Sorsfordító pillanatok hazánk történelmében – vitasorozat indul az MCC szervezésében

2022. február 19. 19:25
Izgalmas vitaest-sorozat indul február 21-e hétfőn a Mathias Corvinus Collegium (MCC) szervezésében. A magyar őstörténettől 1956-ig veszik sorra az úgynevezett fordulópontokat „A magyar történelem vitás kérdései” címet viselő rendezvényeken, melyeket az intézmény Társadalom- és Történelemtudományi Iskolája szervez, a honfoglalástól 1956-ig taglalva ezeket a történelmi útelágazásokat.

Az MCC részéről a szervezőkkel, Pócza Kálmánnal, az Alkotmánypolitikai Műhely vezetőjével és Gali Mátéval, az MCC-Rubicon Történettudományi Műhely kutatótanárával beszélgettünk arról, mi értelme őstörténetről vagy a sokszor már túltárgyaltnak, és nem kevésbé átpolitizáltnak tűnő huszadik századi eseményekről ütköztetni az álláspontokat.

Összesen hat vitaestet terveznek, hármat tavasszal, hármat pedig ősszel – az első alkalomra február 21-én hétfőn az MCC Scrutonban (1113 Budapest, Tas vezér utca 3-7.) kerül sor, a téma pedig a magyar eredettörténet és honfoglalás lesz, Sudár Balázs és Szabados György tolmácsolásában. A másik két tavaszi vitaest témája a mohácsi csata, illetve a kiegyezés, az őszi terc pedig az 1918-1919-es események, hazánk második világháborús szerepvállalása, illetve az 1956-os forradalom és szabadságharc körül forog majd.

Mint mesélik, kevés a szélesebb közönséget megszólító színvonalas, történelmi témájú podcastműsor az interneten, a felvételeken sok esetben elsikkadnak a legérdekesebb kérdések, a korabeli alternatívák mérlegelése például a „mi lett volna, ha”-anakronizmusának kosarába kerül – ezért Pócza javaslatára úgy döntöttek, hogy saját sorozatot indítanak.

A másik szándékuk, meséli a műhelyvezető, megkísérelni kulturált vita formájában leültetni egy asztalhoz olyan történészeket, akik adott esetben egymással éles ellentétben álló nézeteket vallanak egy adott történelmi esemény vagy korszak megítélését illetően. Hogy erre van esély, mi sem bizonyítja jobban, minthogy – mint újságolják – „az első három vitaestre hat történészt kértünk fel, és mind a hat elsőre igent mondott”. Hozzátehetjük: árnyalja a képet, hogy ez a három nem huszadik századi, tehát a vitázók – és a közönség – közvetlen felmenőit, akár nagyszüleit is értintő, jóformán máig „velünk élő” témák kapcsán történt így. Gali kiemeli, a huszadik századi témák gyakran aktuálpolitikai térben értelmeződnek, ezért megvan az esély arra, hogy egy-egy felkért történész adott esetben kikosarazza a felkérést a vitaesten történő részvételre. Ugyanakkor, mint arra Pócza rávilágít,

a huszadik századba kissé „bele is fáradt” az átlagember, hiszen ez van az emlékezetpolitika homlokterében évtizedek óta,

és közben minden rezsim- vagy kormányváltásnál rendszerint borult az előző emlékezetpolitika. „Ahogy Németországban is, ahol a hatvanas években, amikor még üzemi balesetnek tekintették például, hogy Hitler és legszűkebb körének hibájából bekövetkezett a második világháború; aztán jöttek a szociáldemokraták, s a hozzájuk kötődő történészek, akik új intézeteket hoztak létre, s kapott egy osztályharcos fénytörést a felelősség kérdése; a nyolcvanas években a mikrotörténelem került a középpontba, főleg az ellenállás különféle formáinak hétköznapi történetei”. Vagyis a hazai nézőpontból politikamentesnek tűnő német történelmi konszenzus hosszas érési folyamat eredménye – fejtegeti a műhelyvezető. Hazánkban ez 1990 előtt nem nagyon volt téma, ha viszont igen, akkor is csupán a kommunista ellenállás heroizálása céljából.

Új fejlemények a magyar őstörténet kapcsán

Pócza és Gali szerint a huszadik századnál jobban foglalkoztatja például az MCC-s diákokat a magyar őstörténet, hiszen a valódi revelációk mostanában itt történnek. Miként az első, hétfőre szervezett vitaest egyik résztvevője, Sudár Balázs korábban kifejtette, az alapvetően nyelvészet dominálta korábbi őstörténet-kutatási módszertant napjainkban kezdi meghaladni a régészetre, az archeogenetikára, továbbá a régi források újraolvasására támaszkodó metódus, ami új eredményeket produkál, és ennek révén kijelenthető, hogy egy őstörténeti paradigmaváltás kellős közepén vagyunk. Sudár vitapartneréül nem véletlenül éppen Szabados Györgyöt választották a szervezők, aki a szakmai körökben fenntartásokkal illetett kettős honfoglalás elméletének kidolgozójáról, László Gyula régészprofesszorról elnevezett intézet vezetője, és akinek lehetősége lesz új megvilágításba helyezni a kettős honfoglalás teóriáját. Egyébként is célja a szervezőknek, hogy megismertessék a szélesebb közönséget a magyar történetírás legújabb eredményeivel és irányzataival.

Pócza Kálmán és Gali Máté (fotó: Kováts Gábor / Mandiner)

Az első vitaest másik izgalmas kérdése lehet a honfoglalás záróakkordjának tekintett, 907-es pozsonyi csata történeti megítélése is, amiről a jeles hadtörténész, Veszprémy László 2008-ban közölt egy fontos historiográfiai összegzést, melyből kiderül, hogy az 1900-as évekig kevés csatáról írtak olyan sokat, mint a pozsonyiról. Tehát nem igaz az a vélekedés, miszerint az ütközetet, vagy annak jelentőségét elhallgatták volna a századok során. Pócza és Gali hozzátették, hogy történelmünk ilyen kardinális kérdéseit illetően

a magyar szakmai közönség reagál, olykor bírál és vitatkozik, miközben például Romániában a dákoromán kontinuitás gondolata az állami szintre emelt emlékezetpolitika része,

amit az ottani történészek nem csekély része el is fogad. A szomszédos államokkal közösen készítendő történelemkönyv pedig főképpen azért nehezen megvalósítható, mert egy olyan alapvetést illetően, mint például a trianoni békediktátum ügye, képtelenek vagyunk közös nevezőre jutni. A történetpolitikai gondolkodásunkat, valamint közéleti diskurzusainkat mindmáig meghatározó döntés ugyanis nekünk óriási történelmi trauma, míg az utódállamok számára a nemzeti üdvtörténetük beteljesülésének pillanata. A gyakran hangoztatott német-francia bezzegpélda pedig, mint Pócza rámutat, azért nem hasonló, mert ott a világháborús kataklizmát hidegháborús szövetségi kényszer váltotta fel, így mindkét oldalról nagy erők mozdultak meg a konszenzus érdekében. Kérdés, hogy térségünkben, ahol a migrációs nyomás következtében a „közös ellenségkép” végtére is adott, az utóbbi öt évben végbement politikai közeledés, és a konfliktusok érezhető csendesedése megfelelő kiindulópontot képezhet-e a felismerésre, hogy több minden köt össze minket, mint amennyi elválaszt.

Mohácsi forgatókönyvek

A második vitaest témája Mohács lesz – no meg persze az előzményei, következményei. „Mi régen még úgy tanultuk, hogy a Jagellók gyengekezű uralkodók voltak, akik elherdálták a Hunyadiak által felhalmozott erkölcsi és anyagi tőkét” – fogalmazott Gali. Majd hozzátette, hogy a legújabb történeti kutatások már árnyalják ezt a nézetet, kihangsúlyozva, hogy a kincstár bevételei azért csappantak meg, mert rengeteg pénzt emésztett fel a korszak szuperhatalma, az Oszmán Birodalom elleni védekezés.

A korszak legerősebb hadseregétől elszenvedett mohácsi vereség pedig ennek fényében nem volt meglepetésszerű.

Mohács vonatkozásában még több új izgalmas kutatási eredményről és irányról is szót lehet majd ejteni. Hol volt például az összecsapás pontos helyszíne, hol folyt a Csele-patak, meg persze a gondolati játékok: megfordította volna-e a csata kimenetelét, ha Szapolyai János erdélyi vajda az erdélyi hadakkal megérkezik a csatatérre, és így tovább.

Na, és persze ott van Mohács emlékezete. Mohács ma szimbólum, ám a 19. század elejéig csak egy csata volt a sok közül, hovatovább azóta több „Mohácsunk” is volt: a világosi fegyverletétel, Trianon, majd a levert ’56-os forradalom és szabadságharc is egy-egy „Mohács”, ami a néplélekben is tükröződik, és egyfajta szorongásra utal – fogalmaz Pócza. Gali mindehhez hozzáteszi, hogy érdekes módon

más népek emlékezetében is megjelenik a maguk „Mohácsa”.

Az olaszok esetében az 1917 őszén vívott tizenkettedik isonzói csata, azaz az osztrák–magyar erők caporettói áttörése ilyen. Ezt a mai napig emlegetik: amikor 2017-ben például Svédország a világbajnoki pótselejtezőben kiejtette az olaszokat, egyes itáliai sajtótermékek a „Caporetto del calcio”, azaz „a futball Caporettója” szalagcímmel jelentek meg.

Semmi sem volt előre eldöntve

Ugyanígy fontos szempont, mutat rá Pócza, hogy a különféle történelmi fordulópontoknál bemutassuk, az adott kor döntéshozóinak voltak választási lehetőségei, és korántsem volt determinisztikus, hogy úgy fognak történni a dolgok, ahogyan végül megtörténtek. Ez igaz Mohácsra, de igaz a kiegyezésre és Trianonra, akárcsak a huszadik század további témaköreire is. Hazánk etnikai térképének Mohácstól Trianonig történő átalakulása is lényegében véve a modern nacionalizmusok 18-19. századi fordulóján történt megjelenésével ért be problémaként. „Itt is nyugodtan lehet vitázni:

mi lett volna a megoldás? Keményebb vagy puhább politika a nemzetiségiekkel?”

– szemlélteti Pócza.

Gali kiegészíti azzal, hogy a magyar és nem magyar népek együttélésében 1526 és 1920 között rengeteg fordulópont volt, mint például az 1848-49-ben zajlott erdélyi és délvidéki polgárháború, ami a dél-erdélyi magyarság esetében jelentős mértékben járult hozzá az etnikai térszerkezet megváltozásához. Ám a nemzetiségi kérdés nem kizárólag konfliktusos történet, hiszen ott van a teljesen asszimilálódott verseci sváb származású író, Herczeg Ferenc esete, aki az emlékiratai szerint a temesvári piaristáknál tanult meg magyarul, vagy éppen az 1921-ben a magyar haza mellett kiálló soproni német gyökerű polgármester, Thurner Mihály, aki pedig a visszaemlékezései alapján a győri reáliskolában. Tehát az iskolarendszernek, valamint az államigazgatásnak volt egy békésen asszimiláló hatása.

Deák versus Kossuth, az örök vita

A nemzetiségi kérdés kapcsán (is) izgalmasnak ígérkezik a harmadik, a kiegyezésről illetve annak későbbi megítéléséről szóló vitaest. A rendezvényen ugyanis a munkássága alapján kossuthiánus nézeteket képviselő Miru György vitatkozik majd azzal a Gerő Andrással, aki a kiegyezésre alapjában véve jó kompromisszumként tekint. A vitaesten akár még a ’60-as évek kossuthiánus Szabad György, valamint kiegyezéspárti Hanák Péter nevéhez köthető szellemi pengeváltások is megelevenedhetnek majd – ad hangot a várakozásainak Gali. A kiegyezésnek tehát az utólagos recepciója is roppant izgalmas.

Kinek volt igaza? A Bibó által „hamis realistának” nevezett Deáknak, Apponyinak, és a két Andrássynak, vagy a „túlfeszült lényeglátók” közé sorolt Kossuthnak, Adynak és Szabó Dezsőnek?

„Ezekről fontos értekezni, vitázni” – vélekedik Pócza, hozzátéve: reményei szerint a színvonalas tudományos ismeretterjesztésen túl a vitaestek a hazai vitakultúra fejlődéséhez is hozzájárulhatnak majd.

Összesen 20 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés