Erkölcsösnek maradni az illúzióban – Dolhai Attila a Mandinernek

2022. január 22. 8:21
Óévről és új évről, illúzióról és valóságról, hivatásról és családról, lemondásról és felismerésről, csendről és imáról beszélgettünk a születésnapos Dolhai Attilával. A színművész vallja: a gyermeknevelésben a mintaadáson múlik minden. A legfontosabb a „lelk”, Apa! – mondták neki gyermekei, amikor kicsik voltak. E mondat pedig azóta is iránytűként szolgál az életében.

Ádám Rebeka Nóra interjúja a Mandiner hetilapban

Kemény, lemondásokkal teli éveken vagyunk túl. Hogy élte meg ezt az időszakot?

Vegyesen. Az első pillanatban az volt az érzésem, de jó, hogy tartunk egy kis szünetet, lehet pihenni. Talán sokunknak volt hasonló élménye. Aztán rájöttem, hogy ez nem is valódi pihenés, hiszen az egész helyzet bizonytalanná vált, talajt vesztettünk,

jött az aggasztó kérdés: hogyan tovább?

Ahogy az egész világnak, a színházi szakmának is óriási megpróbáltatást jelentett az elmúlt pár év. Én viszonylag hamar felfedeztem, hogy tulajdonképpen mennyi mindent is szeretnék csinálni a színház mellett, ezért elkezdtem otthon alkotni. A Színművészetin Kerényi Imre volt az osztály­főnökünk, volt vele egy érdekes utolsó találkozásunk, amikor mindenkinek a tarisznyájába tett egy kis útravalót. Ekkor még nem tudtuk, hogy beteg. Azt mondta nekünk, fő, hogy ne legyünk boldogtalan színészek, ne legyünk boldogtalan emberek; csináljunk a színház mellett mást is, ami jólesik. Azt tanácsolta, ha úgy érezzük, hogy felszabadult energiáink vannak, kezdjünk el darabokat vagy kritikákat írni, színházba járni, rendezni, nyissuk ki a kis ajtóinkat, és próbáljuk megtalálni a szakmának azokat a szegmenseit, ahol még nem jártunk. Az első pandémiás hullám idején ez a jó tanács jutott eszembe. Úgy éreztem, itt az ideje kicsit befelé fordulni és nyitni ezek felé a vágyak felé. Ekkor írtam a Trianonról szóló darabot.

Érdekes, hogy egyből a szakma és a munka felől közelítette meg a kérdést. Sok interjúban beszél arról, hogy hajlamos annyira a munkának élni, hogy a szeretteire, a családjára már nem marad idő. Most is küzd ezzel?

Ez állandó kettősség az életemben. Amikor a gyermekeim kicsik voltak, mindig azt mondták: a legfontosabb a „lelk”, Apa! Nagyon szeretem, amit csinálok, kétségtelen, hogy nehéz leszakadni róla. Sokszor szükséges fegyelmeznem magam, hogy a családra is figyeljek, ne csak a munkára. Otthon egyébként egész jól elfogadták ezt, Viki, a feleségem mindenben támogat, hiszen az, hogy színész lettem, egy kicsit neki is köszönhető. Mindig ambicionált abban a tekintetben, hogy mint ember fejlődjek. Ő a legnagyobb támogatóm. Emlékszem, amikor a Kifutó című tehetség­kutatóba jelentkeztem, tonnaszám írták a rajongói leveleket a családdal, és adták fel Kanizsa alsóról és Kanizsa felsőről. Onnan jött rám a legtöbb szavazat. (Nevet) Mi együtt nőttünk bele ebbe a helyzetbe. Sokszor beszélgetünk úgy a munkámról, hogy nem feltétlenül én provokálom. Igyekszem otthon kerülni a témát, mert valóban előfordul, hogy túlságosan is belelovalom magam, de többnyire ha szakmázunk otthon, ő hozza fel. A családhoz való kötődés erős kötelék. Megint csak Kerényi tanár úr jut az eszembe, aki azt mondta: rabságban a szabadság. Tehát bizonyos keretek között olyan szabaddá tudsz válni, amilyenné akarsz. Itt most nyilván szellemi szabadságról beszélünk elsősorban.

Ha megvan a biztonságod, amiben nyugodtan dolgozhatsz – nekem ilyen a család –, az felbecsülhetetlen.

Az sajnos igaz, hogy volt időszak, amikor a gyermekeimnek nagyobb szükségük lett volna rám, mint most, de sajnos az első tíz évükből nagyrészt kimaradtam, hiszen akkor indult a karrierem.

Gyötri magát emiatt?

Már nem, de azért sokáig gyötörtem magam. Azért nem, mert most már abban a korban vannak, hogy kösz, Apa, már nem akarunk annyira veled játszani. Elmúlt az az időszak.

Milyenek a visszajelzéseik?

Azt hiszem, természetesnek vették a helyzetet egy idő után. Másrészt, amikor otthon voltam, igyekeztem kárpótolni őket, minél több időt velük tölteni, kompenzálni azt a hiányt, amit a nem ottlétem okozott. Szerintem nagy szeretetviszonyban vagyunk, megbocsátották nekem, hogy keveset voltam velük. Én bocsátom meg nehezen magamnak, hogy mindezt nem vettem észre időben. Elkapott a gépszíj, csak az egzisztencia és a biztonság megteremtésére tudtam koncentrálni. 

Egy férfinak ezzel is nehéz megküzdenie

– hogy az otthon az legyen otthon, vagy hogy a ránk szakadt hitelek fizetve legyenek. Ilyenkor a házastársak mindkét oldalon küzdenek: az anyák küzdenek azzal, hogy anyákká váltak, otthon ragadtak a gyerekekkel, miközben az apák hajtják a melót, nincsenek otthon, elő akarják teremteni a megélhetés feltételeit. Ha ebben az időszakban nem tudnak összekapaszkodni, akkor megborulhat a család.

Hívő családban nőtt fel. A hetvenes években született, amikor a vallásosság üldözendő volt. Érzett ebből bármit is?

Nagy elhivatottságot éreztem a szüleim részéről. Zárt közösségben éltünk Ajakon, Kisvárda mellett. Ebben a közösségben a vallásosság természetes volt, de ha bementünk például Várdára, ott már nem volt annyira evidens. A faluban a rorátéra vagy a vasárnapi misére való járás, a körmenetek, a karácsonyi éjféli mise és a búcsújárások maguktól értetődtek. A zárt közösségek erejét talán a dacosságuk adta, az erősítette meg, egyben szabaddá is tette őket. Emellett persze a vasárnapi ebédnél néha téma volt, hogy édesapámtól a munkahelyén megkérdezték, jár-e a család templomba, vagy hogy a munkatársa miért vitte a másik faluba megkereszteltetni a gyerekét.

Mit jelent önnek ez az örökség, ez a fajta neveltetés?

Számomra ezek biztos pontok. Hála Istennek, a feleségemmel hasonlóan gondolkodunk: a gyermekeinknek is próbáljuk átadni ezt a szemléletet. Mindketten elhivatottak vagyunk abban, hogy a gyermekek is kapják meg azokat a vallásos „eszközöket”, amelyek hozzásegíthetik őket a nyugodtabb, békésebb élethez. Ezeket hívhatjuk szentségeknek vagy másnak, minden­esetre erős mankók az életben. A vallásgyakorlás emellett azért is fontos, mert olyan hagyomány, amelyet a szokásokon keresztül átörökítünk a következő nemzedéknek. Akik majd a saját lelki tapasztalásaikkal fogják megtölteni a kereteket. Én csak annyit tehetek, hogy elmondom a gyermekeimnek, hogy fiam…, elnézést, nincs fiam… (Nevet) szóval, lányom, fontosnak tartom, hogy megköszönjük, mennyi jó dolog történt velünk a héten, vagy kérjünk erőt a következő időszakra, hiszen a jövő hét sem tűnik könnyűnek.

A mintaadás a legfontosabb.
Eperjesi Erika Viktória és Dolhai Attila  Koltay István szerepében Ábrahám Pál, Földes Imre és Harmath Imre Viktória című operettjének fotóspróbáján a Miskolci Nemzeti Színházban 2016. szeptember 21-én. <br> Fotó: MTI / Vajda János

Foglalkoztatja, hogy nincs fia?

(Nevet) Hát, nézze, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem, de az előbbi szófordulat, a „fiam”, mindig az édesapámra emlékeztet. Szállóige lett otthon, annak ellenére, hogy három lányom van. Kétségtelen, gondolok rá, hogy vajon milyen lenne, ha együtt focizhatnék a fiammal, vagy beszélhetnék vele az első barátnőjéről.

„Gyerekként befeszültünk attól, hogy vasárnap, amikor A Tenkes kapitánya volt a televízióban, nekünk templomba kellett mennünk” – mondta egyszer. Az ön gyermekei hogyan vannak ezzel?

Rajtuk sokkal kevésbé érzem ezt. A fáradtsági szintjüktől függ. Ha kicsit zsúfoltabb volt a hét, és nincs idejük arra, hogy töltődjenek, akkor nehezebb a vasárnapi indulás. Az előkészítés nagyon fontos. Minden családnak meg kell tanulnia, mi a kényelmes – már jó előre megbeszélni vagy megvárni vele a szombat estét. Mi egyvalamit szorgalmazunk, hogy döntsék el, hányra és hova menjünk misére, a többit ők maguk között lemeccselik. Azt érzik, hogy menni kell, de rájuk van bízva a döntés, mikor és hova. Most, hogy mindegyikük elmúlt tízéves, már azt is érzik, hogy ennek lelki haszna is van. Szoktunk is róla beszélgetni, de nem azért, mert én megkérdezem, hogy miről prédikált a pap, hanem egyszer-egyszer maguktól megjegyzik, milyen jót mondott az atya. Az eucharisztikus kongresszus idején pedig kifejezetten jelen voltak. Napokig, hetekig tartó téma volt ebéd alatt.

A Kossuth téren, a körmenet előtt az egyik lányával, Lucával együtt énekelt. Milyen élmény volt?

Elképesztően büszke voltam. Olyan boldogság és ajándék volt, amilyet még nem tapasztaltam. Csodaszámba menő érzés.

Erős volt bennem az apai büszkeség.

A szeretetnek egyfajta tanúságtétele volt. Jólesik azt hinni, hogy ha nem is mindent, de valamit jól csináltunk.

Olvastam, hogy kiskorában sokat zarándokoltak búcsújáró helyekre. Egyszer Međugorjében is járt a nagymamájával. Hogy emlékszik az élményre?

Nem vagyok nagy utazó, régebben szorongtam attól, hogy átlépjük az országhatárt. Viszont emlékszem, ennél az útnál nem volt ilyen érzésem, tele voltam kíváncsisággal. Mivel ekkor még csak általános iskolás voltam, attól féltem, nem fognak elengedni a suliból, mert az út egyhetes volt. Végül előre megtanultam mindent, megírtam a dolgozatokat, így el tudtam menni. Akkoriban sok legendát meséltek a helyről, hogy embereknek megjelent a Szűzanya, látomásaik voltak, illetve hogy sehol máshol nem tudsz belenézni a napba, csak ott. Mentünk a hosszú buszúton, imádkoztunk, én pedig alig vártam, hogy megérkezzünk, és belenézhessek a napba. A mamával azért volt jó utazni, mert figyelt is rám meg nem is, el is lehetett bóklászni, és vissza is lehetett találni. Mérhetetlen békét és nyugalmat éreztem. Azt láttam, hogy ott mindenki szereti a másikat. Ezt a fajta teljességet éreztem az eucharisztikus kongresszus ideje alatt is.

Dolhai Attila énekel a Kaszás Attila-díj díjátadó gálaműsorán a Győri Nemzeti Színházban 2014. szeptember 8-án <br> Fotó: MTI/ Krizsán Csaba

A Színház- és Filmművészeti Egyetem közege mennyire szakította ki ebből a vallásos miliőből?

Nem feltétlenül az egyetem, inkább a színház szakított ki. Csapongóvá váltam: egy tizennyolc éves fiatalemberré, aki érettségi után kiszabadult a szülői kontroll alól, és nyakába vette a szabad életet, senki nem szólt neki semmiért. Akkoriban tényleg elszabadultak bennem az ösztönök, a serdülés, a lázadás. Akkor is vallásosnak tartottam magam, de még nem éreztem olyan fontosnak azokat az elveket, amelyeket most. Na és erre a lázadásigényre érkezett a színházi világ…

Úgy fogalmazott: „A színházi élet és a szüleimtől örökségként kapott vallásos élet ad egyfajta kettősséget, de csak egy életet élhetünk.” Mit ért kettősség alatt? A kettő kizárja egymást?

Azt hiszem, az élethelyzetemből fakadóan egyre kevésbé érzem azt, hogy a kettő kizárja egymást. Már nem vagyok a „hősszerelmes-korosztály”, így ezt a kettősséget egyre könnyebben kezelem. Mindamellett hosszú tanulási folyamat volt nekem és a környezetemben élő embereknek is, hogy mit jelent színházban dolgozni.

Felmész este a színpadra, és a veled szemben álló nőben férfiként meg kell látnod azt a szépséget, amiért képes vagy beleszeretni. Ezt az illúziót este héttől tízig végig kell vinned. Utána viszont ezzel az illúzióval nehéz mit kezdeni. Az, hogy napról napra mások által megírt szituációkba helyezed magad, neked és a családodnak is óriási kihívás. Hiszen azok a helyzetek nem a te életed részei, a próbaidőszak alatt mégis folyamatosan azokkal foglalkozol. Állandóan azt kutatod, hogyan tudsz minél hitelesebb lenni az adott szerepben. Ha nem adod át magad, akkor nehezen leszel hiteles, ha pedig megérint, nagyon kell vigyáznod, hogy mennyire érintődsz meg. A lelked is megérintődik, vagy csak a tested és a szellemed lesz eszköze egy darabnak? Képes vagy-e odaadni magadat, és képes-e a családod odaadni téged, hogy te abban a szituációban eszköz légy? Színészként ez a legnehezebb feladat. Hogyan ne veszítsék el a szavak a jelentésüket? Azt énekelni egy nőnek a színpadon, hogy „szívből szeretni”, majd hazamenni, és azt mondani a feleségednek: szeretlek.

A színház elsősorban az ösztönökre épít.

Érezte már úgy, hogy elkoptatott fontos szavakat?

Igen, sajnos sokszor. Vagy azt, hogy Úristen, ezt most úgy mondtam otthon is, mintha a színpadon lennék. Újra kell tölteni a szavakat tartalommal, illetve nem szabad hagyni, hogy otthon is elég legyen a színpadi rutin. Ez nem csak az én küzdelmem volt. Ebben a feleségemnek is sok munkája és energiája van. Kettőnknek köszönhető, hogy sikerült, és hogy még mindig együtt vagyunk. Ez a szakma tele van olyan dilemmákkal, hogy vajon azok az illúziók, amiket megteremtünk a nézők és magunk számára, meddig tartanak. Tart-e, amíg hazaérek? Tart-e tovább annál? Hiszen egy-egy próbafolyamat során hónapokig együtt vagy a kollégákkal, mindenki ismeri mindenkinek a mindenét, a premierbulit pedig áthatja az euforikus hangulat, hogy amiért közösen dolgoztunk, az most megvalósult, azt most sikerült megmutatni az embereknek is. Ebben a folyamatban a másik nem idegen számunkra, hanem társ a küzdelemben. Ez pedig szabadosságot ad, amelyet nehéz kordában tartani. Ezt összeegyeztetni azzal, hogy esküt tettem valakinek, hogy egy életem, egy halálom, vele hűségben élek, nehéz. Főleg, ha ilyen felfokozott időszakokban azt a valakit két hónapig hanyagolom. Ez újra és újra kihívások elé állítja a kapcsolatot. És akkor eljutunk a kérdéshez: vajon hol van ebben a kereszténység? Ez örök kettősség. De azt hiszem, az ima ezen is átsegít. Meg kellett tanulnom azt, hogy ha otthon a hiányomat próbálják a tudtomra adni, azt ne sértésnek vegyem, hanem próbáljam elfogadni, megérteni és felfedezni benne az ő szeretetüket. 

A mindennapi istenkapcsolat éppen abban segít, hogy az illúzió és a valóság között távolságot tudjak tartani.

Képes legyek megadni a feleségemnek azt a szeretetet és törődést, amit igényel, és tudjam megadni a színpadi partneremnek azt a tiszteletet, hogy az illúziót, amit estéről estére keltünk, nem provokálom. Ez hosszú tanulási folyamat.

Kemény, ugyanakkor bensőséges dolgokról beszél. A hivatás árnyoldaláról ritkán esik szó.

Nem azt akarom mondani, hogy a színház bűnös világ, de az biztos, hogy sokkal érzékenyebb terep, hiszen az ember tényleg önmagát adja oda. Nem akarom a Színház- és Filmművészeti Egyetemre sem ráhúzni a vizes lepedőt, de borzasztóan fontosnak tartanám, hogy a színi­növendékek kezébe ne csak eszközöket adjunk, hanem beszéljünk a szakma árnyoldalairól is.

Nemcsak a diákok ösztöneit – a harag, a düh vagy a szerelem ösztönét – kellene felébreszteni és erősíteni,

hanem át kellene adni azt is, hogy miként lehet őket kordában tartani. Azt is tanítani kellene, hogyan tudod megvédeni magad a csalódásoktól, vagy hogy hogyan tudsz erkölcsös ember maradni a közösen teremtett illúzióban. Fontos lenne ezekről beszélni, főleg ma, amikor megkérdőjeleződik, hogy erkölcsös-e a színházi világ.

Fotó: Ficsor Márton

Azt mondja, sokszor veszi igénybe az ima erejét a konfliktusokban vagy éppen autózáskor. Mióta lett ez napi rutin?

Van egy atya, akihez be-betévedek gyónni. Egyszer megkérdezte, szoktam-e imádkozni a szeretteimért. Mondtam, hogy nem, mire teljes természetességgel annyit mondott: próbáld ki! Azt mondta, nem ad penitenciát, hanem próbáljam ki mindennap egy hétig, hogy imádkozom a szeretteimért. Amikor elkezdtem csinálni, észrevettem, hogy napról napra nyugodtabb vagyok. Aztán szép lassan arra is rájöttem, hogy ha konfliktushelyzetbe kerülök, azt nemcsak ordibálással lehet megoldani, hanem imával is. Meg kellett találnom a napi rutinomban azokat az időszakokat, amikor tudok imádkozni. Például amikor elmegyek futni, vagy autóban ülök. Idővel aztán igényem lett rá, hogy ne csak a feleségemért és a gyermekeimért imádkozzak, hanem a szüleimért, az anyósomért, az apósomért, a feleségem testvéréért is, így az imában töltött idő is bővült.

Azóta sokkal békésebb vagyok másokkal és magammal is.

Nemrég hangszálműtéten esett át.

Tanulságos időszak volt, be kell vallanom, ugyanis ráébresztett a csend szerepére a konfliktusokban. A hangszálműtétem után két hétig nem tudtam beszélni. Furcsa élmény volt. Lett volna miért szólnom, például nem tetszett a gyermekeimnek egy-egy reakciója, de egyszerűen nem tudtam beszélni. Ezért egy darabig írogattam nekik. Aztán rájöttem, hogy ha írásban megszidom őket, utána pedig leírom az alternatív lehetőséget, hogyan kellett volna, addigra már régen túlmentünk a témán. Kénytelen voltam tehát azt az utat választani, hogy csak azt írom le: „figyeljetek, inkább azt kéne”, „inkább úgy kellene”. Rádöbbentem, milyen jó, hogy nem veszekszem, nem elégedetlenkedem, csupán annyit juttatok el a másikhoz, hogy szerintem hogyan lehetne jobban csinálni.

Az Operettszínház Trianon-előadása kapcsán azt mesélte, bizonytalan volt, belefogjon-e. Többen óvták tőle, mondván, ez egy olyan kérdés, ami miatt majd kaphat hideget-meleget.

Amikor szembesültem azzal az ellenállással, hogy miért akarunk erről beszélni, hiszen ez egy provokatív történet, akkor döntöttem el, hogy én mégis foglalkozni szeretnék vele. Éppen ezért. Azt vettem észre, hogy az emberek bezárkóznak, amikor erről esik szó. Furcsálltam, elkezdtem gondolkodni, miért lehet ez. Rájöttem, hogy azért, mert

azoknak, akik érintettek, fájdalmat és keserűséget jelent, akik pedig nem érintettek, hallani sem akarnak róla,

hiszen szorosan kapcsolódik a világháborúhoz és a revízió gondolatához. Így inkább nem is beszélünk róla. Ezen szerettem volna változtatni. A kérdés utána már csak az volt, hogy milyen formát találjunk neki, amellyel az újabb generációkhoz is közelebb tudjuk vinni a történetet. Végül a musicalt találtam a legjobbnak. Persze aztán jött a következő kihívás: ha én erről beszélek, meg fognak bélyegezni, megkapom majd, hogy revizionista vagy nacionalista vagyok, vagy éppen a bérence azoknak, akik a vitákat szándékosan provokálják. Nekem mégis az volt a legfontosabb szempont, hogy ha majd a gyermekeim generációja megnézi a darabot, vagy meghallgatja a dalokat, emocionálisan maradjon meg benne az élmény.

Itt az új év – mi adhat hitet, reményt az előttünk álló esztendőre?

Biztos vagyok benne, hogy az élet előbb-utóbb vissza fog térni a megszokott kerékvágásba, emiatt azonban a mókuskerék is újra beindulhat. Tele leszünk új feladatokkal, új kihívásokkal. Őszintén remélem, hogy ezek között a kihívások között azért megtaláljuk a Jóistent is. Kapaszkodónak ő ott lesz mindig. Nyitott ránk, azt várja, hogy szóljunk hozzá. Ha meghalljuk a hangját, biztos, hogy könnyebb lesz. Szerintem figyeljünk rá egy kicsit többet a jövő évben, hiszen a legfontosabb mégiscsak a „lelk”.

 

A Nemzeti Filmintézet a pandémia idején pályázatot hirdetett azzal a céllal, hogy közelebb hozza egymáshoz a színházi és filmes alkotókat. Kiss-B. Atillának, az Operettszínház igazgatójának a kezdeményezésével e pályázat keretein belül a Szétszakítottak című Trianon-musical alapján film készül Iványi Marcell rendezésében, amelyet várhatóan június 4-én mutatnak be a televízióban.

*** 

Dolhai Attila
Kisvárdán született 1977. január 7-én. Jászai Mari-díjas színész, musical- és operetténekes. 2005-ben diplomázott a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, Kerényi Imre osztályában. Nős, három lánya van, Luca, Emma és Anna.

Nyitókép: Ficsor Márton

Összesen 2 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés