Szelfi a síron – temetői tűnődések

2021. október 31. 18:01
A temető az élet színtere is, hisz emberek járnak oda emlékezni, beszélgetni, néha még tanulni vagy sportolni is. Senki sem attól lesz boldog, ha elkerüli a temetőket, vagy megpróbál csak ott szomorkodni, másutt nem. A temetői szokások sokat elárulnak rólunk: vajon mennyi humort, mennyi életet tudunk elviselni benne?

Nemrég láttam egy rövid tokiói videót, azt a városban sétáló fajtát. Valaki átkel a soksávos úton zsúfolt felüljáró alatt, modern épületek közt befordul egy sikátorba, végül száz méter után egy csöndes, zöld temetőnél találja magát. Az utca azon át folytatódik. Feltűnik pár hazafelé tartó munkás kerékpáron, futók színes mezben és digitális technikával, végül egy édesanya, aki haladásra biztatja három év körüli kisfiát. Aki csak áll, ahogy dackorszak közepén állni szokás. Dehogy is megy, karattyolja, neki most másfelé vannak fontos ügyei.

A halál itt nálunk, a mi kultúránkban végképp elvált az élettől, nincs közünk hozzá.

A haldoklót mint hasznavehetetlent leadjuk az illetékes orgánumnál, hogy a test alapvető funkcióiról ő gondoskodjék tovább. A halottat ismeretlenek kezelik kodifikált jogi és minőségbiztosítási szabályok szerint, nem is látjuk egy pillanatra sem, csak egy dobozt kapunk higiénikusan vissza. Temetőink pedig elkülönülnek az élet más színtereitől, bár a balkáni ápolatlanság és az individualista zűrzavar azért rajtuk hagyja valamennyire a nyomát.

Persze Japánban is eltűnőben a hagyomány. Ennek állít emléket az elmúlt évek egyik legtanulságosabb filmje, a Távozások. Egy halottöltöztető csellistáról szól. A filmben éles kontrasztot ad Bach (Gounod) európai zenéje és a régies japán szokások, a transzcendenciát szolgáló szigorú fegyelem és a bájos, szeretetteljes humor.

*

Egy régi, forró nyáréjszakán alkalmi normásként dolgoztam a sörgyárban. Mérnem kellett, hogy a tankautó mennyi idő alatt ér el valami messzi városba, s közben hány percet pisil a sofőr. Az útra magammal vittem kedves gimnazista társamat, aki sok év múlva gyerekeim édesanyja lett. Éjfél után váratlanul megálltunk egy faluban. Holdtölte volt, ötven méterre is jól lehetett látni.

„Félsz-e a szellemektől, pajtás?” – kérdezte a sofőr tréfásan.

„Nem” – válaszoltam, nyilván csak a női társaság miatt, mivel valójában nem volt tapasztalatom a szakterületen. „Hát akkor itt az öcsödi temető, ugorj át szépen a drótkerítésen, szaladj el azokig a fákig ott, mi pedig várunk.”

Már egész közel jártam a temető végét jelző nyárfasorhoz, amikor jobbról egyszer csak mozgást észleltem. Egy szellemet láttam meg, ami igencsak szaporázta a nem is tudom, hogy mit, gyorsan közelítve felém. Később, ahogy próbáltam összerakni a történetet, úgy magyaráztam magamnak, hogy fenséges szarvasbikává változtam, melyet gonosz vadászok üldöznek, így sikerült néhány szökkenéssel a fülkében teremnem. Kiderült, hogy volt egy falubolondja és egy tankautó-sofőr, akik ezüstös holdfényben így szerették múlatni a normásokkal az időt.

*

A feleségem nem szeret temetőbe járni, jó, ha évente egyszer rábírható. Amikor átadták az újjáépített kőbányai Új köztemető előtti köröndöt, szinte könyörögni kellett, hogy jöjjön megnézni. Leszállva a villamosról az első, amit a napfényben fürdő, néptelen téren megláttunk az egykori kalyibák helyén, az nem az új virágültetvény volt, hanem egy rendőr az úttest közepén. Ránéztem kérdőn, mire zavartan elmosolyodott. „Ez van” – mondta a tekintetével. Azt elfelejtettem mondani, hogy a lábánál egy hulla hevert, vártak valakit vagy valamit.

Körülnéztem, hogy mégis mi történhetett. A körforgalom egyik kijáratánál magányos, csendes, fehér kamion állt. Ritka dolog az, hogy az ökörségemet jó szívvel bevalljam a nejemnek, és szerencsére most sem történt ez meg. Csak annyit szóltam hátra a rogyadozó térdű arának, „Inkább másfelé nézz!”.

*

Szeretek temetőbe járni, és mivel sose használtam autót, gyakran kirándultunk a gyerekekkel a könnyen elérhető budapesti temetőkbe. Vizslattuk a gyorsan változó természetet, etettük a mókusokat és színes erdei pintyeket, s

beszélgettünk a kőlapok alatt nyugvó ismert és ismeretlen emberekről,

ami igazán érdekes szórakozás.

A schönbrunni kastély melletti hietzingi temető legnagyobb síremlékét Eszterházy-Batthyány címerrel jelölték. Az 1854-ben épült neogótikus sírkápolnában Czerny, Liszt és Chopin barátja, Eszterházyné Batthyány Johanna nyugszik névtelenül. A kápolna egy ideig ajándékféle volt tőle a környék kastélyaiban élő arisztokratáknak, akiknek itt ravatalozták fel a hulláját eltakarítás előtt, ahogy a választékosan beszélők akkoriban ezt mondták. Elsőként Johanna férjét, Alajost temették belé, aztán ő maga következett, majd a gyűlölt Metternich lánya, a nagyon is liberális, sőt szocialista Melanie hercegnő. Még később az Odescalchi hercegek, de ők már kiíratták a kápolnára a nevüket, s ma úgy tűnhet, hogy ez az ő családi temetkezési helyük. 

Különös dolog a halhatatlanság. A csodálatosan gazdag életet élt, ám mindig rejtőzködő Johanna nem felejthető, bár munkája eredményén kívül alig tudunk róla valami személyeset.

Sokan viszont a halálban is tolakszanak,

bár semmi érdemes nem maradt utánuk. Amúgy tényleg milyen keveset tartunk számon erről a körről. Pedig alig egy-két tucatnyian voltak csak a Széchenyi István, Batthyány Lajos, Károlyi György, Odeschalchi Ágoston, Eszterházy Mihály és Eszterházy Ferenc mellett álló asszonyok, sógorok és testvérek, akik nevelték a gyerekeket, vezették a szalont, intézték a szociális és kulturális ügyeket, vagyis megteremtették az élet hétköznapi keretét a nagyoknak, a hősöknek.

Szentiván éjszakáján szeretünk kimenni a Fiumei útra. Nézni a csodás fényvetítéseket, hessegetni a rajzó cserebogarakat, hallgatni a zenét s tisztelegni Batthyányné Zichy Antónia koporsójánál, Johanna unokahúga előtt. Az megvan, hogy Jókai a Kőszívű ember fiait két Zichy-fiúról, Antónia nagybátyjairól mintázta?

*

A hietzingi temető bejáratánál nemrég egy kéttonnás, fekete gránitból készült emlékművet emeltek. Közepébe modern fotóeljárással a Led Zeppelin Starway to Heaven ábráját marták, lépcsőkkel, felhőkkel, miegyébbel. Bal szárnyán kalapos, mellényes szerb cigány ember sarkal, a jobbon pedig a felesége ropja kendőben és hosszú szoknyában, bár a feliratok szerint ő még él. 

Sokat elmond rólunk, hogy mit gondolunk erről a már-már szemtelen emlékműről. Johannáék egész életükben szerveztek és adtak, s nem egy közülük harcmezőn bukott fel hétköznapi emberek között. Szociális-liberális-konzervatív világszemléletükben tehát nem volt hiba. De mit gondolunk mi erről?

Van-e egyenlőség a halálban?

*

Papám temetése után nem sokkal a családi sír mellé váratlanul új hantot ástak. Valami protekciós került oda, nem is volt elég a hely, csak elforgatva tudták a parcella sarkába beszuszakolni. Aztán felépült vörös gránitból a kétméteres, félköríves mini oszlopcsarnok. Névnapok, születésnapok után rendszeresek lettek a sírunkra tett borosüvegek és/vagy sörösdobozok, majd egyszer, vélhetően rajtatáncolás miatt, kettétört a fedlapja. Nem akaródzott perlekedni, de hát szólni kellett, és végül is ilyen emberek között nőttem fel.

Kiderítettem, hogy ki az özvegy és megkerestem. Elmondtam neki, hogy hány embert rejt a sír, és megkértem, hogy ezentúl tisztelettel legyenek irántuk. Ennyi volt. Azóta nincs szemét, összegyűjtik a közeli fa lábánál. Néha összefutunk az asszonnyal a sírnál, és olyankor megkérdezem, hogy hogy vannak.

*

Úgy négy éve a vendégünk volt egy lengyel-amerikai hölgy. Kifejezetten azért jött, hogy egykori munkatársa sírjánál a tiszteletét tegye. Gondoltam, megmutatom neki Woroniecki herceg sírját is, akit ugyanoda térdeltettek a porba, ahová Batthyány vére folyt néhány nappal korábban. Kossuth sírjánál a hölgy megkérdezte, hogy nem túlzás-e egyetlen embernek egy ekkora építmény?

Kościuszko volt az, aki Lengyelország felosztásának több évtizedes folyamatában utoljára még egyszer fegyverbe tudta vinni a lengyelséget. Mikor meghalt, szívét és testét külön temették el, hogy erőt adjon otthon és az emigrációban is a lengyeleknek. Közben Krakkóban különös dolog vette kezdetét. Tudni kell, hogy a régi város körül van néhány dombocska. Az egyik a monda szerint a város névadójának, Krakusz fejedelemnek az ezeréves sírját rejti. A másik a lányáét, a mártíromságot szenvedett Wandáét. Szóval a krakkóiak 1820-ban gondoltak egyet, és elkezdték összehordani a földet egy helyütt, hogy tiszteletből halmot emeljenek Kościuszkonak. Három éven át hordták vödrökkel, talicskákkal az anyagot, ha idejük volt rá, a dámák és a turisták pedig kiránduláskor kis kosárkákkal tették ugyanezt. Nyolcvan méter széles, csaknem 35 méter magas dombot építettek.

Egy embernek szól az a halom, vagy millióknak?

*

Gyakran mondják, lengyelnek és magyarnak közös a sorsa. Idén ünneplik Cyprian Kamil Norwid születésének 200. évfordulóját. Az emigráns költő élete utolsó éveit egy párizsi szegényházban élte le. A közelben temették el, később pedig, sírja lejáratakor, lengyel tömegsírban helyezték el egy másik városban. Lengyelország függetlenné válása után a nemzeti bárdok maradványait is hazaszállították messzi idegenből a krakkói Wawelba, a királyi temetkezések helyére. Norwid testét persze nem lehetett. Úgyhogy egy jelképes urna áll ott Mickiewicz és Słowacki szarkofágja között, benne a Les Champeaux temetőből hozott kevés földdel.

Az 1937. december 3-án elhunyt magyar költőt, József Attilát először a szárszói községi temetőben földelték el. 1942. május 3-án a József Attila Emlékbizottság határozata alapján a Fiumei úti temető díszsírhelyén kapott új nyughelyet, szakadó esőben. 1959-ben, újabb exhumálás után az ő újratemetésével avatták fel az akkor kialakított Munkásmozgalmi Pantheumot. Végül 1994 májusában újabb gyászszertartás következett – talán az utolsó végtisztesség –, a költő maradványai visszakerültek 1942-es helyükre a Mamáé mellé.

*

Az elmúlt évtizedben a lengyel és magyar állam rendkívüli összegeket áldozott a kül- és belföldi temetők felújítására.

A nyughelyek a nemzeti örökség és nemzeti emlékezet fontos részei.

Megújult a kőbányai Lengyel katonai parcella is, ahol a háború idején meghalt Bátyóka nyugszik, nagyanyám testvére. Sőt mi is voltunk a gyerekekkel temetőt takarítani a Fiumei úton közösségi munkában, borostyánt kellett kiszaggatni mélyen a földből. Csodálatos élmény volt a nehéz testi munka egy aranyos társaságban, de sajnos már ott megmondták a hivatali emberek, hogy soha többé ekkora fába nem vágják a fejszét. (Pedig ásó volt.)

Amikor a kilencezer kilométert utazott lengyel-amerikai hölgyet elkísértem a keresett sírhoz, már messziről láttam, hogy baj van. Az emlékmű fel volt döntve, ahogy megszüntetés előtt brutálisan jelezni szokták ezt. A hölgy megkért, hogy valahogy állítsam fel a köveket – szelfi az egész világ –, s megígértette, hogy nem hagyom veszni az amúgy világhírű egykori munkatárs nyughelyét. Úgy is lett, s amikor hosszú procedúra után kimentem ellenőrizni a sírköves munkáját, különös dolog történt. Sütött a nap, felhő nem volt az égen, de feltámadt a viharos szél, és tépni, szaggatni kezdte a fákat.

Amit persze levideóztam, mert nemcsak a szelfi fontos.

Összesen 3 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Amikor fiatal szülők voltunk két kisgyerekkel és szerencsére nem volt olyan ismert hallottunk(szocializmusban ez gyakori volt), akihez menjünk, csak úgy elmentünk a két gyerekünkkel a temetőbe halottak napján nézni a szépséges fényeket. El tudtuk mondani, hogy mit jelképez a gyertya, a virág. Ma sem idegenkednek a temetőktől, sőt, igényük van rá, hogy azóta elhunyt szeretteinket rendszeresen meglátogassák.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés