zene. Amikor kijön a lelke a zenén keresztül. Van, akinél ez nem így van, mert nem ez az önkifejezési területe. Attól még tanulhat zenét. Mostanában gondolkodtam azon, hogy a materializmus legnagyobb cáfolata is ez. Az anyag egyféleképpen tud csak működni. Két hidrogénből és egy oxigénből csak víz tud lenni, akármilyen körülmények között. Ha ez az elv érvényes lenne az emberre is, azt eredményezné, hogy mindenki egyformán, ugyanúgy lenne tanítható.

Ha pusztán az anyag produkálná mindezt, végtelen egyformaság lenne.

Nem lennének jellemek, tehetségek, karakterek. A lélek adja meg egy személyiség arculatát, az anyag nem képes erre. A zenetanulás egy nagyon jó eszköz arra, hogy az ember megfogalmazza önmagát. Amikor az ember zenét tanul, ős-sémákat működtet. Van, aki ebben önmagára talál és elsajátít egy kifejezési eszköztárat. És van, aki mindezt másban találja meg. A tanítás során az a tanár feladata, hogy megértse és meglássa, hogy ki az, akinek ez lesz az önkifejezési nyelve.

Az online világ térnyerése megváltoztatja a zenéhez való hozzáállásukat?

Talán meglepő, hogy ezt mondom, de nem igazán látszik. Az úgynevezett komolyzene a lélek mélyrétegeit érinti, ez nem a virtuális világ közege. A zenetanulás – legalábbis Magyarországon – nagyon ideális keretek között folyik, egy tanár egy gyerekkel foglalkozik, ami a legideálisabb forma, a lehető legszemélyesebb. Meg lehet nézni például a Virtuózok című tehetségkutató műsort. Elképesztő, hogy kis gyerekek mikre képesek. Ők is a mindent elborító online világban élnek, és mégis eljutnak eddig.

Amit tehetségnek hívunk, azt felülről vagy megkapja az ember, vagy nem.

De inkább ihletettséget mondanék.

A gyerekeid – mind a hárman – szintén zenészek lettek. 

Ők úgy lettek zenészek, mint a cigánygyerekek, egyszerűen belenőttek. Nem volt parancsba adva, de persze hamar beírattuk őket zeneiskolába. Látták, hogy én is gyakorlok, próbálok. Látták, hogy ahhoz, hogy valami megszülessen, dolgozni kell. Ők is végiggyakorolták a gyerekkorukat, meg játszottak, olvastak, kirándultak. Az fér bele az ember gyerekkorába, amit belerak. Meg persze az egész életbe. Ha most megkérdezném bármelyiküket, hogy a szememre hánynák-e a sok gyakorlást, csak mosolyognának rajta. Ráadásul ez nem is volt tudatos. Én is így nőttem fel, több időt töltöttem a zeneiskolában, mint otthon. Ez volt az élet közege, és otthonossá vált ez a közeg.

Milyen az, amikor az ember a gyerekeivel együtt zenél és koncertezik? Mert ti gyakran léptek fel családi formációkban.

Érzelmileg nyilván hozzátesz, de abban a helyzetben ők alapvetően zenészek, és én is zenész vagyok. De van egy plusz érzelmi balzsam, igen. Egyébként

ebbe is fokozatosan belenőttünk, és most már természetes is.

Én inkább azt szeretem bennük közelről, belülről látni, hogy milyen igényességgel és érzékenységgel művelik mindezt.

 

Van egy – immár komoly hagyományokkal bíró – rendezvény, amit te találtál ki, a Börzsönyi Barokk Napok. Ezt mióta csináljátok?

Az idei volt a tizenkilencedik alkalom, és annak idején Szászvárosi Sándor gambaművésszel indítottuk el. Egy ilyen rendezvényben koncentráltan, valamilyen koncepció köré szerveződve van jelen mindaz, amit meg tudunk mutatni a barokk zenéből.  Egyre inkább úgy érzem, hogy nem is mi hoztuk létre ezt a dunakanyari, börzsönyi kis fesztivált, hanem ennek volt egy megjelenési igénye, és ez az igény „keresett” valakit, aki ezt megvalósítja. Mintha meg akart volna születni, mi csak kapóra jöttünk, hogy általunk megszülessen.

A hely szelleme, a genius loci szólított meg titeket?

Igen, pont így. Húsz évvel ezelőtt még nem volt ennyi fesztivál. Most már az ország minden zugában van valami. Az az igény alakította ki a formáját, hogy egy kis régióban, nem egy helyen, hanem minden nap máshol koncertezzünk. Gyönyörű barokk templomok vannak a régióban, Nógrádban is, a Dunakanyarban is. Szinte kínálta magát, hogy ezekben a barokk templomokban régizenei koncerteket szervezzünk. Évről évre fölmerült, hogy komolyabb dolog legyen, tágítsuk ki, működjünk együtt a helyi önkormányzatokkal, egyéb programok szerveződjenek köré. De végül is örülök neki, hogy nem így lett.  A miénk így maradt, ebben az egyszerűségében. Komoly törzsközönségünk van, olyannyira, hogy szinte szervezni sem kell már az esteket. Évek óta figyelem, hogy rengeteg a fiatal, akik gyerekekkel jönnek, miközben olyanokat is látok szép számmal, akik már az induláskor ott voltak. És talán még soha nem voltak annyian, mint az idén. A koncertek ingyenesek,

nem kell feszengeni, nem kell estélyiben jönni, van egyfajta természetessége az egésznek.

Tényleg mintha nem mi csinálnánk, hanem csak általunk működtetné önmagát. Igazából ez egy családi vállalkozás, a szó szoros értelmében. A feleségem csinálja az összes kellemetlen háttérmunkát, a könyvelést, a szerződéseket. Együtt alakítjuk ki a műsort, az estek koncepcióit. Talán azért sikeres az egész, mert jó műsorokat találunk ki. Egyedi dolgokat kell kitalálni.

Milyen értelemben egyedieket?

Egy koncert legyen önmagában is felépítve. Legyen csúcspontja, ráhangolódása. El kell tudni képzelni, hogy mi lesz hatással a közönségre. Valamiképpen elementárisnak kell lennie. Sokat kutatok ehhez, most már talán van szemem hozzá. Egy csomó dolgot aktualizálni kell. A barokk zene pedig nagyon alkalmas erre. Meglátok valamit, ami megtetszik, és átiratokat készítek. Megnézem, meg tudom-e hangszerelni. Nem mechanikus szempontok érvényesülnek. A barokk zene ehhez nagy szabadságot ad.

Miben áll ez a szabadság?

Az előadói szabadság, ami a barokk zene végével megszűnt.

A barokk zenében mindenkinek tudnia kellett rögtönözni, díszíteni. El is várták.

Sok mindent ki sem írtak a zeneszerzők, mert tudták, hogy az előadó tisztában van vele, hol kell improvizálni valamit. Ez a keretek között mozgó szabadság tűnt el később. Az előadói habitusom kialakuláshoz nagyon sok mindet tanultam könnyűzenészektől, jazz-zenészektől, népzenészektől. Ha valamit így akarok játszani, akkor így játszom. De mindennek keretek között kell végbemennie.

Hogyan látod a mai zenét?

Feltételezem, a kereskedelmi zenére gondolsz. Mára a zene egy óriási szegmense butításra, eladásra szánt, a legrosszabb érzések felkorbácsolására való. Ugyanakkor itt van még mindig, és hozzáférhető mindenféle gyönyörű zene is. Ami újdonság, az az, hogy ez a kettősség ilyen intenzíven létezik egymás mellett. Van az igazi, igényes, művészi, magas rendű zene, és van ez az értelmezhetetlen, apokaliptikus valami, amivel nagyon nehéz mit kezdeni. Ez a társadalmi létezésünk leképeződése is. A zene mindig a társadalmat képezi le.

Minél több a hitványság egy társadalomban, annál hitványabb lesz a zenéje is.

Sokaknak sajnos elég is ez a hitvány zene. Elképesztő és félelmetes, hogy az éteri és az infernális ilyen egyforma súllyal van jelen a zenében is. Pirrone atya, Lampedusa A párduc című regényének „házi jezsuitája” az egyik monológja végén, amit egy alvó emberhez intéz, így sóhajt fel végül: „Uram, csak a te mindentudásod eszelhetett ki ennyi bonyodalmat.”

***

Névjegy:

Lachegyi Imre 1966-ban született, a Debreceni Zeneművészeti Főiskola szolfézs-zeneelmélet szakán, majd később a budapesti ELTE főiskolai karán folytatta tanulmányait ének-zene-karvezetés szakon. Itt szerezte első diplomáját 1991-ben. Második diplomáját a Szegedi Egyetem régizene-blockflöte szakán szerezte, 2002-ben. Már a ‘90-es években saját régizene együttest alapított, mellyel rendszeresen koncertezett és két lemezt is készített. Művészeti vezetője a Sonora Hungarica Consort régizene együttesnek, mely főként kora barokk és barokk műveket játszik, valamint alapítója és vezetője a Sebastian Consortnak, amellyel a középkortól a kortárs zenéig, változatos előadói apparátusokkal valósítja meg művészi elképzeléseit. Ezekben az együttesekben, valamint más formációkban Magyarország számos kiváló és elismert zenészével működött együtt. A Börzsönyi Barokk Napok régizenei fesztivál művészeti vezetője. Több mint három évtizede a váci Bartók Béla Zeneiskola tanára, továbbá tanított a szentendrei Vujicsics Tihamér Zeneiskolában és a váci Pikéthy Tibor Zeneművészeti Szakközépiskolában is. Több évtizedes kiemelkedő művészi és pedagógiai munkássága elismeréseképpen 2014. január 22-én megkapta a Vác Város Művészeti Díját.

Összesen 1 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés