Kommunisták, fajvédők, legitimisták – kik voltak valójában a magyar ellenállók?

2021. november 10. 18:01
Hogyan zajlott a magyar fegyveres ellenállás a második világháború során, és milyen szerepe volt ebben a jobboldalnak? Bartha Ákos történésszel, az ELKH BTK Történettudományi Intézet tudományos munkatársával beszélgettünk, akinek a budapesti ellenállásról szóló könyve Véres város címmel most jelent meg a Jaffánál.

Sokan hihetik, hogy egyáltalán nem volt fegyveres ellenállás Magyarországon 1944-ben. Valóban „ének” ez „a semmiről”, mint ahogyan könyve utolsó fejezetében felteszi a kérdést?

A fegyveres ellenállás nem feltétlenül azt jelenti, hogy fegyverrel öljük a németeket vagy a kollaboránsokat, hanem arra is vonatkoztatható, hogy fegyverrel védünk embereket. Ez sokszor kifizetődőbb is, már amennyiben célnak tekintjük, hogy minél kevesebb pusztulással legyünk túl egy frontátvonuláson vagy mondjuk a nyilas diktatúrán. Ilyen érelemben egy KISKA-századparancsnok többet tudott tenni, mint egy partizán. 

Könyvében is pedzegeti, hogy az ellenállás azért megtorlással és civil áldozatokkal is járt.

A filmipar is azt a képzetet erősíti, hogy az az ellenállás a jó, ami látványos, ahol folyamatosan lőnek, és az egész lehetőleg egy felkelésbe torkollik. De sajnos az a tapasztalat, hogy

a második világháború során csak akkor lehetett sikeres egy felkelés, ha azt reguláris hadsereg támogatta.

A legújabb francia munkák saját partizánjaik kapcsán arra jutnak, hogy a szövetségesek partraszállásáig nem tudtak semmi hadászatilag értékelhetőt csinálni. Az ellenállás főleg propagandatevékenység, ennek ideológiai vetülete jelentős. A hadászati teljesítmény Európa-szerte szolid eredményeket hozott. Az egyetlen kivétel a hírszerzés, amiben a helyiek komoly segítséget tudtak nyújtani a szövetséges csapatoknak. De ehhez sem kellett lőni.

Mire volt képes a magyar ellenállás?

A magyar ellenállás lehetőségeit alapvetően behatárolta, hogy – bár ez furcsán hangozhat – európai viszonylatban későn szállták meg a németek az országot. Európa más országaiban azt látjuk, hogy a nagy hullám 1939-40, ekkor szállják meg a legtöbb országot. Hollandiában és Dániában is

három-négy évvel a német megszállás után jutnak el oda az ellenállók, hogy egységbe szervezzék kisebb, rivalizáló szervezeteiket.

Az illegális fegyveres ellenállást csak ezután kezdik meg. A másik példa Lengyelország, melyet 1939. szeptember elsején rohannak le a németek, majd két héttel később a szovjetek. Ehhez képest 1944. augusztus elsején – majdnem öt évvel később – tudják kirobbantani a felkelést, holott komplett földalatti államot működtetnek. A varsói felkelők hősies küzdelme éppen azért bukik el, mert a Visztula túlpartján megállt a Vörös Hadsereg. Párizs felszabadítása pedig azért sikerült, mert a szövetségesek ezt célnak tartották és meg is valósították.

A franciák, hollandok ügyesen mitizálták a nemzeti ellenállásukat. Volt erre valós igény a háború után?

A második világháború után minden társadalomnak szüksége volt arra, hogy felmutasson valami olyat, amivel tovább tudja vinni a politikai és társadalmi életet. Ez értelemszerűen nem a kollaboráció és a „szürke zóna” lett, amit később kibányásztak a történészek, hanem az antifasizmus doktrínája. A vasfüggöny keleti és a nyugati oldalán egyaránt ez lett a fő politikai hívószó.

Nyugaton ezért a kollaboráció mértékét titkolták, keleten pedig egyfajta szovjetizált üdvtörténet alakult ki,

mely szerint a kommunista élcsapat vezette a német- és nyilasellenes ellenállást. Ennek megfelelően Magyarországon is gyorsan elfelejtették, hogy 1939 augusztusa és 1941 júniusa között, vagyis közel két évig a Szovjetunió de facto a Harmadik Birodalom szövetségese volt. 

Ami pedig a későbbi ellenállást illeti, a források tükrében én úgy látom, az említett „élcsapat” üres nyilasházat robbantott Újpesten, a korábbi sikeres robbantások – például a Gömbös-szobornál, a Városi Színházban vagy egy belvárosi könyvesboltban – pedig nem hátráltatták a német-nyilas hadigépezetet, miközben több tucat ártatlan ember életébe kerültek. A robbantásokat ugyanis zsidónak minősített foglyaikon torolták meg a nyilasok. Innen nézve

alighanem jobb is, hogy Bajcsy-Zsilinszkyék nem robbantották ki 1944 novemberében a budapesti felkelést,

mert megfelelő katonai támogatás nélkül vérfürdőt rendeztek volna a nyilasok és a németek. Utóbbiaknál bevett ráta volt a megtorlásra, külön régiókként és az elkövető származása szerint. Az 1944 márciusában Rómában felrobbantott 33 SS katona például 335 civil életébe került. Az ostromlott Budapesten alighanem a százszoros szorzót tervezték érvényesíteni, amikor 1944. december 29-én a mára teljesen elfeledett Radó–Magyari-csoportból valaki rálőtt egy német katonára. Végül „csak” 81 embert végeztek ki a Wesselényi utca 52. szám alatti iskola udvarán. A lövöldözés veszélyes játék volt. 

Eközben a mitizálás forrásgyűjtéssel is járt, az utolsó ellenállóval is interjúkat készítettek. Nálunk ez mennyire volt jellemző?

Ez a fajta mítoszépítés itt is ment. Jó darabig a Fehér Lajos által működtetett akciógárdák és az újpesti „partizánok” emlékezéseivel teltek meg a levéltárak és a könyvtárak. Még képregények is készültek róluk a fiatalabb nemzedék számára. A hatvanas-hetvenes évektől, a történetírás újraprofesszionalizálódásával fokozatosan sokszínűbb lett a kép, de a tabuk és az élcsapat teóriája 1989-ig megmaradt.

A kommunista ellenállók jelentős része 1945 után belügyes karriert futott be,

azaz alakíthatták a narratívát, ehhez minden eszközük megvolt.

És akkor volt kommunista ellenállás? Én német jelentéseket olvasgattam hasonló témában – vidéki ellenállás a német megszállás első hónapjaiban –, és ott meggyőződéssel írták, hogy voltak kommunista ellenállók. Persze ők mindenre ráfogták a kommunista jelzőt.

Volt, a fent említett robbantások kontrollforrásokkal igazolhatóan megtörténtek. A Fehér-féle akciógárdák kifejezetten eredményesek voltak, ha azt tartjuk eredménynek, hogy

magyar viszonylatban sokat robbantottak.

Fehér jól konspirált, sosem bukott le, és megtalálta az akciók végrehajtására alkalmas fiatalokat. A Földes László vezette újpestiek, mint említettem, a jelek szerint egy már kiürített nyilasházat robbantottak fel néhány órával a szovjetek megérkezése előtt. Ezt közvetlenül megelőzően ugyanakkor magukat nyilas karhatalmi egységnek álcázva sikerrel kértek ki a helyi nyilasházból foglyokat, akiket aztán szabadon engedtek. 

Kritizálja könyvében Horthy Miklós szerepét a bukott kiugrási kísérletben. A kormányzó apaként, nem pedig politikusként gondolkodott ’44-ben?

Egy idős, utolsó életben maradt gyermekével eredményesen megzsarolt ember volt ennek a történetnek a végén.

Horthyban egyébként sem volt meg feltétlenül a képesség, hogy irányítson olyan helyzetekben, amikor nincsen előtte minta.

1921-ben, IV. Károly visszatérési kísérleteinek idején még képes volt erre, 1944-ben viszont, 76 éves korában már nem. Egyetlen példa: 1944. október 14-én este fogadta a Rómából érkező Magyary Gyula teológus professzort, aki a szlovák partizánokon keresztül, igencsak kalandos úton jutott el a Várba, hogy elvigye számára a szövetségesek üzenetét. Magyary visszaemlékezéseiben okkal volt megdöbbenve, hogy fél nappal a kiugrási kísérlet előtt a kenderesi rizstermelésről kellett cseverésznie Magyarország kormányzójával. A kiugrási előkészületeket egyébként mély bizalmatlanság jellemezte. Az ellenállás gócaira nemigen mertek fegyvert bízni a Várból, és ha olvasgatjuk a korabeli illegális kommunista sajtót, azt kell mondjuk, ez nem is volt teljesen indokolatlan. Az ember nem szívesen ad fegyvert olyanok kezébe, akik azt ellene is fordíthatják. Ráadásul maguk a kommunisták is megosztottak voltak. Budapesten, a Rajk László és Kádár János vezette Békepárt nemhogy a szociáldemokratákkal, de még Demény Pál kommunistáival sem volt versenyképes, ha a munkások támogatását nézzük. 1944 novemberében pedig amennyire várta mindkét csoport a közelítő Vörös Hadsereget, annyira feszenghettek a Szegeden, majd Debrecenben gyülekező „moszkovita” riválisok miatt.

Mit kell tudni az elhallgatott fajvédő ellenállásról?

A fajvédő németellenesség 1938 márciusától kezd felerősödni, amikor az Anschluss révén Magyarország határos lesz a nyolcvanmilliós Német Birodalommal. Az ezt követő három év, de főleg a Molotov–Ribbentrop-paktum időszaka, nagyon különös világ. A revíziós sikerek okozta eufória mögött felerősödik a nagyhatalmi beszorítottság érzete és egyre többen kezdenek el gondolkodni azon, hogy a már a Mein Kampfban körvonalazott német expanzió nem fogja-e tényleg elérni a Dunántúlt, ahol sok német származású magyar állampolgár él. Itt már a harmincas években folyt a nagynémet agitáció, miközben a magyar állam sem az elvárható módon a viszonyult a német kisebbséghez.

A fajvédők egy jelentős része ekkor már nem a zsidókat és a kommunistákat tekintette fő ellenségnek, hanem a németeket

– új kutatásaim az ő szervezeti hálójukra irányulnak. Az egykoron legitimista Turáni Vadászok Országos Egyesületéből például jelentős számban kerülnek fajvédők az ellenállás élvonalába, olyan vezetőkkel, mint vitéz Kiss János nyugalmazott altábornagy. 

A másik társaság a „törzsökös magyaroké”. Ezt a mozgalmat az Országos Társadalombiztosító Intézet utóbb a dachaui koncentrációs táborban elpusztított elnöke, Baráti Huszár Aladár indította el azért, hogy a vér szerinti magyarok kerüljenek vezető pozíciókba a honi politikai, gazdasági és társadalmi életben. Radikálisaikat Makay Miklós vegyészmérnök vezette. Utóbbiak a második zsidótörvényen belül külön magyar kvótát, „numerus hungaricust” követeltek, mellyel az „árják” – értsd: a németek – háttérbe szorítását szerették volna elérni. Sárkány címmel hetilapot is működtettek. Itt egészen elképesztő dolgok megjelenhettek, miközben követelték a radikális földreformot is. Makay egy ideig minisztériumi tisztviselő, majd a lőporgyártásra szakosodott balatonfűzfői Nitrokémia Ipartelepek Rt. igazgatója volt. A nyilasuralom alatt nemcsak autókat tudott szerezni. Tőle származott az a robbanóanyag is, amivel a kommunisták a Gömbös-szobrot égbe repítették. Makaynak az ellenállásban betöltött súlyát érzékelteti, hogy Kiss Jánosék budapesti perében ő volt az egyetlen teljesen civil hátterű halálraítélt.

És az úgynevezett „rongyosok”?

A harmadik csoport a „rongyos gárda”. Szerepük a fehérterrorban közismert, ahogyan az a tény is, hogy Vannay László különítménye a végsőkig kitartott az ostromlott Budapesten a német-nyilas hadvezetés mellett. Sokkal kevésbé ismert, hogy

a „rongyosoknak” is megvolt a maguk kurucos vonala,

ami pedig nem is annyira meglepő, ha figyelembe vesszük szerepüket az 1921-es nyugat-magyarországi harcokban. Az osztrákokkal vívott összecsapásaikat egyes korabeli jobboldali újságok is kurucos tettként méltatták. Héjjas Iván testvére az 1939-es választások előtt lapot indított Sorakozó címmel, melyben az egyébként legitimista Lajos Ivánnak a várható német vereségről írt híres szürke könyvét is laudálták. A német- és nyilasellenes rongyosok vezetője egy regényes életű figura, Zsabka Kálmán volt. Zsabka és néhány társa 1939 nyarán még azt is megpróbálta, hogy Lengyelországba átszökve magyar „rongyos”-légiót szervezzen a németek ellen. A nyilasok azonban kiteregették tervüket a magyar parlamentben, amiből jókora botrány lett. 

Ezek a mozgalmak – melyeknek tagjai a nyilasokban németbérenc felforgatókat láttak – a negyvenes évek elejére sokat veszítettek lendületükből, ám a kapcsolatok megmaradtak. Így került Bajcsy-Zsilinszky 1944 novemberében rendszeresen Makay kocsijába, Kiss János és a „turáni vadászok” törzsgárdája pedig a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottságába. A nyilas uralom alatt a Zsabka által vezetett zuglói KISKA tele van egykori „rongyos gárdistával”, akiknek van mit törleszteniük a nyilasokkal szemben és törlesztenek is.

Miért lettek elfeledve a fajvédő ellenállókat? 

1945 után már nem lehetett feltenni ezt a lemezt, nem lehetett „fajról” beszélni.

Hirtelen mindenki antifasiszta és demokrata lett, nem csak a Vörös Hadsereg által megszállt országokban, hanem nyugaton is.

A német- és nyilasellenes fajvédők szalonképtelenségének további oka, hogy autokraták és antiszemiták voltak. Sokan közülük a háború után el is hagyták az országot, míg mások maradtak és börtönbe kerültek.

Fotó: Ficsor Márton
 

Összesen 29 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

A szovjet kommunisták halálteljesítménye a következő korszakok végére, göngyölve:

A polgárháború idején 1922 végére: 3,284,000
A NEP korszak 1928 végére: 5,484,000
A kolhozosítás, éhhalál 1935 végére: 16,924,000
A Nagy Terrorral 1938 végére: 21,269,000
A sztálini foglalással 1941 közepéig: 26,373,000
A világháborúval, 1945 közepéig: 39,426,000
A háború után 1953 végéig: 55,039,000
A poszt-sztálinista kor 1987 végéig: 61,911,000

Forrás: R. J. Rummel: Soviet Genocide and Mass Murder since 1917 (Szovjet népirtás és tömeggyilkosság 1917 óta), Transaction Publisher, 1990.

Innen látszik, hogy például Hitler hatalomra jutásakor a szovjet halálteljesítmény körülbelül 12,000,000 erőszakosan, idő előtt elpusztított embernél tartott, míg hadba lépésünkkor már 26,373,000-nél.
Az áll ellen, akinek ezek a számok kevesek.

A lényeg az 1914. előtti határok visszaállítása volt. Sztalin óvatos duhajként Varsóra nem tartott igényt. Nem akarta a németek mellett nagyon elkötelezni magát .

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés