A sikeresség irritáló fogalom a magyaroknak, de szeretik? – vita a kiegyezésről

2022. április 29. 9:00
Mennyire volt előre elrendeltetett a dualizmus, és így a történelmi Magyarország vége? Mennyire volt ez magának a rendszernek a hibája? Mennyire tekinthető mégis a magyarság szempontjából sikeresnek a korszak? Vitaesten jártunk.

Az MCC Scruton budai épületében tartották az újabb történelmi vitaestet, amelyre Gerő Andrást (Habsburg Történeti Intézet) és Miru Györgyöt (Debereceni Egyetem) invitálta meg a házigazda Gali Máté és Pócza Kálmán, az MCC Társadalom- és Történelemtudományi Iskolájának oktatói. Ez volt sorban a harmadik – korábban a magyar eredettörténet és honfoglalás, valamint a mohácsi csata témájában beszélgettek történészekkel; ezúttal az 1867-es kiegyezés volt a téma.

Gali Máté vitaindítóként a 2005-ös és 2018-as Medián-felméréseket idézte a magyar történelem kiemelt jelentőségű, pozitív eseményei kapcsán, mely szerint a válaszadók alig harmada tartotta a kiegyezést egyértelműen pozitívnak.

Gali Máté (fotó: Gyurkovits Tamás / MCC)

Ennek oka Miru György szerint az, hogy csak az idő múlásával változik a történelmi megítélése az egyes eseményeknek: ő egyetemista korában úgy tanulta, hogy a kiegyezés és a dualizmus egy igen problematikus időszak, de azóta a történészek egyértelműsítették: ez nem igaz. S noha a kor kulcskérdése volt a függetlenség, a 20. századi magyar történelem megmutatta, önmagában ez sem akkora fejlődési lehetőség. S ott van az EU története, amely teljesen átformálja a nézőpontunkat: egy nemzeti mozgalmak és feszültségek tompítására kialakuló szervezeti egység részei vagyunk – ismét, hiszen a Monarchia is valami ilyesmi volt.

Ezzel szemben Gerő András úgy vélekedett, hogy

a magyar kultúra eleve nem kompromisszumpárti, az a norma, hogy „egy költő haljon bele a szabadságharcba”,

akkor tisztességes, „bezzeg Szendrey Júlia micsoda nőnek van tartva…”; Rákóczinak mennyi emlékműve van, a sikeres szatmári békének semmi emlékezete – sorolta. „Miközben a dualizmus az én nagyanyáim emlékezetében a boldog békeidőkként élt”, ráadásul az emberek számára sokkal jobb volt, mint akár az eggyel előbbi vagy utóbbi korszak: béke, biztonság, jogfosztás nélkül – mutatott rá a történész. „A kompromisszum pedig a politika normális mozgásformája, de a magyarok ezt nem szeretik”, sőt, szerinte „a legszebb, ha lándzsával leszúrják az oroszok”.

Viszont kiegyezési emlékmű nincsen, mint Gerő rámutatott, „Deáknak akad, de nem viszik túlzásba”. Noha a mai Széchenyi téren van szobra, meg vidéken is, „meg rajta van a húszezresen is, ami kétségkívül kellemes kontextus”. De neki magának nincs akkora kultusza, mint Kossuthnak. Pócza felvetésére – mármint, hogy nehéz egy kompromisszumhoz forró érzelmekkel viszonyulni, illetve egy asztalhoz ülni a forradalom vérbe fojtójával – Gerő rávágta: a dualizmus elleni érzésekben is benne van, a magyar világban „a siker önmagában gyanús”.

Pócza Kálmán (fotó: Gyurkovits Tamás / MCC)

Ha valaki sikeres, az gyanús, az igazi hős elbukik. „A sikeresség irritáló fogalom a magyar kultúra számára, és a kudarctörténetből csinálnak kultuszt” – fűzte hozzá. Miru részben egyetértőleg hozzátette: a néplélek más, mint a politikai racionalitás, a ’48 utáni 18 évben sok minden változik, a közösségnek mennie kell tovább, amiért természetszerűleg nehézkes lelkesedni – ugyanakkor

az ausztriai németek ugyancsak nem lelkesednek, de elfogadják, ahogy a magyar politika is. Márpedig ez borzasztó nagy siker volt:

politikai közösséget teremtett, s ebben Deák szerepe kiemelkedő. Más kérdés, hogy lehetett volna-e másképp csinálni – összegezte.

Gerő jellemzően anekdotákkal szemléltette az egyes szereplők hozzáállását, így felidézte Batthyány Elemér példáját, aki szándékosan kereste Ferenc József társaságát, hogy aztán nemköszönéssel sértse meg, a császár viszont tudta és eltűrte ezt. Jóval nagyobb utat tett meg a kiegyezésig, mint a magyarok, tette hozzá a történész, hiszen egy neoabszolutista, centralizált birodalom helyett belement a birodalom kettéhasításába, persze a külügy és a hadügy nélkül, „neki ez volt a maximum, innen később sem tudott elmozdulni”. Gerő kiemelte még Andrássy Gyula gróf szerepét, ahogy a Ferenc József által egy ideig magánlevelezésükben „magyar asszonynak” címzett Erzsébet királynéét.

Gerő András (fotó: Gyurkovits Tamás / MCC)

Kossuth, a karizmatikus

A vitaesten szóba kerültek a történelmi kényszerpályák, amelyek a kiegyezésig vezették a két felet.

Ennek kapcsán Miru a csökkenő – fegyveres – ellenállás lehetőségeiről beszélt; noha Anglia nem volt érdekelt a magyar függetlenségben és Oroszország sem volt érdekelt a Monarchia feldarabolásában, így a forradalom leverése után a francia-piemonti Ausztria-ellenes szövetség hozta el a lehetőséget. Ugyanakkor az emigráció, amely folyton a lehetőségeket kutatta –

Kossuth, Klapka és Teleki – nem mert bevállalni egy hazai felkelést nemzetközi garancia nélkül,

s azt sem tudták, hogy mozgósítható-e a társadalom egy ekkora vállalkozásra – fogalmazott. A feltételek innentől kezdve csak romlottak, míg végül már se a poroszok, se az angolok, se a franciák nem kívánták a Monarchia felbomlasztását.

Közben Ausztria története is érdekes, ami abszolutista centralizált birodalomépítés, ahonnan kudarcsorozatokon keresztül érkeznek oda, hogy elfogadják a paritást a magyarokkal – fejtegette. Gerő Kossuth kiegyezést bíráló Cassandra-levelével reagált: lett volna választási lehetőség, de így együtt fog majd bukni a magyar az osztrákkal, s végül 1918-ból nézve ez legitim is lehet. Persze, várni, de meddig? – riposztolt Miru, aki szerint Deák hosszan kivárt, és lecsapott a lehetőségre, Kossuth pedig nyilván nem arra gondolt, hogy 1918-ig kell majd várni.

Gali Máté és Miru György (fotó: Gyurkovits Tamás / MCC)

Gerő ugyanakkor kifejezte csodálatát Kossuth iránt, akit „a magyar történelem első modern, igazán karizmatikus politikusának” nevezett,

aki biblikus hangulatú beszédei előtt, „leborulnak, imádják!”. A magyar politikában „mindent kitalál, ami a modernitás”, és ügyesen pozícionálja magát Széchenyi fölé, amikor ő nevezi meg a legnagyobb magyarként, és Deák fölé is, amikor nemzeti orákulumot játszik a Cassandra-levéllel.

„Olyan vagyok, mint az óramutató, amely mutatja a nemzetének, mikor jön el az idő” – idézte Gerő, majd hozzátette gunyorosan, „csak azt felejti el, hogy az állóóra is naponta kétszer pontos időt mutat”. Ugyanakkor sajátos a történész szerint az a kettősség, hogy a legtöbb magyar háztartásban egyszerre volt kirakva Ferenc József portréja és Kossuthé – szerinte azóta lett kétlelkű a magyar politikai kultúra, aminek máig nyomai vannak. Hozzátette, az is furcsa, hogy

a dualizmus vezetőiről sincs semmijen szobor, pedig Tisza Kálmán nagyon is meghatározó politikus volt.

Aztán előkerült Bibó István hamis realisták és túlfeszült lényeglátók megfogalmazása – előbbit a kiegyezéspártiakra, utóbbit az ellenálláspártiakra értve –, mire Gerő azonnal rávágta: Bibó eleve tévedett, amikor 1847 folytatásának írta le 1867-et, és nem értékelte utóbbi vívmányait a felelős kormánytól a sajtószabadságig, „és még a második világháborút is a kiegyezésre kente”. A történész szerint 1948-ban Bibó, „ha komolyan venné, amit átélt, akkor a jogegyenlőség apostolát, Deákot nem hívná elavultnak a zsidótörvények után, Andrássy Gyulát, akinek fő politikai krédója volt, hogy az orosz birodalom a legnagyobb veszély, talán nem elavultnak a szovjet megszállást látva”. Amikor Miru közbevetette, „bár a civilizációs, gazdasági teljesítmények fontosak voltak, a rendszer nem volt demokratikus, de nem is törekedett azzá válni”. Gerő rátromfolt: „Irányi Dániel képviselő tizenvalahányszor vetette fel, minden országgyűlés elején az általános választójogot”.

Miru szerint viszont azért jöhetett létre a kiegyezés, mert mindenki kicsit mást látott bele. Eötvös azt mondja, nem annak örülnek, amit nyernek, hanem csak azt nézik, amit vesztenek: a magyarok a függetlenséget, az osztrák-németek a birodalmat, ezért mindenki elégedetlen vele. Ugyanakkor a századfordulóig, amikor ráférne egy reform, ez működik.

Háromból kettő az egy

Ugyanakkor Gerő szerint ’48-nak volt egy üzenete a politizáló magyar közvéleménynek, hogy a magyar nemzettudat három alaptétele lett: első az ország területi integritása – egyik pont: unió; a másik a teljes Magyarországon a magyaroké a vezető szerep, s az 1868-as nemzetiségi törvény elismeri a nemzetiségek létét, de politikai értelemben mindenki magyar. A harmadik, hogy ez függetlenség keretein belül működik.

„A kiegyezés ebből háromból kettőt abszolvál, ami hiába nagy siker, a magyaroknak csak a teljesség volt elég”,

és „a teljes magyar ellenzék a harmadikra szerveződött rá, mert ettől lehetett érzelmi töltetet kapni, a kuruc hagyományokból”. Hozzátette: a magyarlakta területeken a kormánypárt elvesztette a választásokat, mert a magyarok – ez nagy ballasztja a magyar politikai kultúrának – megtanultak lelkesedni a lehetetlenért.

Bibó, Szekfű, Horthy

A korszak emlékezete is érdekes módon alakult. Miru Szekfű Gyula 1921-es Három nemzedékét idézte, amely szerint a dualizmus egy hanyatló korszak, ahol a Széchenyit követő három liberális nemzedék silányul és elbukik, mert letér a legnagyobb magyar által kijelölt konzervatív reformútról, noha maga a kiegyezés egy jó dolog. Ami érdekes szerinte, hogy ez nem csak a Horthy-korszakban működött, „de még a marxista történetírás sem söpri ki”, s a németellenesség, ezáltal Habsburg-ellenesség miatt lehet helye egy függetlenségi narratívának a szovjet megszállás dacára.

(fotó: Gyurkovits Tamás / MCC)

Gerő ugyanakkor felhasználta az alkalmat, hogy a mindenkori jobboldal Tisza-kultuszát bírálja, amihíján van a kritikának szerinte, hiszen Tisza „önkorlátolt volt”, mert egyszerre akarta a magyar ipar, mezőgazdaság felemelkedését és jó viszonyt a nemzetiségekkel, de nem akart munkáskérdést, földosztást és jogkiterjesztést; hozzáfűzte, valószínűleg ez utóbbi sem váltotta volna be a hozzáfűzött reményeket. Mert az első kettőben lett volna mozgástér, a nemzetiségeknél nem: „a történelmi Magyarország szétválásra volt ítélve, de nem mindegy, hogy hogyan, milyen határokkal”.

Azt Miru is elismerte, bár voltak programok, a szociális érzékenység tényleg hiányzott a politikai elitből, ami miatt „nem ártott volna egy kis vérfrissítés”, és a nemzetiségek kapcsán is Bibó nyomán

talán kisebb csonkolással is meg lehetett volna oldani, de mindig attől félt a magyar politikum, hogy kiszakadnak a nemzetiségek.

Teleki pedig rájött hogy nem lehet egyszerre demokratizálni és nemzetállamot egyben tartani.

Nem hát, tette hozzá Gerő, mert az egész dualizmus liberalizmusa „állagőrző” volt, a századfordulón pedig jött két mindent elsöprő eszme, a szocializmus, és a nacionalizmus – ami a nemzetiségeknél elnyomottabb voltukból fakadólag, a magyarénál agresszívabb volt.

Összesen 8 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

ÚGY ÉRTITEK, HOGY EL KELL FOGADNUNK EGY KIEGYEZÉS KERETÉBEN AZ ELMÚLT 30 ÉV SZABADRABLÁSÁT?

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés